Az Anyalíra egy férfi olvasatában
Az érzékeny, nyitott lelkű kettős édesanya, a szemlélődő, vidám barát, a hozzáértő, ügyes tanár, Tóth Enikő kötetkéje számomra azt hozta, amit vártam. Már ismerem Enikő munkásságának egy részét, ez a kis kötet nagyon passzol életpályájához, szemléletéhez.
Enikő nagyon sok arcát mutatja. Hol kedves, hol vicces, hol kendőzetlenül tárja elénk az igazságot. Nem beszél mellé, nem hallgat el semmit, nem hazudik. Végtelenül őszinte. Olyan, amilyennek egy embernek lennie kell. Minden a helyén van benne, és ez egész kötetén át érződik. Hol egészen fennkölt vagy nagyon is megható, hol egészen egyszerű, hol a tabukat döntögeti, hol megmutatja, hogy nyomor és idill megfér egymás mellett, hol pedig bemutatja, hogy ami természetes, az nem mindig játék és szép dolog. Az éremnek mindig két oldala van, Enikőtől ezt a kötetet olvasva megtudhatjuk. Az idővel is jól bánik. Hol pillanatképeket csinál, ki- és megmerevítve egy pillanatot, hogy el ne tudjon szaladni, hol pedig rendszerszemléletben a magasból mutatja kronologikus vagy más rendszerszerű sorrendben azt, amit témaként választott. Hol távcsövet, hol mikroszkópot használ, hogy láttassa, milyen is az anyaság.
Aki szereti a modern hangvételű, de nem elvont lírát, annak Enikő kötete jó szívvel ajánlható. Érdemes belőle akár tanulni is. Fel lehet készülni lélekben arra, mi vár egy anyára, mi egy apára, és hogyan lehet megelőzni, hogy Apuka csak úgy elsétáljon.
Részletes jellemzés Tóth Enikő: Anyalíra című kötetéhez
Kedves felkérésnek teszek eleget, amikor a mindig érzékeny lelkű, sokszínű Enikő munkásságát méltatom.
Előrebocsátom: nincsen irodalmi szakértelmem. Nem vagyok irodalomtudós, csupán lelkes olvasó. Elfogultságom ismeretségünkből adódhat, bár ezt megpróbálom kiszűrni vagy ellensúlyozni. Azért remélem, objektív képet tudok alkotni Enikőről, a fiatal anyukáról, aki író, költő, tanár és nagyszerű ember.
Az Ajánlás című vers nyelvezete régies, ami engem egy kicsit zavar, de ez a költői szabadságba belefér. Főleg, ha azt szeretnénk vele hirdetni, hogy anyaság volt, van és lesz, s így érzékeltetni kell az időbeli állandóságát. Ezt részben archaizálással, részben a jövőbe tekintéssel lehet megvalósítani.
A vers első fele a múlttal, a második fele a jövővel foglalkozik. A nyelvezete is ennek megfelelően fokozatosan megy át archaizálóból mai magyarba. A legszebb pedig a vége: „élete ajándék..." Szépen csilingelnek a szavak, azon túl pedig nagyon-nagyon igaz!
Zseniális ez a három versszakból álló költemény! Csupa „a"-val írni nehéz, ez a fajta írásmód egészen újszerű az eszperente után. Enikőre ezek a próbálkozások jellemzők. A vers erénye, hogy nincs benne semmi nehézkesség, mesterkéltség vagy kényszer a forma vagy a megvalósított megoldás irányában. Minden úgy adja magát, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Egyszerűen zseniális!
A három strófa - érzésem szerint egy egész nap bemutatásával - három különböző állapotot mutat be. A szendergő, ébredő, boldog babát az első, a síró, dacos, akaratos babát a második, míg a megnyugvó, elalvó babát a harmadik strófa. A három strófában közös az utolsó három sor, ami állandóságot és keretet ad a versnek. Az is lehet, hogy ez nem egy nap, csak egy kisbaba életciklusainak bemutatása. Nem is ez a lényeg, hanem a vers természetessége. Mintha magától értetődő lenne. Persze Enikőnek már van tapasztalata.
