Szerkesztő: Rideg István

Torpanatok

Miks Mária

ISBN 963 9145 26 2

Kiadja a Barbaricum Könyvműhely 5300 Karcag, Dózsa Gy. u. 29.

Tel: 06- 59- 503 -310 http://www.extra.hu/barbaricum E-mail: barbaricum@mail.vcsk.hu

Felelős kiadó: Dr. Farkas Dezső Tipográfia: Nagy Attila Csaba

Készült a Karcagi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető Tankó Csaba

FÜSTKARIKÁK

avagy

morfondírozás életem sírkövénél

Aki túl magabiztosan hirdeti a

számok

elsőrendűségét,

az előbb-utóbb elbagatellizálja

a nagyságrendeket.

A sok is

kevés lehet

annak az idő előrehaladtával.

Vajon melyik a több:

a számos

vagy

a számtalan?

A sokból idővel lehet kevesebb,

a kevésből pedig akár több is.

De ha egyszer pont

elég,

már nincs,

ami ösztönözzön bennünket.

Az "elég"

egyenlő a végérvényességgel.

Jólesne

többször kimondani, csak ne

lenne oly szigorúan

visszavonhatatlan !

A bólintgató partner

a szószátyárok

doppingszere.

Aki

keveset

kérdez,

az a

tudatlanságát leplezi.

kielégítetlen kíváncsiság

gyakran ösztönöz

bűnelkövetésre.

A távollét szenvedés.

Fájdalma

göröngyössé teheti a

találkozáshoz vezető utat.

Ezért

közeledünk bukdácsolva egymáshoz?

A szerelem legszebb pillanatai

magukban hordozzák a fájdalmas

sebesülés lehetőségét.

Mégis csupaszon

hagyjuk szívünket

Ámor nyíllövései előtt.

Az az aprócska

emberi szív

ugyan mennyi

sebhelyre van hitelesítve?

A sikert

mostanában leginkább

pejoratív felhanggal említik.

Szégyellje hát magát az, aki a

közelébe kerül?

Lényegtelen,

hogy kik a

sikertörténet valódi szereplői.

A sikerdíjból úgyis

mindig mások részesülnek!

Azt mondják, hogy a szerelem

visszafiatalít. Mégis annyi

huncut szemű

öregúr

áll sorba nyugdíjszelvényével

alamizsnáért.

Hazudik,

aki letagadja,

hogy érzi a korát.

Évgyűrűink

egy idő után úgyis

menthetetlenül körbezárnak, és

kiszorítják belőlünk a

maradék életet.

Ha szaporodnak éveink,

valóban

bölcsebbeknek,

tapasztaltabbaknak és

szabadabbaknak kellene lennünk?

Akkor én még

nem vagyok elég

öreg, hiszen

a bölcsességem cserbenhagy, ha

tapasztalatlanságom miatt újabb

és újabb rabságba esem.

Egyre pörgünk az idő kerekében.

Iszonyatosan

szédülünk,

felkavarodik a gyomrunk,

s egyszer csak kipottyanunk.

A kerék pedig tovább forog

- nélkülünk.

Mire kimondjuk

a "van"-t,

már csak

a "volt" az érvényes.

Hogyan építhetnénk erre biztos

"lesz"-eket?

A visszapillantgatások és

az előretekintgetések

váltakozásában elszalasztjuk a

jelenvalót.

Nekünk kell pontosan

megfogalmaznunk a kérdéseinket,

hogy utódaink aztán

rátaláljanak a helyes válaszra.

Mi így maradunk végül

tudatlanok...

Barátunkat

szégyellni annyi,

mint önmagunkból

valamicskét

megtagadni.

Az ébren álmodók gyakran

elalusszák

álmaik

beteljesülését.

Mindenki a saját

igazságában hisz,

s a saját hitét tartja igaznak.

Ettől kezdve kár

vitatkozni az objektivitásról!

Kik viszik előbbre a világot:

a hívő

elmék, vagy az elmélkedő

hívők?

A történelemkönyvek

mind ugyanarról szólnak,

csak a lábjegyzeteiket

változtatják időközönként.

Ünnepeinket

folyton átírja a történelem.

A hétköznapokkal

senki sem törődik,

pedig sokkal több van belőlük!

A magasság és a mélység

viszonya örök

titok marad.

De hol az a

határvonal,

ahol az egyik megszűnik,

hogy kezdődhessék a másik?

A világmindenségben

ugyan hol

keressük önmagunkat?

A magasságokig

csak kevesen jutnak,

a mélységekbe

pedig félünk lehajolni, hátha

ott találjuk meg magunkat...

Pózaink

a tetszelgés lefüggönyzött

álarcai.

Mögéjük rejtjük igazi arcunkat.

Egymás előtt is gyakran

pózolunk,

hogy elhitessük:

csak egymás előtt tudunk

pózok nélkül meglenni.

Előbb le kell szakítanunk

száráról a rózsát,

csak ezután foghatunk a

töviskoszorúkhoz.

Sírunk,

ha letépni látjuk a

virágokat,

mégis boldogan fogadjuk el a

csokrot.

Ugyanúgy hervadunk el, mint a

virágok.

De egyáltalán nem mindegy, hogy

lassú természetességgel,

vagy erőszakos

beavatkozás következményeként.

A szeretet

a lélek

kábítószere.

Túladagolása végzetes lehet, de

ha megvonják,

hiánytüneteibe

pusztulunk bele.

A természetet törvényekkel

védjük. De hányan vagyunk,

akiket a természet

maga tett

törvénytelen gyermekévé?

Eljátszadozom a

fosztóképzőkkel. Nem mindegy:

szem nélkül vagy

szemtelenül,

szív nélkül vagy

szívtelenül.

Jobb

szem nélkül

élni, mint

szív nélkül

meghalni.

Jobb lenne

a világ,

ha az emberek közelebb

kerülnének egymáshoz.

Vajon elviselnénk-e

a másik testszagát?

Nem elég

a saját óránkra figyelni.

Életünknek

akkor van értelme, ha időnket a

másokéhoz

tudjuk igazítani.

