Feketeföld
Oda vágyom én, ahol a hegyek, dombok, gyűrődések lágyan elsimulnak. A tájat nem törik meg sziklák, az ég felé törő magasságok, a nyáron is havas hegytetők. Szelíden elterül a termékeny fekete föld, ahová az őseim izzadsága hullt. Csak néhány kilométerrel odébb, ez a föld adott medret a Tiszának is. Ez a föld a szülőföldem, amitől csak egy ölelésnyi távolság választ el a Jánosi tanyától, Édesanyám szülőföldjétől, ahol a bölcsője ringott. Oda vágyom a fenségesen elterülő síkságra, ahol a tekintet is szabadon szárnyalhat, ahol úgy érezhetem, az Isten tenyerében vagyok, és mint egy kupola terül el fölöttem a kék ég. Itt a nyáron a nap sugara perzseli a földet, mert úgy szereti ő is, hogy nem ismeri a mértéket. Az őszi napsütés lágyan simogatja a sárguló leveleket, aztán átadja a szelíd szélnek, had sodorja az tovább az aranyló napsütésbe. A tél is olyan igazi, a végtelen fehér takarójával betakarja a föld sebeit, ami még az őszi avart temeti, miután az őszi eső elsiratta. A tavasz lelkesen bont rügyet, majd levelet és virágot, és a föld várja a dolgos emberek munkáját. Életem legszebb tavaszai itt voltak, ahol elvittem a fiaimat keresztelni az ódon templom falai közé, az Isten házába. Mára már térdre ereszkedett a paplak, mintha imádkozna.
Most eljutottam Sarudra, ahol emléktáblát avattak a Jánosiban élt emberek emlékére, akiknek nagy része már örök álmát alussza. Ahol az emberek barátságosak, nyíltszívűek még ma is, nem sajnálják az időt. Három kísérőnk van, és mi is hárman vagyunk. Borús idő van, így nem tudunk kimenni Jánosiba, mert a föld ragad a sártól. Kárpótlásul megmutatják a Tiszát, a kincseiket, és van idejük beszélgetni.
Majd szóba kerülnek a régi idők munkái, ami az élethez tartoztak.
- Emlékszel, a káposztataposásra? - kérdezi az egyik kísérő tőlem.
- Persze. Őszi estén a legyalult káposztát a legkisebb gyerek taposta a hordóban, alapos lábmosás után.
Az öcsémre pillantok. Zöld szemében a régi ősz fénye csillan. Emlékszik. Ég a tűz a sparheltben a magunk által készített tüzelővel. Amit augusztusban tapostunk, amikor már volt új törek. A petróleumlámpa fénye néha megingott.
Ő legkisebb, ő fogja taposni a káposztát. Már rég lábat mosott alaposan, most a lócán áll és arra vár, hogy mehessen, taposni a káposztát. Én irigyen figyelem és tudja is, hogy kicsit irigy vagyok rá. A lámpa fénye apró kis csillámokat lop a szemébe, majd nézem, milyen nagy árnyékokat rajzol ez a fény a hófehér falakra. Nálunk mindenkinek van feladata, de csak annyi, hogy ne merítsen ki bennünket, gyerekeket, inkább csak megerősítsen. Én téblábolok, nem találom a helyemet, mindig útjában vagyok valakinek, mert nagyon szeretnék én is szorgoskodni. Édesapám a nagy fej káposztákat vágja félbe, majd kiszedi a torzsát. A bátyám már gyalulja a káposztafejeket, Édesanyám és a másik testvérem a birsalmát, a sót, a fűszereket méri ki. Édesanyám a félbevágott káposztafejek felé int és mosolyog. Tudom már, adogatom az előkészített káposztát a bátyámnak, gyalulásra. Tudom, most az öcsémnek is ez jut az eszébe, és olyan emberekkel van szerencsénk beszélgetni, akik pontosan értik, mire gondolhatunk, mert nekik is vannak hasonló élményeik ott Sarudon.
