Ülök
Ülök, de nem úgy, mint Vitray, mert ő beszélt is. Én sem csak ülök, hanem
közben járatom az egyre fáradtabb agyamat. Minden nehéz. Az ülés annyira,
hogy bármilyen szomjas is vagyok, nem megyek el a három méterre lévő
ásványvizes palackomért, mert fáradt vagyok. Pedig a szomjazásnál erősebb,
nagyobb szenvedés nem létezik.
Ismerem ezt az érzést. Szívműtéteim után kínzott erősen a szomjérzés, ami az
akkori mondásom szerint a pokol tüzénél is fájdalmasabb. Ezt egyébként akkor
sem vettem szó szerint, mert én a pokolban nem hiszek.
Szóval ülök, hol az egyik, hol a másik fotelben. Hat van belőlük. És az
Istennek sem akarok - csak szeretnék - felállni. Ennek több oka van. Az
egyik, hogy valóban hullafáradt vagyok (micsoda hülye hasonlat, mert egy
hulla már nem lehet fáradt). A másik ok pszichés (jól írtam?) eredetű, mert
azt érzem, hogy mindkét lábamon folyik le valami. Ez egy olyan, valóságos ok
nélküli, de létező érzet, amit magamnak elhiszek. Ilyenkor jön az
önkontroll, amely porzó szárazságot állapít meg. Itt mindkét fél én vagyok.
Önellenőrzést végzek magamon és nem tudom, mi tévő legyek. Annak örüljek,
hogy száraz vagyok, vagy bánkódjak azért, hogy idegbajom van, olyan dolgokat
érzek magamon, amelyek nem léteznek.
Az én üléseim, miként már említettem, agytornák is, mert vájkálok a
múltamban, és ez jó, mert csupán kellemes emlékek jönnek elő, vagy
féleredmények.
Ez utóbbiak inkább az utolsó évtizedeimből, mert már akadtak olyan
elképzeléseim, amelyek nem válhattak valóra. Ezeket nagyon sajnálom, mert
tudom, már kimaradtak az életemből. Ha hinnék a csodákban, akkor még
bízhatnék egyik-másik szándékom elérésében, de van önkritikám, átadom a
helyemet a következő generációnak. Csak legalább láthatnám, kézzel foghatnám
elszalasztott terveimet!
Ülök a hat fotel közül az egyikben és lassan lemondok mindenről. Azért
szeretnék még emberek közé menni, de az megmarad kielégítetlen vágyamnak,
mert én már csak terhére lennék másoknak. Az a nagy öröm, ami esetleg még
érhetne, az többeknek nem jelentene örömet és együttérzést, csak annak az
egy-két embernek, akik elmaradt elképzeléseimet megvalósították volna.
Ezért csak ülök és az egész dolgon, magán az életen, elgondolkozom és ha rám
jön egy felszólítás: Írjál, Guszti bácsi!, akkor nekilódulok és minden
gondolkodás nélkül, úgy, ahogy a szavak belőlem kijönnek, leírom azokat.
Egyvalaki talán majd örül neki, mert ha már rábeszélt egy írásra, akkor
büntetésképpen olvassa is el azt!
Ülök és gondolkodom, de közben osztályozom is előjövő fájdalmaimat, mert a
tegnapi helyett ma egy másik jelentkezik. Nem ordítóan nagyok a fájdalmaim,
de vannak. Fejlődésben vannak. Majd kinövik ezt a siheder korukat és felnőtt
fájdalomként megmutatják, hogy tudnak másképpen is bejelentkezni!
Mindig az volt az álmom, hogy egyszer egy túra során "dobom fel a
bakancsomat", de rájöttem, hogy az nem lenne jó a túratársaimnak. Most, hogy
már benőtt a fejem lágya, azt kívánom a Sorstól, hogy legyen egy olyan
álmom, hogy reggel arra ébredek fel, hogy már nem élek. Öreg koromnak
legalább ez az egy vágya teljesülhetne!