Az önismeret

felsőfokú iskoláját kellene ahhoz elvégeznünk, hogy

másoknak ne csak a hibáit,

hanem az erényeit is

észrevegyük.

De mi most még csak

óvodába járunk!

Minden találkozás

magában hordozza

az elválás

fájdalmát, s az újabb

találkozás reményét.

Az együtt maradók

- az állandóság jegyében -

mindettől megfosztják magukat.

A változás akkor is

bekövetkezik, ha a változtatás

nincs szándékunkban.

Kár tehát

fontoskodni,

nélkülünk is megy a szekér.

Vajon melyik csendtől

szenvedünk jobban:

amelyiket ránk kényszerítettek,

vagy amelyiket

önként vállaltunk?

A beszédszünetek

viszik leginkább előre

a tárgyalást.

Alkalmasak

arra, hogy végre

meghalljuk mások hangját is.

Az ölelés hevében elejtett szó

öntudatlan,

de szavakkal

ölelni

csak tudatosan lehet.

Illúzióinkat

dédelgetni annyi,

mint megőrizni

naivitásunkat.

Jó, hogy

a világ

nem csupán

bölcsekből áll!

Kit érdekelnének

akkor a bölcsességek!

A naivitásunk

túlhangsúlyozása

azt fejezi ki, hogy van valami

takargatnivalónk.

Bölcsebb tehát

illúzióinkat is

elhallgatni, mert könnyen

lelepleződhetünk.

Az igazi

tehetség

eltitkolásához kell igazán a

tehetség.

Ha a tehetségtelenség

ordibálni tudna,

fellendülne a

füldugópiac.

Miért szégyelljük

a foltokat,

ha nélkülük a zsákunk már

lyukas lenne?!

Minden kötés egyszer

oldáshoz vezet. Kötődéseinkben

is oldódhatunk?

A gyávaság és a beletörődés

távoli rokonok.

Beletörődésünk

nem feltétlenül gyávaság, de a

gyávaságunkba

sohasem törődhetünk bele.

Mondják, az idő majd feledtet.

Ez azt jelenti, hogy

az idő

múlásával akaratlanul válunk

szeretteink emlékének

gyilkosává?

Halottainkat a régiek fölé

temetjük. Egyszer mi is leszünk

legfölül, de akkor már minek!

Ha kompromisszumokat kötsz,

közelebb kerülsz

a cél megvalósulásához.

Akkor is megéri, ha a végén már

rá sem ismersz

az eredeti célodra?

Csak olyan

kompromisszumokat

szabad megkötnünk, amelyeket

később nem bánunk meg.

Mert mit ér a

kompromisszumokkal

teletűzdelt éntudat?!

Mindennapjainkban

oly kicsinységeken vitázunk,

hogy a végére elfelejtjük,

mi is volt

a megoldásra váró célunk.

Inkább marakodom

könnyedén, fecsegve,

rám nehezedő súlyok

nélkül.

A klasszikus, vérre menő vitákat

meghagyom

azoknak, akik

azt hiszik, tudják,

mit akarnak.

ígérj! Meglátod, azt a

legkönnyebb

betartanod...

A holnap

ígéretek nélkül is elkövetkezik.

Sokkal egyszerűbb lesz,

ha nem kell törődnünk a

számonkéréssel.

Egyáltalán: mi a helyzet?

Észrevesszük-e,

ha mi teremtjük meg? És

felismerjük-e,

ha minket állítanak elé?

Miközben energiánkat

a nagy helyzetek

vadászatára pazaroljuk,

a kicsik mellett

hajlamosak vagyunk elrohanni.

Pedig az élet inkább

csak ilyenekből áll.

Akkor válsz

igazi mesterré, ha

a tanítványod tanításait

- irigység nélkül -

megszívleled.

Életünk

még befejezetlen társasjáték.

Egyikünknek

feltétlenül veszítenie kell

ahhoz, hogy

a másik

nyertesnek érezze magát?

Ha örökös hunyó vagy,

előbb-utóbb megunod. Ekkor

fellázadsz,

vagy te magad is elbujdokolsz.

Vajon lesz-e valaki, aki

megkeres

Az életünk

az a színtér,

amelyen sokan

áttáncolnak.

A függöny végül

észrevétlenül

gördül le, és

elmarad a taps.

SZONETTEK

BIZALOM

Féltve hordoztál, mint édes terhüket

az áldott anyák, szemérmes arccal,

nem számolva a váratlan kudarccal.

Máskor macskamód, ahogy a kölyküket

szájukban cipelik, éles körmüket

készenlétben tartva, ösztönös harccal.

S átemeltél - néhány mélyülő karccal

szívedben amint felejtik böjtjüket

a küszöbökön túljutó szeretők.

Vittél tapogatózó fehérbotnak

a folyton igaz utakat keresők

helyett. Felemelsz majd, ha elzuhanok

fonnyadt-megvénülten, idejekorán.

Kocsisom leszel a Szent Mihály lován.

HIRDETÉS

Enyém az a ház a frekventált sarkon,

a teljes földszint és a két emelet

- még egyet sem terhel haszonélvezet

a garázs az autóval és a balkon,

a kedves nyári lak a déli parton,

a nemtudomhány négyszögöles telek,

a közeli stégen a csónakhelyek,

halsütöde főszezonban a strandon,

a hegyekben egy sípálya télire,

ősszel muskotályillatú pincesor,

tavaszi utazások jó messzire,

főbb értékeimnek néhány kis trezor.

Jeligém: "boldogabb alkonyra vágyok".

Leveleket ápolónőktől várok.

ÍGÉRET

Amíg fejbőröm elbírja kontyomat,

s a hajtűim nem lyuggatnak sebeket

agyalágyult koponyámon, teneked

gyűjtök nyálamból maradék kortyokat,

hogy letépjem a lázvirágfoltokat

arcodról. Száraz szőlőkacskezedet

csupasz hónom alatt tartom. Lehellet-

szaggató ánizscsodacsókokat

tapasztok cserepes szótlanságodra.

De ha mégis én fáradok el előbb,

vagy vétkeim miatt kusza álmokra

ítéltetek pokoljárásom előtt,

akkor se félj! Tudatom kettébomlik,

de dús kontyom a te válladra omlik.