Két csík két valóság? Ez a zseniális kis szonett (remélem, jól gondolom) a várandósság örömével indít, a biztonságot, szeretetet adó férfi óhajával folytatódik, és a családok széthullásától való maró félelemmel ér véget. Mi ez itt, kérem szépen?! Maga a valóság... Bizonyára igen. Kirázott a hideg a ... Nem is tudom, mitől. Teljes érzelmi hullámvasútra kerültem! Felszálltunk az egekbe, onnan pedig még a föld szintjénél is mélyebbre zuhantunk!
Nem bírtam ki nevetés nélkül ezt a nagyon életszerű, egyúttal a közöny miatt durva szituációt. Ilyen is ez a mai világ. Ám ebben az a jó, hogy Enikő viccesen, humorosan fogja fel, óriási fricskával ad egy jó nagy fityiszt az egész közömbös világnak. Én pedig jót nevettem azon, amin nem is lenne szabad, nem is illene. A kiábrándító józanság maga a buszsofőr, de az ő józansága is olyan szerencsétlen azzal a recsegő mikrofonnal!
Mintha a műtőben lennék, mintha én lennék Enikő, olyan élesek ezek a képek. Az első strófa a kétségeké és a meglepődésé, a második strófa a csodálkozásé és a bokros teendőké, a harmadik strófa szintén a tennivalóké, de már a boldogságé. Hiába különül el a vers három strófára, azok folyamatában ábrázolják az eseményeket a félelemtől a boldogságig, a vérvesztéstől a varráson át az utolsó teendőkig.
Eleven, érzékletes képek. A külső szemlélő, az isten még másképpen látja, mint Enikő, a kisbaba, az orvos és mások. A két dolog mégis, mint két fél tojás, összeilleszthető. Tökéletesen passzol!
Ennek a versnek az erőssége a bensőséges hangulat és a hiány szétválaszthatatlan keveredése. De meglesz, ne félj, meglesz! Ha el is vitték tőled a kisbabádat, pár óra múlva már veled volt! Mondhatnám könnyedén akár Enikőnek, akár más anyukának. Lehet ennek még egy olvasata is. A várandósság okozta várakozás és boldogság és a szülés utáni depresszió keveréke. Ez is teljesen normálisnak tűnik. Ez ellen pedig csak az idő tud valamit tenni. És ahogy az szokott lenni, elmúlt (de ez a versből nyilván nem derül ki).
Enikő viccesen fogja fel. Hogy is lehetne másképpen! Benne van minden tapasztalata az első óráktól kezdve az elválasztásig. A finom lelkű hölgy humora kihúzta őt a csávából. És igen, felvállalja, mert ez is egy természetes dolog. Jól teszi!
Már a cím is kettős, és nem értjük a végéig. Szinte a végéig nem is fogja fel problémaként, Apuka még annyira se bírja, mint ő. De a végén Enikőből is kibuggyan humorosan az „oá", hiszen hogyne fájna az, ha sír a kislány! Nagyon is.
Mindennapi életképek a nagy és a kicsi gyermekkel. Ügyes, okos kompromisszumok, nem is annyira kényszermegoldások. Hiába, egy talpraesett anyukának meg kell oldania minden rázós helyzetet! Abból pedig van bőven.
Hú, igazi panelproli lét, igazi telepi nyomor! Csak az álmaikban van ott, hogy másképpen is lehetett volna. Vajon csak bennem feszül ott a nagy kérdés: Miért?! Vagy az olvasóban is? És ki ez az érzékeny szenzor, aki felfogja, összegyűjti, tolmácsolja? Ez is a költészet feladata!
Gyermekem nevelem eszperente nyelven
Kellett nekem e vers.
Remek!
Nevettem eleget
veled.
Bevallom, a „limerick" kifejezést nem ismerem, de öt nagyon érzékletes életkép, öt nagyon tipikus anyasors, és valahol mindegyik hibázik. Azért, kérem szépen, azt a Kincsőt meg a Csengét így bemutatni! :-) Két kedvenc nevemre ilyen rossz anyasorsot akasztani! Na hát! :-) De meg van bocsátva, mert ha így jön ki a versben, akkor így jön ki. Rendben van ez nagyon. Enikő megint játszik egy kicsit a tragédiával, humorossá téve azt, talán elviselhetőbbé. De a vége, hát az a csattanó talán a legkeményebb!
