S a Nap újra felkelt
Egy hintaágyon ülök a kertben, és élvezem a nyári nap melegét. Mint a királyok. A napszemcsi felcsattintva, egy szál vizigatyóban, és lágyan ringatózva. Ölembe „pettyes füzet", - mert én csak így hívom a Braille könyveket, újságokat - és olvasgatok. Persze az ujjaimmal, mert hát vak vónék vagy mifene. Akkó meg minek a napszemcsi? Kérdezhetnétek. Hát nem azért mert bánt a fény, hisz nekem egy ideje már végleg leótották a lámpát, hanem mert egyszerűen fantasztikusan sármos vagyok benne. Csuda jól nézek ki na!
Viccet félretéve, tényleg jól érzem magam. Hallgatom a kislányaim csicsergését, sikoltozását a közelben, ahogy a felfújható kis medencéjükben pancsikálnak, hancúroznak. Néha-néha rám is jut némi vízpermet, melyet huncut kis kuncogásuk követ. Ilyenkor kitartom a kezem és így szólok.
- Nocsak esik? - és ők ismét felnevetnek.
Boldog vagyok! Talán életemben először igazán. És hihetetlen milyen kevésen múlott.
Mindazonáltal úgy gondolom a gyermekkorom is boldog volt. Nem voltunk szegények, de nem is éltünk nagy lábon. Mindenünk megvolt, de azért voltak álmok melyek nem igazán teljesültek, vagy egyáltalán lehetetlennek, elérhetetlennek tűntek. Nem hagyott hát nyugodni az a gondolat, hogy egyszer márpedig én minden álmomat meg fogom valósítani.
Mikről álmodoztam? Hát persze, hogy olyan dolgokról melyekről mindenki más is. Például, hogy utazgatok a világban, jó autóm lesz, szép nagy házam, és a többi, és a többi. És persze mindehhez sok-sok pénz, pénz, pénz. Úgyhogy egy idő után sikerült is mindent és mindenkit alárendelnem e célok megvalósításának. Jó szakmám lett, mellyel egyik álmom már teljesült is. Kisgyermek korom óta vonzottak az autók, a technikai sportok, így mindig jó kocsikról, versenyekről álmodoztam. Autószerelő lettem, és minden időmet kitöltötték az autók. Éjjel-nappal szereltem és építettem a saját kis versenyautóimat. Jól, és sokat is kerestem, de sokat el is vitt a hobby. Persze nem jutottam az élsport közelébe sem, csak mint néző, de engem az is bőven kielégített, hogy újabb és újabb kocsikat vettem, építettem, majd eladtam, és vettem egy újabbat, valamint, hogy a haverokkal versenyeztünk persze illegálisan hol itt, hol ott.
Aztán egy nap beköszöntött a szerelem is, Adrienn személyében. Sosem hittem volna, de Mallorcára mentünk nászútra. Csodálatos volt.
Aztán jöttek sorban a gyerekek. Először a kis Dorina, aztán a tündéri Alízka. Lett házunk, két autónk, persze az enyém egy spéci tuning gép. Volt egy sportmocim is ami miatt csak „donornak" hívott a párom, nem kis aggodalommal, de én mindig leintettem. - Tudok magamra vigyázni! - És valóban sérthetetlennek gondoltam magam abban az időben. Volt még házi mozi, utazások, nyaralások meg minden. És rengeteg sok-sok munka és munka, hogy mindez finanszírozható legyen. Csak dolgoztam, meg dolgoztam, meg pörögtem mint a ringlis. Észre sem vettem és a pénz uralta az életünket. Ha valamit megszereztem, vagy megvalósítottam, jött az újabb ötlet, az újabb megvalósítandó álom.
Aztán a fene nagy jólétben egyszer csak valami elromlott. Egyre többet, és többet veszekedtünk Adrival. Szememre vetette, hogy elhanyagolom őt is és a gyerekeket is. Be kellene húzni már a féket, és legyek végre férj és apa. Én meg, hogy sajnálom, de valakinek elő kell teremteni a pénzt a megélhetésünkhöz, hogy tartani tudjuk a színvonalat.
Ahogy egyre többet veszekedtünk, és egyre feszültebb lett otthon a légkör, én még kevesebb időt kezdtem otthon tölteni. Fáradt voltam az álandó feszkóhoz, így inkább a haverokkal ütöttem el az időt. Autóztunk, tuningoltunk, versenyezgettünk. Nem gondolkodtam. Majd lesz valahogy. Nem értettem mi a franc baja van Adrinak. Hiszen mindenünk megvan, és bármit megtehetünk, megvehetünk amit csak akarunk. Kicsit kevesebbet vagyok otthon? Na és! Valamit valamiért.
És akkor egyszer csak minden véget ért. Számomra a Nap, örökre nyugovóra térni látszott.
Haverok, versenyzés, hatalmas borulás.