Ma meg a gyorséttermek. Megváltozott a világ. Ami egyrészt jó is, hiszen a technika fejlődik és kell ez is. De... az együtt töltött meghitt vacsorák, amikor annyi minden szóba kerül, olyan dolgok is, amit nincs idő máskor elmondani, egy terített asztal körül sokkal könnyebb. Elsimul a külvilág zaja, a nap sérelmei és rájön az ember, ez mind lényegtelen, hiszen azokkal vacsorázok, akiket a legjobban szeretek. Ezt már nem fejtem ki, mert pont tudja, akivel beszélek, mire gondolok.
- Ti mivel tüzeltetek? Mond ez valamit neked: ganajtaposás? - kérdezi az egyik sarudi nő. Szinte perceken belül azonos hullámhosszon vagyunk, tudjuk, miről beszél a másik. Nevetek, az öcsém is nevet és a nevetés elűzi a szürke felhőket.
- Igen, hát persze. - És előttem van a régi idő minden varázsa. - Ma meg egy gombnyomás és meleg van, de jól van ez is így, könnyebb az élet. Azért nekünk akkor ez nem volt fáradtság, élmény volt, így éltük meg.
Csak a romantika tűnik el.
- Ma nem látok bandázó gyerekeket. A szülők megválogatják, ki és mikor mehet hozzájuk. A szülő választ barátot sok helyen. Féltik a gyerekeket. Megváltozott a világ. A tévéből is csak a rossz hírek jönnek, betörés, rablás.
- Régen is voltak, akik megválogatták a gyerekeik barátait, csak te nem vetted észre.
- Meglehet, nem vettem észre, mert mi Kömlőn, az ugaron játszottunk, töltöttük az időt. Kergettük a cserebogarakat. Futottunk utánuk, míg teljesen el nem fáradtunk. Annyi felfedezni való volt ott. Ott mindenhol élet volt, még a füvek tövében is.
- És a kukoricafosztásra?
A tekintetek az emlékekről meséltek. Nem szóltunk, csak a testvéremmel összenéztünk.
*
Lovas kocsival hozták haza a kukoricát a határból, a Pap tagról, a Jánosi tanya felől, Szárazbő felől, Rákhát felől, Hídvég felől, mikor merre volt a kukoricaföldünk. Apukám hajtotta a lovakat, mosolyogva ült a szekéren. Nem felejtem el a mosolyát, olyanféle mosoly volt ez, amikor nagyon sokad küzd valaki azért, amit szeretne elérni, és győz. A győztesek mosolya volt és a munkába vetett hité. Ezt az önmagát nem kímélő hitet és a szeretetét hagyta örökül ránk az apánk, amit mi átörökítettünk a gyerekeinkbe. Boldog volt, mert a munkájának az eredményét hozta haza a családjának. Visszavitte a szekeret a csárdaudvarba, megveregette a lovakat, jó munkát végeztek. Szerette az állatokat. A kukoricacsöveket, amikor fosztottuk a csuhájától. Már késő estére járt az idő. Még elég meleg volt ahhoz, hogy kint lehessenek a gyerekek is az udvaron, segítettünk mi is. Az egész család meg a szomszédok, rokonok összejöttek, hogy hamarabb legyen kész a munka. A viharlámpa a nyári konyhánk falán egy szegre volt akasztva, aminek a fénye bearanyozta a kukoricát fosztó emberek arcát. Mi gyerekek szintén fosztottuk a kukoricát. Nem szóltak akkor sem ránk, ha játszani kezdtünk. Hátra vetettem magam a kukorica fosztásába, ami engedelmesen, mint egy ágy terült el alattam. Néztem a csillagokat, gyönyörködtem az égbolt kupolájában, ami minden pompájában terült el felettünk. Nem tudtuk megfogalmazni még akkor, mi ösztökél bennünket kacagásra, ugrálásra. Most már tudom, az életöröm és a szabadság érzése, a boldogság, hogy erre a földre és ebbe a családba születtünk. Kacagnom kellett, amikor egyik-másik testvérem kukkantott ki a kukoricaháncs alól, huncut csillogással a szemében. Amikor jó termés lett, a felnőttek dicsérték az időjárást, boldogok voltak, hogy a fáradságos munkájukat meghálálta a jó kömlői feketeföld. Édesanyám megkente a zsíros kenyereket, kiporciózta az otelló szőlőt, és ez volt a vacsoránk, a millió csillagos szállodához járó vacsora. Elmondhatom, én voltam már millió csillagos szállodában, amihez egészen másmilyen gazdagság kell, mint a pénz.
