Pajti ,a guruló barát
Gyönyörű szép tavaszi délután volt, Kristóf mégis félve lépett ki az iskola kapuján. Fel-felrémlett még emlékeiben az a reggel, amikor iskolába menet,
túl korán lépett le a járdáról és egy autó elütötte őt.
A sérülései nem voltak komolyak, hamar helyrejöttek, a lelke viszont jóval nehezebben gyógyult.
Valahányszor egy autó közeledett, összerezzent. Pedig tudta jól, amit szülei kicsi korában már megtanítottak neki. Ha megáll az út szélén és megvárja míg
elmegy az autó, nem történhet semmi baj. Most mégis jobban szeretett volna szüleivel közlekedni, de miután, ők dolgoztak, tudta hogy erre semmi esély sincsen.
Régen szívesen fészkelte be magát apukája autójába is, tekergette a kormányt és közben azt játszotta hogy Forma-1 es pilóta. Mostmár,ezt sem szerette.
A lábai nem érték a pedálokat és a kormányt is nehezen fogta, úgy érezte a baleset óta, mintha nem lenne ura semminek. Félt, ettől is.
Ahogy hazafelé sétált, hirtelen egy furcsa piros autó fékezett mellette. Akkor döbbent meg méginkább, mikor a kisautó meg is szólalt.
„ szia Kristóf! Pajti vagyok. Elvihetlek egy körre?"
Amikor a kisfiú meglátta az autócska hatalmas hűtőrács mosolyát és barátságos szemeit, el is felejtette minden félelmét. Annyira bájosnak találta őt, hogy
mosolyogva igent mondott. Mikor, kitárult az ajtó, hogy beszállhasson, úgy érezte, mintha a kocsi magához akarta volna ölelni.
Odabent, minden az ő kényelmét szolgálta. Jól elérte a pedálokat és a kormányt, Pajti még vezetni is hagyta őt. Természetesen, csak amíg kedve volt hozzá.
Miközben bejárták Kristóf kedvenc helyeit, mesélt neki.
Arról, hogy az autók, az igaziak is, barátai és nem ellenségek. Azért vannak, hogy az emberek könnyebben eljussanak távoli helyekre is és rengeteg élményben
lehessen részük. Az autókat okos felnőttek vezetik, akik vigyáznak a gyalogosokra, pláne ha gyerekekről van szó. De azért, neki is oda kell figyelnie,
hogy elkerülje a baleseteket. Körül kell nézni, mielőtt átmegy az úton,és ha járda hijján muszáj az út szélén menni, akkor csak óvatosan kell közlekedni.
Épp úgy, ahogy azt a szüleitől már megtanulta.
Miközben Kristóf Pajtit hallgatta, egyre bátrabbnak érezte magát. Már egyáltalán nem félt a közlekedéstől és igyekezett mindenre odafigyelni amit barátjától
hallott.
Észre sem vette és a házukhoz értek.
Nem szívesen szállt ki a kicsi autó volánja mögül, de nem volt mit tenni, mennie kellett, hiszen szülei már biztos aggódtak érte.
Akkor vette csak észre, hogy néhány perc alatt történt minden. Tehát, még dolgoztak mire ő hazaért.
Elköszönt hát Pajtitól és bement a házba. Mikor a nadrágja zsebébe nyúlt, egy matricát talált ott.
Az egyik felét, Pajti képe díszítette, a másik oldalon pedig egy felirat volt.
„Szeretettel: Pajti! Hogy, ne félj soha semmitől!"
Attól a naptól kezdve, Kristóf ismét bátran közlekedett. Gyakran eszébe jutott az út Pajtival és ha nagyon hiányzott neki az autócska, csak elővette a
matricát és mosolyogva gondolt vissza a közös néhány percre...