KÁROMKODÁS

Mi mindannyian, szűzanyameztelen

szeretkező, bűnbeesett Máriák,

kik méhünkben hordjuk Józsefünk fiát,

fogantatásunk mért nem szeplőtelen?

Gyarló földi küldetésünk helytelen

talán, vagy selejtesebb magzatcsirát

porcióztak-e bőkezűbben miránk?

De mért épp a mit sem sejtő gyermeken

csattan az istenharagvású ostor?

Minket a szamár sem tűr meg a hátán,

vezeklő útjainkat biztos rosszkor

jelölte ki bosszúállón a sátán...

Emiatt lakolunk számkivetetten,

s fiunknak nem jut majd hely a kereszten?

NYUGTALANSÁG

Éjszaka ártatlan bűnöket gyomlál

a széplelküek virágoskertjében,

söpröget az idő örök rendjében,

rég kitalált gondolatot deformál

a felismerhetetlenségig; dorgál,

fenyegetőn pörlekedik fektében,

a semmit is megférceli sebtében,

ha akad még valahol bontott fonál.

Dolgavégezetlen, mikor a hajnal

leskelődik apró szemű ablakán,

s szertefoszlik a szárnyaszegett angyal

ködképe a keleti ég hajlatán.

Reccsen, mint az átültetett, konok fa,

s fejéről lebillen a lombkorona.

RÉGI KÉP

Térdeplő gyermekévek kísértenek:

áporodott konyhaszeglet-játéktér;

hokedliasztal, épp hogy csak aláfér

a sánta sámli régesrégen repedt

falába. Míg a türelem önfeledt

percei pislákolnak, addig sem kér

kenyeret a szájtáti szegénység gyér

kosarából. A kártyaváremelet

gondosan épül, már majdnem készen áll

(beteljesedni látszanak a vágyak).

És ekkor győzelemsóhaj száll,

mély gyermekszusszanás, s a lámpa sápadt

fényében álmom parlagon heverő,

könnyekkel áztatott légvártemető.

SZÁZADVÉGI EGYENLEG

(Amit kaptam:)

Sürgős világra pottyanást hajnali

órában harmatos erdei úton,

hidegvízzuhanyt a tanyasi kúton,

hogy alázattal viseljem majdani

vakságomat egyik ősöm hajdani

vétkéért. Pár kis nevetséges flúgon

kívül némi bátorságot egy húron

pendülni másokkal, fejet hajtani

a tudás hatalma előtt. Érzékeny

rezdülést az igaz emberi szóra,

a torz tehetetlenségben vérzékeny

szívet, örök áhítatot a jóra.

Negyvenhét évet és három hónapot,

a többihez még Khárontól csónakot.

(Amit adtam

Szüleimnek ökölbe rándult kezet,

bűntudatukra mosolygó álarcot,

szemorvosoknak szakmai kudarcot.

Talán aránytalanul széles teret

titkos agyrémeim papírra vetett

változatának. Sok lelki gubancot

bogozó gyóntatást, meg minden francot

szorgos kenyérkereső munka helyett.

Fojtogató szeretetet önzésből,

a "csakazértis" gyanús keménységét

hálátlanul. A félelmem könnyétől

oltalmazott leányomat, merészségét

fikarcnyi életemnek. Barátságot

csak csínján, de annál több szamárságot.

SZEREPCSERE

Szűk utcák szürkületében támolyog

a rózsás arcú december végi szél,

fütyürészve kémlel, magában beszél.

Egy kőkerítés enyhéből rámorog

a szoros póráz rabságától konok

házőrző kutya. S gyors pillantást cserél

a szabadsággal a biztonságfedél.

Egyesség születik - nem túl nagy dolog -,

a hirtelen ötlet jó játék csupán.

A szél a kerítésen még átrepül,

kibogozza a láncot, és azután

szép csendesen mély álomba szenderül.

A kutya pedig felvakkant a holdra,

és a világot végigkóborolja.

SZILVESZTER

Órákig ücsörögtünk, a csend meg én

moccanatlanul, szorosan átfogott

a lennivagynemlenni-kétség kopott

hálószobájának vén kerevetén,

ártatlan ölelkezésünk rejtekén.

Súlyos feje a vállamon nyugodott,

szemében életigenlés pislogott

a hangtalan fogadalmak ünnepén.

De pontban éjfélkor trombitás lármát

csapott kinn a múltat temető gyászmenet,

s jól irányzott petárdát hajított

a szépreményü jövendő felé.

Karomban megvonaglott a csend.

Ezer évet biccentett az időrend.

TÜNETEK

Kezdetben őszinteséget kortyoltam

cseppenként szomorú ajkad széléről,

bátran beszélhettünk mindenféléről.

Később - ha sokszor fájt is - elfogadtam

szókimondásod olykor öntudatlan

töviseit. Már a hangod éléről,

mondataid megcsonkított végéről

az írásjeleket letapogattam,

mintha majdnem egészen ismernélek.

Habos magyarázatokkal túltöltött

pohárból itatnál, ha kérdeznélek

mostanában. Hazugságok felpörgött

ritmusára kényszerülnék lépkedni

veled; nem tudok szeretve kétkedni.

TORPANATOK

Hajladoznak,

védtelen nádszálszüzek

a szél söpörte tavon,

tél derekán.

Béraratók

bakancsai csusszannak

alig suhintásnyira,

mind közelebb.

Reccsenve szakad a jég,

hasadoznak a szívek,

parttalanodik

a riadalom.

Szalmazsák -zizzenéses

estéken kacsatollszagú

dunnába motyorásztuk

a kötelező imát.

Hamar beleszenderedtünk;

a szakadozott rongyokba

bugyolált tégla melege

csaknem reggelig

komfortosította

szegényes álmainkat.

Repedt vitrinüveg mögött

szoros hajfonatokat

dédelget naftalinba

csomagolva az idő:

ollóélre hányt lányságok

tragikomikus kellékei.

A hozzá tartozó arc

jóllehet már régesrég

feledésbe facsarodott.

Ahol az ég

a földre hajlik,

valamikor

csak odáig

tartott a világ.

