Hol maradt Lilla?
Különleges kapcsolat van köztem és a kutyám között. Nem csak azért, mert - micsoda közhely - a kutya-ember viszony eleve különleges. Bizonyított tény, hogy egy kutya feszült lelkiállapotát jobban csillapítja egy ember jelenléte, mint egy másik ebé, és fordítva. De köztem és Lilla közt nem csupán erről van szó: ő arra választatott ki, hogy egy kicsit szemem helyett szemem legyen. Azt mondtam, hogy „egy kicsit a szemem", nem véletlenül. Amikor együtt nekiindulunk a világnak, én vagyok az „értelmi szerző", Lilla pedig gondolataim végrehajtója. Nagy az összhang közöttünk, mindazonáltal különös dolgok történnek velünk közös útjaink során. Ha vele vagyok, bátrabban kezelhetem a sebváltót, abban a biztos tudatban, hogy fantasztikus érzékkel ráérez szándékaimra az én hűséges ebem. Számára a világ egy életre való felfedeznivalót tartogat, számomra pedig céltudatos nekiiramodásokat A-ból B-be, ahol mindig valami sürgős és fontos elintéznivalóm van. Így hát, ha velem jön, ugyan rendkívül boldog, mégis természete ellen cselekszik: én irányítok, és ő megy az általam kijelölt úton, ráadásul az általam belénevelt szabályok szerint. Bizony kemény munka ezt megtanulnia és betartania az ebnek. Lilla azon kevesek közé tartozik, akik még pici korukban alkalmasnak találtattak arra, hogy egyáltalán elkezdjék ezt a hosszú tanulást, és akik azóta is velem vannak, hogy megkönnyítsék a folytonos jövés-menést, amiben részem van. Mindennap együtt járunk dolgozni is, járműre fel, járműről le, majd megint járműre fel és le, és irány a célépület! Itt aztán a nap nagyobbik felében Lillának elvileg nincs más dolga, mint lustálkodni és fogadni a többiek kényeztetését - na persze, ha nem számítjuk, hogy önkéntelenül is folyamatos készenlétben van, még ha látszólag szundít is. Néha azonban előfordul, hogy valamiért otthonmarad. Vagy azért, mert táppénz neki is jár, vagy mert a napirend egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy magammal vigyem. Egy ilyen napon történt, hogy épp kiléptem a munkahelyemről, és hazafelé indultam, amikor kéretlenül megállított Manci néni (magamban csak így neveztem). „Hol a kutyád?" - firtatta lényegretörően. Eleve ezen a kérdésen is meglepődtem már. Egyáltalán, miért tartozom én erről bárkinek is elszámolással? Mióta vagyunk mi ilyen jóban Hogyishívjáknénivel, hogy csak így letámadjon? Igen, tudomásul vettem, az az idő sajnos elmúlt, amikor az utcán csak szimplán, lazán el lehetett beszélgetni mondjuk az időjárásról vagy a legutóbbi sportsikerekről - ez viszont nem azt jelenti, hogy bizalmaskodni ne lehetne -Manci néni az élő példa. Illedelmesnek neveltek, ezért ösztönösen rávágtam: „Otthon". Ahogy kimondtam, már meg is bántam, hogy ilyen könnyen hagyom magam vallatni. Mire ő: „És akkor mégis hogy képzeled, hogy egyedül nekiindulsz?".
*
Ezen felbuzdulva fejszámolásba kezdtem, csak hozzávetőleges számokkal. A fővárosban és környékén ca. 30000 látássérült él. Évente kb. 30 vakvezető kutyus kerül gazdihoz. Ha hozzávesszük az előző évek kinevelt állományát, legyen max. 300 kutya az, aki aktuálisan gazdijának „sebváltója". Manci néni! Komolyan tetszik gondolni, hogy a vakok 99%-a nem tud egyedül egy lépést se tenni? Hogy nem tud egyedül eljutni A-ból B-be, ahol ráadásul naponta megfordul? És Manci néni szerint, ha ennek a 99%-nak nincs a közelében se egy eb, se egy családtag, rokon, ismerős, barát, akit ugráltathat (mert bizony, tessék elképzelni, sűrűbben előfordul ez, mint tetszene gondolni), akkor mit csinálunk mi, vakok? Sose tetszett még természeti tüneményként fehér botot markoló embert látni, aki belibbent a munkahelyére, a boltba, a postára, stb., és tette a dolgát? Mertezek alól a vakoknak sincs felmentése, és ha otthon ülnek, sült galambra várva, attól még soha nem történt semmi: nem lett vacsora, nem lett befizetve a csekk, és senki nem ment el helyettük dolgozni. Elmesélném én azt is Manci néninek, hogy még főzni és takarítani is lehet vakon, de nem szeretném ilyen horror részletekkel terhelni.
*
Nos, ezért mertem elindulni Lilla nélkül. De hát ezt Manci néni is bizonyára tudja. Tessék mondani, megválaszoltam a kérdést?
2009. március
