Vakrandi
A jázminillat volt az első árulkodó jel: egy nő az.
Magamban üldögéltem a szokott helyemen, amikor odajött, és leült a szomszéd asztalhoz. Tudtam, hogy egyedül van, mert a szemközti szék nem mozdult el nyikorogva a padlón. Miután leült, egyikünk sem szólalt meg.
A kávémat szürcsölgettem. Ha jó napom van, úgy emelem meg a csészét, kortyolok belőle, és teszem vissza a csészealjra, hogy még a szomszéd asztalnál sem veszik észre, hogy vak vagyok. Érdekes játék azt próbálgatni, hogy mennyi ideig tudok észrevétlenül csalni, mikor döbben rá a valóságra a mellettem ülő. És higgyék el, rögtön elárulják magukat, amint rájönnek. Van, aki suttogni kezd, és gyanítom, hogy mutogat is rám, vagy felém int a fejével. Másokra hirtelen rátör a figyelmesség, ismét mások pedig úgy zavarba jönnek, hogy attól kezdve egy szót sem szólnak. Igen, még ezt is tudom érzékelni.
Reméltem, hogy csatlakozik a nőhöz még valaki, mert hallani akartam, hogy beszél. Sok mindent le tudok szűrni egy ember hangjából. Ha nem látunk valakit, akkor hangsúlyosabbá válik az akcentusa meg a hangszíne, és ez sok mindent elárul róla. Egy pillanatra képzeljék el, hogy telefonon hallgatnak valakit, és érteni fogják, mire gondolok.
Közeledett Charlie, a pincér. - Tudja már, mit óhajt rendelni, asszonyom? - kérdezte enyhén raccsoló corn-walli kiejtéssel, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy
~ 228 ~
helybeli. Charlie magas, erős, szelíd hú. Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy amikor a reggeli kávém után kikísér a járdára, vagy öt-tíz centível feljebbről jön a hangja, pedig én is százhetvenöt centi vagyok. És ha véletlenül nekiütközöm, érzem, hogy nincs rajta súlyfölösleg, csak kőkemény izom. Persze, szombat délutánonként rögbizik a Cornwalü Kalózok csapatában. Már hét éve tagja az első csapatnak, tehát harminc felé közeledhet, vagy talán már van is annyi. Nemrég szakított a barátnőjével, és még mindig hiányzik neki a lány. Van, amire rákérdez az ember, van, amit maguktól is elmesélnek...
A következő érdekes játék az, hogy mennyi mindent derítek ki az asztalszomszédomról, mire rájön, hogy nem látom őt. Aztán, ha már elmentek a dolgukra, Charlie elmondja, mit találtam el, és mit nem. Általában úgy tízből hét az arány.
- Egy citromos teát kérek - szólalt meg halkan a nő.
- Máris hozom, asszonyom - mondta Charlie. - Parancsol még valamit?
- Nem, köszönöm.
Úgy saccoltam, hogy harminc-harmincöt körül járhat. Udvarias a modora, és nem környékbeli. Ezek után izgatottan vártam, hogy mit lehet még tudni róla, de ahhoz, hogy újabb árulkodó jeleket csípjek el, muszáj volt hallanom a hangját.
Odafordultam hozzá, mintha látnám.
- Meg tudná mondani, hány óra van? - kérdeztem, mire a szemközti templom toronyórája rázendített a harangjátékra.
A nő elnevette magát, és megvárta a válasszal a harangjáték végét.
- Ha annak az órának hinni lehet - mondta -, haj-
229 ~
szálpontosan tíz. - És a szavait ugyanaz a szelíd kacagás követte.
- Általában pár percet siet - mondtam, és vakon bámultam a toronyóra számlapját. - Bár a templomunk a késő gótikus építészet, avagy a függőleges stílus egyik legszebb példájának számít a nyugati országrészben, az emberek elsősorban nem magáért az épületért rajzanak ide, hanem a Miasszonyunk-kápolnában látható Barbara Hepworth-szobor, a Madonna és gyermeke miatt - tettem hozzá, miközben fesztelenül hátradőltem a széken.
- Ez nagyon érdekes - mondta a nő. Ekkor visszajött Charlie, és letette az asztalára a teáskancsót meg a kis tejesedényt, majd a csészét és a csészealjat. - Gondolkoztam rajta, hogy elmegyek a délelőtti istentiszteletre - tette hozzá a nő, miközben töltött magának egy csésze teát.