A baj akkor

esett meg velem,

amikor egy napon

kikíváncsiskodtam

a nincs tovább mögé.

így lettem világtalan.

Már megint,

te szégyentelen büdös kölyök,

üvöltötték,

és olyat húztak a fedetlen

fenekedre,

hogy ott maradt

mind az öt ujjuk helye.

S míg a foltos lepedődet

közszemlére lobogtatta

nyitott udvarunkon a szél,

- bocsánatkérés helyett - dacosan

eltűnődtél a jelenvalón:

a szófogadatlanság

és az eseti ágybavizelés

valószínűsíthető kapcsolatán.

Amíg a vizsgálat eredményére várakoztunk,

egyformák voltunk mind:

halovány sorszámok

az agyonfogdosott üvegcsék

törékeny falán,

csippenetnyi

kóros szövetcafatkák

valamelyik mikroszkóp

guvadt szeme elé fröccsentve.

Aztán nyílt az ajtó,

széttört a siralomházi csend;

és csak úgy ötletszerűen

kit negatív, kit meg pozitív

előjellel címkéztek fel,

érdemeire

való tekintet nélkül.

Sokaság a főtéren.

A barkacirógató szélben

tegnap vett kokárdák

köszöngetnek vissza.

Gyerekpillantások

tiszta

fényében fürdik a nap,

a tarka menet hetykén

halad

a bámészok sorfala között.

A forgatókönyv majdnem pontos,

csak az maradt ki belőle,

ami talán nem is fontos

a márciusi ünnepen:

a kordonok közé terelt

szabadság

s a szarvakkal ékesített

szerelem.

Mintha két kezem összenőtt volna

az ágy végének rideg vasával,

oly görcsösen kapaszkodtam belé.

Nem lehettem abban biztos,

hogy az én arcomat

matatja-e tétova

pillantása, vagy már csak

az ösztönök parancsa

pislogtatja felém

idegenül a véreres

szemek öntudatlan üzenetét.

És már azt sem tudtam,

hogyan fejtem le majd

merev bilincsujjaimat

apám szökdöső életéről,

ha eljön a végső

búcsúintés pillanata.

Hiszen jó volna

szeplőtelennek maradni,

de foltjaidat

mégsem tudod letagadni:

anyád előtt

azt, amit a sietős nagylányság

ejtett bugyidon idejekorán;

önmagadnak,

ha lelkiismereted

duzzogott titokban vétkezéseid okán,

vagy a röntgen

éles szemének, amikor meglát

valamit tüdőd ritkuló falán.

A tegnapok széjjelszórt szennyesét

szortírozzuk csak úgy, muszájból,

közös rendező elvek híján,

leginkább azért,

hogy ne bukjak fel bennük folyton.

Mert átlépkedni sem könnyű ám

az itt felejtett percek morzsáit,

hiszen az ember

nem terelgetheti minduntalan

eltékozolatlan tekintetét

kizárólagosan a múltra.

Mindegy. Dolgaink

összemosásának ideje

egyszer úgyis elkövetkezik,

s nem kerülhetjük el

a végső kiteregetést.

Vége van már a vitáknak.

Mától szelídek lehetünk,

gyanakvás nélkül ehetünk

egymás kinyújtott tenyeréből.

Nem kell lóbálnunk lábunkat

gyáván a szakadék szélén,

s a borotva metsző élén

ezután sohasem táncolunk.

Könnyű ostorainkat is

végképp szögre akaszthatjuk,

s akár el is halaszthatjuk

számonkérni a miérteket.

Valamivel úgy éjfél előtt

surrant be hozzám.

(Mindig ilyenkor szokott.)

Próbált észrevétlen maradni,

de megnyikordult

alatta az ágy,

amikor óvatosan

mellém telepedett.

A sötétségbe burkolóztam,

mégis megtalált

- most is, mint máskor -

tapogatózó tekintete,

és nemsokára otthonosan

a paplanom alatt matatott.

Arrébb húzódtam.

Táncokat rajzolt lepedőmre,

s araszolva megnyitogatta

hálóingem hasadékait.

Nem szabadultam;

gondolattalanul hevertem

rámnehezedő teste alatt,

kimerült csatakosan.

Ezúttal ismét reggelig maradt velem

az álmatlanság.

Reggeli rohanás.

Elszabadult időhöz

igazított lépések.

Reszketve tágulnak

a cipőorrcimpák,

beleszimatolnak

a porszagú flaszterbe:

széjjeltaposott csikk-kukacok

turhabundába panírozva.

Hónaljakba szorított szatyrok

cipzárainak cibbenése,

kutakodás belső zsebekben

érvénytelen igazolvány után.

És már itt is az autóbusz.

Lépcsőjén tovább osztódnak

a kurta perctöredékek.

Már az első kávéval

korán reggel leküldesz

jó marék tablettát,

hogy gyomrodban megágyazz

a később érkezőknek.

Aztán számolatlanul

szipákolod tüdődre

a füstszűretlen szutykot.

Konyakkal gurgulázol,

és fékezett habzású

hahotákat köpdösöl

álmélkodó arcomba.

Tényleg, mi közöm hozzá;

a koporsószögeket

akkor sem adják ingyen,

ha unásig zsémbelek.

Ők azért voltak,

hogy mi legyünk.

Hát vagyunk.

Ha még megkérdezhetnék,

hogyan,

mit is mondhatnánk erre

ugyan?

Talán elébük állnánk

szélesre tárt karokkal,

és csupán ennyit szólnánk:

kösz, hogy létezünk,

de tényleg nem

kellett volna.

A használt lábas aljára

kozmált másnapos főzelék,

mint a torkodba ragadt szó.

Nem tudok vele mit kezdeni.

Kopottas fakanál aprócska

fejével vakarászom előbb,

hátha lazulna valamicskét.

Látod, még mindig faggatnálak.

De a kíméletességemmel

soha semmire sem jutottam.

A röpke életemmel együtt

a türelmem is elfogy lassan,

előkerül a súrolódrót,

megállj csak, majd én megmutatom.

Ettől aztán felpattogzik

még a maradék zománc is,

de a hallgatásod

tovább makacskodik.