Tipikus? Igen. Tipikus családi zsákutca! Vajon meg lehetne előzni? Enikő csak elénk tárja, de azt nagyon alaposan teszi. Ám amit Isten lát, az is olyan viszonylagos! Hisz amikor megpróbálják összefogni a családot, akkor jónak látja. Miután kiderül, hogy lehetetlen, jónak látja, ha a hölgy végre dönt és elmegy a gyerekekkel. Ugye-ugye?! Már a kőbe vésett igazságok is csak féligazságok!
Az életképek itt is nagyon érzékletesek.
Most éppen egy sírós napot kísérhettünk végig Enikővel. Igen, ilyen is előfordul, ki kell bírni. A végét mégis úgy fogalmazta meg, hogy nevetésre sarkallt.
Megható képzeletbeli beszélgetés ez egyszerű, muzsikáló ritmusban.
Szomorú kis életkép.
Érdekes, de kétségtelenül életszerű megközelítés, hisz mást várnánk a cím hallatán. Valami nagyon szépet, valami nagyon fennköltet. Például olyanokat, hogy hogyan énekel a gyereknek, milyen szépen formálja a szavakat, ahogy mesét mond stb. Helyette: megkapjuk a valóságot egyenesen a nyakunkba, mint egy vödör vizet a fölöttünk lévő erkélyről.
Érdekes ez a kettős gondolat a fiatal és az idős anyáról.
Enikő-féle szójáték-sziporka a javából!
Ez az eszperente-vers most egyáltalán nem vicces! A tűpontos tényleírást olyan indulat követi, hogy ilyenre csak egy anya[tigris] képes a beteg gyermeke védelmében.
Az etetés kétségtelenül vicces, nehéz, nyugodt és rohanós pillanatai.
A versre véletlenül egy félig-meddig szabad verssel válaszoltam:
Igen, igen! Ilyen ez,
amikor menne is, nem is.
Hiába megy, nincs ott.
Ha nem menne? Vesztene?
Nem vagyok benne biztos.
Hát ez is egy tipikus, szomorkás élethelyzet. De azért csak tán lehet ellene tenni. :-) Ha egy nő igényes akar lenni önmagára, akkor még nagymamaként is szép nő tud maradni.
A gyerek mindig mást és mást vár el. Enikő szereti a kronológiát, a rendszer szintű áttekintést. Most is végigtekint a csecsemőkortól a felnőttkorig és számba veszi: amit a gyerek elvár. Egyszerű, nagyon jellemző életképek felvillantásával mutatja meg, mire is van szüksége a gyereknek. És igen, általában ez így szokott lenni.
A pénzen keresztül mutatja be Enikő, hogyan harcolnak egymással anyuka és gyermekei, hogyan érik el a gyerekek a céljaikat, hogyan mond le Anyuka hol erről, hol arról, és hogyan írják felül elképzeléseit a gyerekek.
Zseniális, ahogy keveri Enikő az idillt és a nyomort! Olyan magától értetődően, mintha ez így lenne rendben. Hát ki tudja. Biztos. Neki van szeme meglátni az idillt épp úgy, mint a nyomort. Erre pedig csak az érzékeny lelkűek képesek.
Enikő megint a kronológia és a rendszer szintű szemlélet eszközeivel él, csak most éppen az anyák napját és rajta keresztül a gyermekek és anyukák érzéseit veszi célba. Végül persze sajnos úgyis csak a gyerekekét. Nagyon megható, kicsit meg is könnyeztem.
A kötet záróverse az iskolás kisfiú szemszögéből mutat be egy napot. Nagyon mai, nagyon életszerű. S ahogy vége a versnek, „eloltódik a fény", és vége a kötetnek. Hát, bevallom, olvastam volna még. De én nem fogok hisztizni, mint a kisgyerekek, csak annyit mondok: Enikő, köszönöm szépen!
Tószeg, 2017. augusztus 11.
Dr. Simon Gergely (S.geri)
