Természetről
Emberek, figyeljetek ide rám!
Mentsétek meg amit még meg lehet,
Óvjátok a nemes természetet!
Hisz anélkül nincs élet, szeretet!
Nem lesz mit szeretnetek
És nem lesz mi viszont szeret titeket.
Oh, Fák, virágok ragyogjatok nekem!
Magányomban vígasztaljatok engem!
Óvjatok a gonoszaktól, - kérlek! -
Meghálálom, ne féljetek.
Mert tudom, fáj nektek, ha kivágnak,
Kis virágok, titeket letépve eldobnak.
Jobb az elkorhadt fának, elszáradt kórónak,
Nem tapossák, nem tépdesik,
Igaz, nem becsülik, nem szeretik;
Hamar, gyorsan el is felejtik.
Emberek, mentsétek meg, amit még meg lehet!
Ne hagyjátok elveszni e drága kincseket!
Minden virágért, melyet letéptetek,
Minden faágért, melyet letörtetek...
Szívem szakad, ha látom pusztulástokat.
De sajnos nem tehetek egyebet,
Csak óvlak és siratlak benneteket.
Fenyőfa, te szép szálfa, mi lesz belőled,
Ha majd magas és kemény lesz törzsed?
Vagy talán azt már meg sem éred?
Előbb lesz már papír belőled!
Kivágják a fákat! Az erdőt kiírtják!
Élni még nemzedéküket sem hagyják!
Ki gondol arra: - hisz az a jövő dolga; -
Hogy egyszer majd meghalunk.
S valyon mi marad utánunk?
Itt cseng, hogy: a jövő
Már csak múló idő.
Virágok, virágok nyíljatok!
Ha letépnek ne sírjatok!
Hallani a tépő kezek szorítását,
Gyenge virágszálak zokogását.
Hallani szálfák reccsenését,
Fűrészgépek süvítését.
Látni, a dőlt fa mint sikít utolsót.
Száradáskor társaiért imádkozik pár szót.
Minden szív elszorul,
Ha egy virág szirma lehull.
Ám a halállal szembe kell nézni!
Az élővilág nem fog megijedni!
Föld színéről csendben pusztul,
S egyre kisebb helyre vonul.
Minden évben könnyezik,
Levélkönnye lehullik.
Nagyot dobban még a fa szíve,
Az utolsó, fekszik már ledöntve.
A virág szirma lekonyul,
S hang nélkül aláhull.
Emberek, utoljára kérlek titeket,
Óvjátok, szeressétek a természetet!
Hisz annyi örömöt, jót ád néktek!
Nézzétek, de ne bántsátok őket.
Szeressétek úgy, ahogy én szeretem,
Becsüljétek úgy, ahogy én becsülöm!
Mentsétek meg azt, mi még menthető,
S keltsétek életre, mi életre kelthető.
Ne hagyjátok kivágni, leszaggatni!
Ápoljátok, gondozzátok
S nemsokára meglátjátok,
Míly szép és kedves,
A nagy és nemes,
Örök természet.
(Szakmár, 93. 10. 02. szombat)