Nem baj, időközben

a kíváncsiságom

is hatályát veszti.

Amikor útnak indultam,

még megvolt mindenem:

a magam nyeste vándorbot

és a hétmérföldes álmok.

De mire megérkeztem volna,

álmaim zsugorodni kezdtek,

és a vándorbotból

receptre írt

fehérbotok lettek.

Fésűm híjas fogai közé

gubancolódott ősz hajcsomó:

éveim túlhordott panasza.

A tükörtelen múlandóság

küszöbe elé kuporodom,

emlékszöszöket szedegetek

pergamenélű tenyerembe.

Aggódva hajolsz le hozzám.

Mélyről szökkenő sóhajod

szétfújja szemétdombomat.

Csillagos az éjszaka;

fázom a ruhátlan ragyogás

hideg szemébe nézni.

Nem vetkőzöm magamtól.

Hiába vonja a fejemet

szőrös mellére a búbánat,

nincs kedvem sokasodni vele

az ezertükrű égbolt alatt.

Siketnek a jelöletlen hang,

mint vaknak a hangtalan jelzés;

(

napra nap jött, közben éjszakák.

Az idő nem állt meg felettünk,

és mi egymás torzói lettünk)

a félreértések

tákolt talapzatán.

Fenékkel forgolódik

a megsértett önérzet,

nem mutatja feléd

az arcát.

Csak ajkát

harapdálja durcásan,

nyeldesi

mérgezett könnyét,

s szeme sarkából

úgy mellékesen

ellesi,

hogyan lehet olcsó

hozzávalókból

hatékony bosszút

forralni házilag.

Egyre gyakoribbak

a fiókhuzigálós esték,

a féltérden felejtkeződések

zsibbanásos tűszúrásai,

keresgélés léted

puha fedelű dossziéiban.

Benyújtatlan számlák,

zárójelentések utólag

ráfírkantott széljegyzetei

és még annyi minden.

Vén anyakönyvi kivonatok:

útlevél az élet harcterére,

s ami azon túl van -

még kitöltetlenül.

Akkor még

annyira akartál.

Szétzavarásztad a fellegeket,

és a nap melegével

bélelted könnyűvé takarómat;

jól megfértünk alatta,

mígnem súlytalan szavak gördültek

észrevehetőn közénk.

Pedig akartalak

akkor még.

Hanyattfekvések

a dupla ágy viseltes vásznán,

erőtlenedik

a fémhangú rugónyikkanás.

Betakarózol.

Konok fészkelődéseidben

kevés már a vágy.

Plafont bámuló

száraz szemed látóteréből

lassan kihátrál

a pókhálónyi szomorúság.

Sűrűsödnek szisszenéseid.

Már majdnem minden

láblengetésedre jut egy- egy,

ahogy elrugdosod magadtól

a csipás hajnalt,

és rábólintasz

nyekkenő nyakcsigolyáiddal

a menetrend szerint érkező

korareggelre.

Üvöltő kék hajcsavarók

bogáncsai kapaszkodnak,

pillantásra érdemessé formázzák

borzas fejedet.

Hihető árnyalatokat

ügyeskedsz sápadt arcodra,

s naphosszig érvényes mosolyt

gyakorolsz szád szögletébe.

Szekrényajtóid csapódnak. Ők

sínylik meg igazán

a kapkodó tanácstalanság

visszafojtott kitöréseit,

amint görcsbe ránt

az igyekezet:

hozzávetőleg megfelelni

- önmagadon kívül is talán -

még valakinek.

Nem könnyű önkéntes

árnyéknak maradni,

dúsan ráncolt függönyök

visszájára tapadni

örök kémlelődésnek,

résnyi óvatosságnak

a mindig bentről

kifele sandítások

fülledt menedékében.

Kulcsra zárt kapukban

szemhunyásig őrködni,

s légüres magadat

folytonosan győzködni,

hogy küldetésed

egyszer csak lejár.

Zsíros reményfalatokat nassolsz,

hogy biztosan túléld

csontbőr -jelened

temetését.

Fogaid között rágós részecskék

tapadnak, s szaglod

a múltad szúrós

szellentését.

Mindig a gyengébbik sínyli meg.

Mert a kitaposottnak hitt

utakon is leginkább csak

a valaha törött lábak

bicsaklanak,

s az áhított ölelésre

tárulkozó megunt karok

eltaszítva a semmibe

hanyatlanak,

a tehetetlenség szivárgó

könnyeiből csipahegyeket

növesztenek a gyulladt szemek,

(mindig a gyengébbik sínyli meg).

A piaci standokon

már halomban állnak,

és kimérésre várnak

a kitépett szívek.

Egykor jótékonyan osztogattad

felparcellázott szívedet,

ide is, oda is

juttattál belőle.

Gondos gazdák kezeire bíztad

gizgazzal benőtt életed,

mert egészen nyugodt

lehettél felőle.

Aztán úgy cakompakk kérték tőled

tulajdonba, vagy tán örökös

használatra egy napon,

de te addig -addig vacilláltál,

míg mindenkitől elhagyatva

ott maradtál parlagon.

Fölösleges teríték,

kihűlt étel az asztalon.

Vártál valakit,

aki istenigazából

meg sem ígérte, hogy eljön.

Nekilátsz magad;

villád hegyére tűzöd

a csönddel spékelt sovány

csalódásfalatkákat,

s némi önámítással

körítve csipegetsz.

Csak úgy üvegből kortyintasz

hozzá valami vigaszt,

mielőtt a torkodba

gombócosodna végül

émelyítőn a desszert.

A leszedetlen tányérok közt

könyökölve elbóbiskolsz,

és bizonyosan nem hallod meg,

ha mégiscsak, véletlenül...

A bámészok közt ácsorogtunk.

Fény. Durrogás. Taps.

Szín. Visszhang. Tömeg.

Mi vagy, mi vagyok?

Színes fény.

Tömeges taps.

Visszhangos durrogás.

Hol vagy, hol vagyok?

Tapsolt színben.

Fényes visszhangban.

Durrogó tömegben.

Mért vagy, mért vagyok?

Tömegesen visszhangozni.

Színesen tapsolni.

Fényesen durrogni.

