Szabadság!
Rácsos az ablak, szűk a szobám.
Nincs itt senki, egyedül vagyok talán?
Bámulok ki a messze semmibe
És azon töprengek elmerengve
Valyon mikor leszek szabad? Ismét.
Hol az a gyönyörű szempár, a kedves arc;
Elvesztettem a csatát. Elveszett a harc.
A vidéki élet volt minden szabadságom!
A beléd vetett hit volt minden vidámságom!
S íme, a szerelem börtönömmé vált.
Mit látok az ablakon, ha kinézek?
Hogy a betontenger hullámain élek.
Iszonyú kín az nekem, ha veled vagyok
Fogjul ejtett szivem vergődve sajog.
Megbénítva szárnyaim, s röptemet.
Mondd, hát nem ismersz kegyelmet?
Már az Isten is elhagyott engemet,
Pedig nem akartam mást soha többet,
Mint az ellopott szabadságom visszakapni tőled.
Nélküled, szabadon repülni bárhová!
Elrepülni innen messze; messze!
Oda, ahol nem bámul meg többé senki se.
Szabadon kóborolni a végtelen pusztán,
Menni, csak menni a vadlovak nyomán
Egyenest a halál, a szabadság felé!
(Pest, 97. 02. 09. vasárnap)