- Akkor igazi csemege vár önre - mondtam. - Az öreg Sam, a papunk, kitűnően prédikál, különösen az első benyomás ez róla.
A nő erre megint elnevette magát, majd megszólalt:
- Olvastam valahol, hogy a Madonna és gyermeke egyáltalán nem olyan, mint Hepworth szokásos szobrai.
- így igaz - feleltem. - Barbara délelőttönként egy rövid szünet erejéig otthagyja a műtermét, és ilyenkor velem tart egy kávéra - meséltem büszkén. - A nagyasszony egyszer elmondta, hogy ezt a szobrot a legidősebb fia emlékére alkotta, aki a Királyi Légierőnél szolgált, és huszonnégy évesen meghalt egy repülőszerencsétlenségben.
- Ez nagyon szomorú - mondta a nő, de semmi mást nem fűzött hozzá.
- Egyes kritikusok szerint - folytattam - ez a legnagyobb műve, és a Szent Szűz könnyes szeme kifejezi Barbarának a fia iránti odaadó szeretetét.
~ 230 ~
A nő a kezébe vette a csészét, és szürcsölt egy keveset a teájából, mielőtt válaszolt volna.
- Csodálatos lehet személyesen ismerni a művészt -mondta. - Egyszer meghallgattam egy előadást a Taté Galleryben a St. Ives-i iskoláról, de az előadó egy szóval sem említette a Madonna és gyermekét
- Hát, itt megtalálja az eldugott Miasszonyunk-kápolnában. Remélem, nem fog csalódni.
Megint szürcsölt a teájából, én pedig azon gondolkoztam, hogy vajon hány dologra derült már fény a tízből. Egyértelműen érdekli a képzőművészet, valószínűleg Londonban él, és biztosan nem azért jött St. ívesbe, hogy a tengerparton süttesse a hasát.
- Turistaként látogatott el ebbe az országrészbe? -kockáztattam meg a kérdést, mert még ki akartam deríteni róla ezt-azt.
- Igen. De a nagynéném St. Mawesban él, és úgy tervezi, hogy velem tart a délelőtti istentiszteletre.
Iszonyú hülyén éreztem magam. Bizonyára látta már a Madonna és gyermekét, és alighanem többet tud Barbara Hepworthről, mint én, de udvariasságból nem hoz zavarba. Vagy talán észrevette azt is, hogy vak vagyok? Ha így is volt, a már említett udvariassága tiltotta, hogy bármilyen módon célozzon erre.
Hallottam, hogy kiissza a teáját. Igen, még azt is meg tudom állapítani, hogy mikor ürül ki a csésze. Amikor Charlie visszajött, a nő a számlát kérte. Charlie letépett egy lapot a tömbjéről, és a kezébe adta. A nő átadott neki egy bankjegyet, és visszakapott néhány érmét.
- Köszönöm, asszonyom - mondta roppant hálásan Charlie. Nyilván igen busás borravaló volt.
- Viszontlátásra - mondta a nő, és felém irányult a hangja. - Jó volt beszélgetni magával.
~ 231 ~
Fölálltam, meghajtottam a fejem, és így feleltem:
- Remélem, elnyeri majd a tetszését az istentisztelet.
- Köszönöm - felelte. És azt is hallottam, hogy távozóban azt mondja Charlie-nak: - Milyen bűbájos ember! - Persze nem tudhatta, milyen éles a hallásom.
Azzal elment.
Leültem a helyemre, és türelmetlenül vártam, hogy Charlie visszajöjjön. Rengeteg kérdést akartam föltenni neki. Ezúttal vajon hány találatot értem el? A vidám zsivajból ítélve sok vendég lehetett aznap délelőtt a kávézóban, így eltelt egy kis idő, mire Charlie ismét ott állt mellettem.
- Parancsol még valamit, Mr. Trevathan? - ugratott.
- De még mennyire hogy parancsolok, Charlie! - feleltem. - Először is mindent tudni akarok a nőről, aki a szomszéd asztalnál ült. Magas volt vagy alacsony? Szőke vagy barna? Vékony volt? Jól öltözött volt? És...
Charlie harsány hahotára fakadt.
- Mi olyan vicces? - vontam kérdőre.
- Az, hogy a hölgy pontosan ugyanezeket kérdezte önről.