Lennél, lehetnék

szín a durrogásban,

visszhang a tapsban,

fény a tömegben.

S egyre hullt ránk a pernyeeső.

Próbálj meg

a nekiszontyolodottakért

valamicskét tenni,

ha aztán

a mosdatlan szájak

fröcsögő szennye akarsz lenni.

Vagy ereszd

házadba a járda szegélyén

tévelygő védtelent:

majd csinál

belőled azontúl

örökre cselekvőképtelent.

De légy jó

- hát csak azért is - mindhalálig,

Úgysem lehetnél más,

mint korpa

közé keveredett

ártalmatlan disznócsámcsogás.

"Hova vezet ez az út?"

-hajol ki reménykedőn

porlepte autójából

az eltévedt idegen.

A fiú a megszólítottak

büszke küldetéstudatával

vágja ki az örök igazságot:

"Egészen a kereszteződésig!"

És mint aki jól végezte dolgát,

komótosan továbbkerekezik -

éppen az ellentétes irányba.

A saját számban

turkálok most már inkább,

erősen megmozgósodtak

gyakran irigyelt fogaim.

(Ezeket sajnos nem a

bábaasszony fosta ki!)

Istenem, merek

még ezután valaha

széleset mosolyogni,

és kínoz -e majd mást is

gyulladt ínyem kényszerű

némaságfogadalma?

Számbavettük - anyám meg én -

annak a régi utcának

a térdre roggyant házait;

és persze őket is, akik

a rosszul gombolt párnákon

félrebillent fejjel nyűvik

a még ittfelejtkezők

áporodott álmait.

Úgy hajoltunk össze ketten,

mint a vázába átmentett,

gyökereszakadt virágok.

Az ellibbent illatokból

és a tétova neszekből

kirakosgattunk magunknak

egy hűtlenül otthagyott,

szélütötte világot.

Ablakpárkányomra száradnak

az ősz hátrahagyott pöttyei.

A fecskék búcsúztak így.

Letették fölöslegüket,

hogy könnyebben röpülhessen

velük a súlyos gondolat.

Körmömszakadtáig

vakarászhatnám

a megkövült időt;

de madárszarból

én végképp nem tudnék

várat építeni.

Akkor meg minek

ez a túllihegett,

fals igyekezet?

Bokorba bújtunk, fal mellé lapultunk.

A hunyó hangosan számolt.

Fákon tanyáztunk, és árkokba másztunk.

Végszava mindig a száz volt.

Némán figyeltünk, szusszanni sem mertünk,

ő meg szép sorjában ránk szólt.

Ekkor hallottam meg apám

hazaparancsoló,

cikornyás káromkodását;

a csendes alkonyt nevemmel

kiáltotta teli.

Tétováztam:

feladjam magam önként,

vagy szegjem meg

az otthoni törvényt?

Még most is rejtőzködöm.

Pedig a hunyó

meg az én apám

már régen hazamentek.

Kezeink titkos játéka

az ujjpercek

érzéki görbületében,

ahova a pillantások

csak nagyon ritkán tévednek.

Kezeink pajkos játéka

a körömágy

izgatott félkörívében,

ahonnan észrevétlenül

leheli csókjait a vágy.

Kezeink komoly játéka

a tenyerek

mélyrajzú erezetében,

ahol bővizű patakként

csörgedez a simogatás.

Biztosan voltál már úgy,

hogy a hanghoz kerestél egy odaillő arcot,

s amikor megtaláltad végre,

lassacskán elnémult az a hang,

és csak a meztelen arc maradt;

gondoltál olyasmit akkor,

hogy a szótlan feledés

a legocsmányabb fegyver,

amely semmi egyébre,

csak öngyilkosságra való?

Sztaniolba csomagolt

falatokat küldök neked -

- torz pillantások helyett -

a konyhaablak résén.

A hidegben ácsorogsz.

Csak jól menjenek a dolgok,

most ez a fontos, mondod,

és meghajolsz érettünk.

így leszünk most már mindig.

Matt üvegen át figyellek.

Te fázol, s én didergek

létünk szélárnyékában.

Búzából a korpa,

kenyérből a morzsa,

hasábból a forgács,

szitokból a korbács:

mindig, mindig ez jutott nekem.

Én pontosan tudom a helyem:

levélben a margó,

szókincsben az argó,

pokolban a hittan,

szívekben a pitvar.

Kifulladóban

a torkon ragadott vágyak vihánca,

már jótállásos

pészméker vigyázza

a rakoncátlankodást.

Ajtóm előtt

magasra emelt mutatóujjával

őrködik az inspekciós fegyelem:

se ki, se be,

legfeljebb a páncéltestén keresztül,

mert különben megsokszorozódik

a kockázati tényező.

Gatyaszárak csipeszen:

szájjal kavart széljárásban

bemocskolva lengedez

a kiterített szerelem.

Mint becsípődött idegek

(bomlik a szárítókötél),

gatyakorcba költöznek

a vérfagyasztó hidegek.

Megcsonkolt mondat:

a végéről leszakadt a kérdőjel,

rendhagyó így ez a kijelentő mód.

Csak ülök, és hallgatok.

S mire elhangzik kurtán

a hivatalos közlemény,

kézfejemen megszárad

az az egyetlen könnycsepp,

amely valaha ő volt,

és talán már

ő is marad mindörökké.

Eljött az időnk,

most tisztázhatunk mindent szépen;

életünk úgyis

a visszájára fordult éppen,

s talán mégsem fájna annyira,

ha láthatatlan

öltésekkel varrnánk el

a felesleges szálakat,

s áldozatul raknánk fel

eltompult tűinket

és szoros gyűszűinket

a vezeklés oltárára.

Ez már nem más,

mint menekvés a táguló terek

társas szédületéből.

Lépéseimbe belekavar

gáncsolón az egyensúlyzavar,

s hányinger kíséri a csömört.

A feledés

zugainak legzugabbikába

tuszkolom magam inkább

tapintani a sötétséget,

élvezni az egyedüllétet,

és befelé sírni a gyönyört.

Mosolygó emberek,

kezükben fényes serlegek;

ennyit látsz csak kintről, mégis vágysz

közéjük belépni, s megélni,

amit ők már régóta tudnak.