Amikor már kezdtünk fáradni és elcsendesedtünk, belebújtunk a háncs közé, és hallgattuk a felnőttek beszélgetéseit. Mivel a gyerekzsivaj megszűnt, a felnőttek bátrabban beszélgettek mindenféle dologról, történetekről, amit nagyon szerettünk hallgatni. Nagyon sok történet megmaradt az emlékezetemben, életekről, sorsokról.
*
Állunk a Tisza partján és nézzük a vizet. A folyó egy kis szigetén, vagy a kanyarulatában fák vannak, kis ligetet alkotnak végig a meder mentén. Érintetlen a természet, gyönyörű. Úgy búcsúzunk a kísérőinktől, mintha mindig is ismertük volna egymást.
Amikor indulunk haza, szólok a testvéremnek:
- Itt lassan menjünk.
Nézzük a házakat. Itt még vannak régi idők emlékét idéző karbantartott régi házak. Ablakaik barna kerettel néznek bele az esti szürkületbe. Felújított fakapui szinte mosolyognak az utcára. Megújult, nem sodorta el az idő, nem lesz az enyészeté. Az ámbitusalja fa oszlopai faragottak. Biztosan rég nem az lakik már benne, aki építette, de aki megvette vagy örökölte, az szereti ezt a házat. Lassan megy az autó, és látok még pár ilyen szép kis épületet.
Lassan Kömlőre érünk. Már erősen szürkül, de kedves rokonokkal találkozunk, ezt nem hagyhatjuk ki. Pár szót váltunk Jánosiról. A Vitkóczi család ott élt, az ő édesapjuk is, egy családban Édesanyánkkal. Közösek a gyökereink. Nagyon jó néhány szót váltani, és jó megölelni őket. Aztán megállunk a temetőnél, és fejet hajtunk a szüleink sírja előtt, mert itt mindig fejet hajtok, mint az érett búzakalász. Emlékek ölelnek át és ringatnak. Itt a szülőföldem, szülőföldünk. Egész nap szomorú esős idő volt. Már a házak körvonalai látszanak, elnyeli az este, ahogyan megyünk ki a faluból. Jó is ez a szürkület, mert nem látom, az egykor gondos porták mivé váltak. Nem látom a házak faláról lemálló vakolatot, amit az elmúlás mart a falakba. Az üres házak lassan térdre rogynak, műveletlen gazos telkeken. Ahol van is élet, a legtöbb helyen az ablakok hideg nyirkos lehelettel néznek az utcára, hirdetve, itt a szükség lakik. A tehetetlen várakozó szükség, ami a gazos kertekre is kikúszik, és csak várakozik.
Eljövünk akkor is, ha napsütés lesz és a fény körül ölel mindent. Eljut minden kis szegletbe a tenni akarás. Nem tudom, mennyi időnek kell még eltelnie. Erre vágyok, de nagyon.
A szerzői jogi védelem automatikusan, a mű keletkezésével, a törvény erejénél fogva jön létre, nincs nyilvántartásba vételhez, bejegyzéshez kötve [Szjt. 9. §-ának (1) bekezdése].
A szerzői jogok a szerző életében és halálát számított hetven éven át, az ún. védelmi időn belül részesülnek védelemben. [Szjt. 31.§ (1) és (3) bekezdés
Veres Tamásné
