Az Érdekes Újság
1915. 05. 30.
A vak katonákról
A háborúnak ők legszomorubb áldozatai, a vak katonák. Szemük nem nyílik többé az élet világosságára, az ellenség golyója rájuk borította az örök sötétség fájdalmas palástját. A magyar társadalom becsülettel rajta van, hogy segítsen rajtuk és kárpótolja őket azért a megmérhetlen áldozatért, mely a hazáért szegény, szomorú életükre rászakadt. De lehet-e őket kárpótolni ? Ők nem látják többé a napot, nem látják a természet színes tavaszát, nem látják édesanyjuk, feleségük, gyermekeik orcáját, nem látják többé annak a magyar világnak szépségeit, melyekért harcoltak s odaveszett két fényes szemük világa. — A kórházakból kikerülő vak katonáknak több helyen is van ideiglenes otthona, hogy a vaksággal kezdődő uj életre felkészítsék őket. Írni, olvasni tanítják őket, bevezetik lassan a vak élet tudásának ismereteibe s kell az is, hogy valamiféle munkára, foglalkozásra szoktassák. A Vakokat Gyámolitó Országos Egylet házában is több vak katonának adtak otthont, hogy felsegítsék őket az uj életre. Zenét tanulnak, vagy kefét, kosarat fonnak s vannak, akik már egész szép ügyességgel keresik uj mesterségükkel a kenyerüket. A vak katonák szomorú életéből valók ezek a képek. Itt van képeinken az egész kis katonakolonia. Oojcsa Illés torontálmegyei vak román cigány nagybőgős volt, mig el nem vitték katonának s a háborúban el nem vesztette szemevilágát.
Most zongoristának készül. A kefemühelyben négyen dolgoznak. Hosa Demeter fűrészipari munkás szolnok-dobekai román, aki a háború első hónapjaiban Jaroslaunál vesztette el mindkét szemét, lövés által. Thira Miklós 23 éves kőmüvessegéd. Hunyadmegyei román, szemevilágát Galíciában robbanó löveg verte ki; Tóth Mihály 32 éves nős, három gyermek apja, jákóhalmi magyar, Szerbiában Valjevónál, a babona legelején, kézibombától vakult meg mind a két szemére; Cservenák Pál 32 éves nős, két gyermeke van, barsmegyei tót napszámos, Lublinnál kisagysebesülés vette el szemevilágát. Súrolásra való erős gyökérkefét csinálnak. A legfiatalabb Thíra Miklósnak jár legszaporábban az ujja, pénzt kell szereznie, kilenc fillér egy kefe bére, szivvel-lélekkel dolgozik, apjáról rámaradt kis földjét akarja tehermentesíteni, ő vőlegény: szerelmesen íratja a leveleket meny asszonyának. A múltkoriban nagy ünnep volt itt: Keller Nándornak, a 24. gyalogezred megvakult zászlósának adták át ünnepélyesen az I. osztályú vitézségi érmet. De máskülönben éldegélnek csendesen, emlékeznek Utókorukra s mind jobban-jobban beletörődnek a változhatatlan sorsba. Néha elfeledik bánatukat is, s a régi életük vidámsága elevenedik fel bennük.
A jókedvnek különben nagy mestere közöttük Gojcsa, a cigány, aki ki nem fogy most sem a tréfáiból. Sándor Lajos, az intézet tanára, aki nagy szeretettel foglalkozik közöttük, feljegyezte, hogy mit szoktak egymás közt beszélgetni a vak katonák. Beszélgetésük bármilyen tárgy körül forog is, előszeretettel vegyitik bele szerencsétlenségük történetét; s vigasztalan helyzetüket órák hosszat tárgyalják. Két vak katona igy beszélgetett egymással: „Milyen rossz, hogy nem látunk.” — „Bajnak, baj, de majd csak beleszokunk ebbe a sötétségbe. — „Inkább a lábamat veszítettem volna el.” — „Cipelni a mankót, vonszolni a fájós lábat, az se lehet valami jó, pajtás.” — „Inkább az eszemet veszítettem volna el.” — „Ugyan, bajtárs, hova beszél kend? Hiszen a bolondnak nincsen esze, mindenki kineveti, még a gyermekek is gúnyt űznek belőle.” — „Igazad van, ész nélkül se ér semmit az élet,” — „Nyugodjék bele bajtárs a sorsába, a háborúnak sok a szerencsétlene; igy ugyan, hogy valamennyi között talán mi vagyunk a legszánandóbbak, de nem a mi könnyelmüségünk folytán veszítettük el látásunkat, hanem a hazáért.” — így éldegélnek a vak katonák. Sorsuk és jövendőjük megható. Kalapleemelve kell elmenni előttük.