A nagy kiállítóteremben

büszkén mutatják

(szerencsédre, alig kutatják

tekintetedet):

egyszemélyes celláikban

rab galambok gubbasztanak;

szemre tényleg egyedi,

okleveles példányok,

kórusban gargarizálnak,

s letojják a világot.

Mindig úgy osztoztam veled,

mint játékain a kisgyerek,

testvérek a ritka falaton,

hattyúk a sima tükrü tavon,

szunnyadó égen a csillagok,

szaftos pletykákon a hírlapok,

fiúk az apai áldáson,

szeretők a szűkös szálláson,

őszinte csókokon az ajkak.

Mással osztozzam most rajtad?

Csenevész csodákat

dédelgettünk,

és mire megnőttek

volna bennünk,

burjánzásba kezdett -

valami más.

Valami más

kezdett burjánzani,

és mibennünk

nem nőttek tovább

a dédelgetett

csenevész csodák.

Nyakig gabalyodom

a medence gőzfüggönyébe

(tetőm az isten szabad ege),

arcomba csípnek a mínuszok,

ősz hajam párával van tele.

Nézd, ma még jól vagyok,

de véget ér a terápia,

s visszaáll a mindennapi rend:

agy vizem majd túlforrósodik,

s ereimben fagyos vér kereng.

Egyszer smink nélkül

telepedett közénk

az unalom.

Nem ismertük fel,

hisz máskor erősen

festi magát.

Nem szóltunk hozzá

(ahogy egymáshoz sem).

Nem zavarta,

itt maradt velünk

elűzhetetlenül,

véglegesen.

Pár percre mi is megálltunk,

amikor a kisváros

főutcáján birkanyáj

botladozott keresztül:

hömpölygött az élő gyapjú,

tipegtek fürgén a paták,

összedugott fejjel, bárgyún

tűrték a terelgetést.

Az autók nem tülköltek,

pedig a lámpa többször váltott,

és a gyalogosoknak sem

volt már annyira sietős:

leckét vettünk mindannyian

az istenadta kezességből.

Béleletlen, patentos hócipőm

- akkor még - viszketős, fagyoslila

lábammal volt tele;

eltaknyoltam a jégen egy párszor,

ámbár senki sem törődött vele,

hogy éppen ki vitt rá, netán

önszántamból mentem bele.

Ma tyúklépésben tipegek csak,

bundabakancsom zabolázza

valaha volt lendületemet,

s mind szorosabban karol belém

az intézményes gondviselés.

Papíromon hiteles pecsét

szárad; fellebezhetetlen

a rámolvasott ítélkezés:

az életfogytig tartó

kényszerű pihentetés.

Ahogy múlik fölötted az idő,

úgy terebélyesednek titkaid:

gyökeret ver benned a bűntudat,

szigorrá kérgesedik a nem szabad,

vadhajtásokat nevel a sérelem,

ágasbogasodik a félelem.

Ugyan mi lesz veled

lombhullatás idején,

ha majd mindent felkavar

és szertehord a szél?

(Történt, hogy valaki besokallt

tőlem. Megvárta, amíg lecsörgök

kétszer a maroktelefonján,

aztán végleg kiiktatott.)

Engem fél szavakból is..., mondják

az irigyelni való

mindenkori magabiztosak,

akiket bármelyik csatornán

meghallgattatásra

érdemesítenek.

Velem mostanában ez is

egészen másként van, ejnye;

ideje lenne valóban

lecsorognom a fölöslegek

feneketlen emésztőgödrébe,

hogy eztán ne dugítsam el

kiszippanthatatlanul

a túlterhelt hálózatot.

Haszontalan szemem

- a sötétség barátja -

éjjelenként hosszú

órákon át bámul

a megvakult világba.

Ez az én színházam.

Kellékes szekrénykémen

még életre kelnek

a nappal néma tárgyak:

a lámpa

fénye rejtett árnyak

eltúlzott kontúrját

montírozza arcomra,

a magnó

(már mióta nem jó!)

nyögvenyelős létem

monológját surrogja

szalagszakadásig.

És az óra

ha úgy lenne, ahogyan

nincsen, talán megállna

arra a kis időre

a mindig sietős

mutatója.

Kép: félig díszített fenyő

mellett egy asszony mosolyog,

kezében magasütötte

mézeskalács -csillagok.

Hang: szép betlehemi dallam

az áhított csodavárás

mély csöndjébe dudorászva;

kései gyermekáldás.

Melegség ömlik széjjel

karácsony szent ünnepén.

Snitt: és már se kép, se hang,

mert az asszony elvetél.

Félrehajított

üres gyufaskatulya,

ellobbant lángok

foszforszagú kegyhelye,

értelmetlenül

agyonfogdosott múltidő,

szakadt címkés

ócskaság. Életcafrang.

A földre hajolok érte.

Valaki már megtaposta.

Fehérség és fehérség,

amerre csak nézel;

téli táj, meszes gerinc,

koppanó keménység.

Vakítóan hideg fény;

sápatag arc fölött

deresedő homlok,

éles fogcsikorgatás,

behavazott remény,

fehér, fehér, fehér...

Kezdetben még tiszta lapra

strigulázod trófeáidat:

az újdonsült barátokat

s a friss vérű szeretőket,

mígnem telezabálod

magad unásig velük.

Jóllakottan pedig

a szögre akasztott

skalpokkal sem számol el

már a lelkiismeret.

A pince, tudom, az fájna

legjobban az öregemnek.

Rozsdás kulcsot sem találna.

Abroncs szorítaná

szomorú szívét, ha

az összeszáradt dongák

nem mutatnának többé

hasas hordóformát,

és a nyirkos falak

penészvirág -pompáját

sem tapogathatná le

delejes pillantása.

Köpne talán, vagy élesre

köszörülné a pengés szót.

És a világért sem

árulná el,

hogy a hűvös homokba fektetve

néma örökségünket rejtette.

A sokéves fanyar vörösbort

- apám ajkáról a humort -

már mások kortyolják nevetve.

Bütykös ujjaimon számlált,

elkoptatott szótagok

(kösz, különben jól vagyok!),

szeszélyesen kerékbe tört,

hevenyészett verssorok.

Mondvacsinált képeimben

fakulóban a színek

(hát igazak a hírek):

rátok öltött nyelvem hegyén

meghaltak a rímek.

Gyanítom, eddig tartott a kanyar,

és ez most már talán

a zsibbadt félfenékről

helyrehuppantott egyenes irány,

s ettől fogva a savanykás

visszanyeldeklések

ideje végérvényesen lejár.

Forráspontig hevült

véredényeimbe mártózik

a torkoncsípett kór,

már egy mukkot sem szól.

Itt a közös odúnk:

együtt kopaszodunk

a reneszánszunk bölcsőjére

hímzett szemfedőn.

Lángnyelvek nyalánksága,

istenek kajánsága:

ég az erdő.

Tüzkígyó tekergése,

élő fák szenvedése:

ég az erdő.

Szikrák szitkozódása,

a csend elkárhozása:

ég az erdő.

Lepkeszárny sercegése,

bundácskák perzselése:

ég az erdő.

Örökzöld elhullása,

a fészkek zuhanása:

ég az erdő.

Az erdő ég,

ujjaim közt a halál:

szenesedő gyufavég.

Az erdő ég.

Tudhatnék lépni, de lábamat

megakasztotta a nincs tovább.

Akarnék nézni, de szememre

felravatalozták a friss homályt.

Bírhatnék fogni, ha kezeim

közül nem folyna el az élet.

Mindent vissza kellene lopni,

de hát nincs kitől kegyelmet kérjek.

Nyár.

Egymáshoz ér a délelőtt

és az ásító délután,

mint

lomha női combközök

izzadságpersenései,

pergamenvékony bőrön

az időtlenség fognyoma.

Ég

a vörösre vakart szégyen,

a pállott túlérzékenység.

Inkább kiszúrnád a nap szemét,

mintsem fókuszába emelve

belobbantsa gyújtópontomat.

És tán betömködnéd a száját,

csak ne szívja ki nedveimből

a halálos méregkortyokat.

De a fülét is letörnéd akkor,

ha igaz lármát gerjesztene

véletlen áthallásaimból.

Sugaránál fogva végül

az égről is lerántanád

naplementém szentségéül.

Úgy látszik, mi együtt már csak

temetni fogunk ezután

- szontyolodom el megint

a váratlan halálhírre,

és gyászba borulok talpig.

Ebben is van valami jó

- döbbentesz rá, ahogyan szoktad -,

mert bizony csak az temethet,

akinek éppenséggel van kit.

Aztán számolgatni kezdjük

a még szóba jöhetőket,

részvétnyilvánításaink

élő várományosait,

de azon kapjuk magunkat,

hogy szépen kifelejtkeztünk

a sorból, és renováljuk

romos siratófalunkat.

A járdaközök gizgazát

ritkító mozdulattal

hozod tudtomra

a megmásíthatatlant:

lehetőleg gyökerestől

tépni ki a "hátha mégis"

reménymaradványait,

vagy sóval hinteni be

a "mi lenne, ha" makacs

erőlködéseinek

termőtalaját

(akaratod ellenére

miért burjánoznék tovább?).

Valaki egyszer

- nem tudom, miért - felcipelt,

és siettében itthagyott.

Széjjeltöredezett

kő vagyok

ismeretlen hegytetőn,

senki földjére

pottyantott mozdulatlanság.

Mellettem csak a szél szalad

a csillagtalan

ég alatt.

Pőrére vetkőztetve

vacogni látszom.

Terepszínű magány ölel,

de az ébredő napsugár

biztatásfélét

villant rám

szakadt ködfuggöny mögül.

Szemem sarkában

a sajduló belenyugvás

harmatcsöppeket remegtet;

itt vagyok csúcson

felejtett

örökbefogadottnak.

Szélvédőnkre maszatolódtak

a puhatestű pardonok.

Kámpicsorodottan

üldözőbe vesszük egymás

utolérhetetlenségbe

vesző gondolatát.

Reménytelen ez a futam is,

intesz szigorúan rendre

a fejvesztett vigyázatlanság

sebességkorlátai között.

Ej, ne aggódj annyira,

úgyis mindegy már nekünk,

hiszen máskor is előfordult,

hogy leszorultunk a patka

laza ingoványára,

ahonnan aztán tényleg nincs tovább.

Vétkezünk, ha igen,

akkor is, ha nem, s főként olyankor,

amikor magunk sem hisszük,

és csak csodálkozunk,

hogy már megint, pedig sehogy sincsen,

ahogyan épp lennie kellene.

A gondolataink is

bűnben fogannak,

gyanakvó körülöttünk a világ.

Ha semmit sem teszünk,

vagy ha végül mégis,

mindenképpen vétkezünk ellene.

Ha divatba jön egyszer a pepita,

már minden az lesz, ami fedi a

csupasz valóságot:

a ruha, az abrosz is pepita,

akárcsak a jog és az etika.

Sorban szabóságot

nyitnak majd a gyors eszű bátrabbak,

pepita drapériát vágatnak

az ég kékje elé.

A megvakult varrónők sápadtak,

vége van a pepita vágyaknak

már úgy ötven felé.

Pörgök; teltházas cirkuszban

idétlen bohóc.

Fülig mázolt szám

vörös vigyorgás;

rizsporos ábrázatomban

fekete gödrök

szemtelenkednek.

Aztán a sipkacsörgéses

hajlongásaim

erre is, meg amarra is,

mindenfelé, ahogyan kell,

a kötelező

koreográfia szerint.

Hé, van itt valaki? -

támad fel gyanúm a csendben,

de a nézőtér

lengőajtaján

feltartóztathatatlanul

már régen megszökött az idő.

TARTALOMJEGYZÉK

FÜSTKARIKÁK 5

SZONETTEK 25

Bizalom 27

Hirdetés 28

ígéret 29

Káromkodás 30

Nyugtalanság 31

Régi kép 32

Századvégi egyenleg 33

Szerepcsere 35

Szilveszter 36

Tünetek 37

TORPANATOK 39

TARTALOMJEGYZÉK 97