Több nap után tértem magamhoz a kórházban. Azt mondták óriási szerencsém volt. Majdnem sikerült özvegyet és árvákat csinálni a családomból. Szégyeltem magam. Az Istenit! Hogy történhetett ez? A hidegzuhany pedig még eztán jött. Furcsa volt már az ébredésemkor, hogy teljes a sötétség. Azt hittem este van, de közölték,hogy délelőtt 11 körül jár. Aztán jött a doki és közölte. Örüljek, hogy a balesetet túléltem, de fel kell építenem majd egy új életet, mert jó eséllyel soha többé nem fogok látni semmit. Teljesen kész voltam. Villámként cikáztak a gondolatok a fejemben. Hirtelen egyfajta szürreális súlytalanság állapotába kerültem. Csak lebegtem valahol a térben, és meg akartam halni. Ez nem lehet igaz! Most mi lesz, mihez kezdjek? S ebben a pillanatban az álmaim, az egész életem, úgy hullott darabjaira, visszavonhatatlanul, és végérvényesen, mint egy földre ejtett kristálygömb. Egyetlen röpke pillanat alatt tűnt el minden, és délibábként foszlott szerte szét a sötétség feneketlen végtelenségében. Így nem lehet élni!
Haza kerültem. A fizikai fájdalmak elmúltak ugyan, de a lelkem vadul háborgott. Képtelen voltam megbékélni a helyzetemmel. Az idő múlásával pedig egyre mélyebbre, és mélyebbre süllyedtem elmém tehetetlen, bénult mocsarába. Begubóztam és sajnáltam önmagamat sötét magányomban. Semmit sem csináltam. Elhanyagoltam magamat éppúgy mint a családomat. A ház elcsendesedett. Mély szomorúság, bánat, boldogtalanság halotti súlya nehezedett ránk.
Egy napon mikor feleségem hazajött a munkából, és ismét úgy talált mint mindig, gubbasztva a fotelomban, mosdatlanul, kócosan, gatyában, egyszerre felcsattant.
- Valamit azért kezdhetnél már magaddal! Legalább fürödj meg, öltözz fel,
rakj rendet a lakásban! Mit látnak a gyerekek mikor hazajönnek? Már teljesen félnek tőled! Azt mondják olyan vagy mint egy zombi! Szedd már össze magad végre, az Isten szerelmére! Nekünk sem könnyű, de az élet nem áll meg. A rohadt életbe, ezt te csináltad magadnak meg nekünk! Hogy tehetted ezt? Állj fel végre, és legyél férfi! - ordította, és közben záporoztak a könnyei.
Kirohant a szobából és hallottam zokogását a másik szobából. Majd kisvártatva szipogva tett vett még a lakásban, később - Elmentem a gyerekekért! - kiáltással rámvágta a bejárati ajtót.
Tudtam, éreztem, hogy igaza van, de nem szabadulhattam bénultságomtól. Csak arra tudtam gondolni, hogy bár meghaltam volna a balesetben! Akkor most nem kellene szembenéznem a következményekkel, nem kellene szégyenkeznem a saját hülyeségem végett. És talán Adrinek és a gyerekeknek is jobb lenne így. Még csak sírni sem tudtam. Teljes volt rajtam a letargia.
Egy másik nap Dorinkám jött hozzám félénken, hogy nem-e játszanék vele egy kicsit, de én csak annyit nyögtem. - Nem tudok. Apa már nem tud veletek többet játszani. - Kicsim csak fogta a kezem gyengéden, majd szomorúan elengedte és visszaballagott a babáihoz. Alízka már rég nem mert hozzám jönni. Ő az anyja ölében buslakodott. Adrienn semmit sem szólt.
Aztán egy éjjel álmot láttam. Borzasztó álmot. Adrienn ált előttem a két gyermekünkkel. Újra láttam őket. Valami furcsa nagy világosság közepén. Arcukon hihetetlen mély szomorúság. Néztük egymást, majd egyszer csak Adri kézenfogta a gyerekeket, megfordultak és távolodni kezdtek tőlem. Adrienn nem nézett többet vissza. A kicsi négy éves Alízka a válla fölött még visszasandított rám könnyes kis arcával. A nyolc éves Dorinka pedig sikoltozva, megpróbálva kiszabadítani kis kezét édesanyja szorításából, azt kiabálta. - Apu, apuci! Nem akarom! Apu, apu segíts! Kérlek játsz velem! Megígérem, hogy mindenben segítek. Mindent a kezedbe adok. Ígérem vigyázok rád! Kérlek apu! Könyörögve kérlek! Segíts! Kérlek! - És csak sikított, zokogott és zokogott, és csak távolodtak, távolodtak, míg már teljesen bele nem vesztek a hatalmas fényességbe. A szívem szakadt meg, de semmit sem tehettem.
- Neeeeee! - üvöltöttem. Újra és újra. - Ne hagyjatok itt! Istenem! Gyertek
vissza! - Majd ismét teljes sötétség lett, és magamat hallottam ahogy kiabálok, majd hirtelen Adri hangját is. - Ébredj! Csak rosszat álmodtál. - mondta és rázogatott. Végre felocsúdtam. Úsztam a verejtékben, és sírva fakadtam. Talán életemben először. Csak zokogtam mint egy taknyos kisgyerek. Ömlöttek a könnyeim. - Bocsássatok meg! Kérlek bocsássatok meg! - nyögtem. Adri pedig magához ölelt, és csak csitítgatott. - Jól van. Nincs semmi baj. Sssss. Nincs baj. Senki nem haragszik. Sssss! Csak sírj! Minden rendben lesz. Szeretlek. - Belőlem pedig elemi erővel tört elő az a majd egy éves elfojtott düh, szomorúság, mely csak húzott, húzott le a mélybe, és most utat törve magának ürítette ki végre lelkem méregpoharát.
Ekkor vékonyka kis hang szólalt meg az ajtóból. - Apu miért sír?
- Csak rosszat álmodott - szólt Adri is szipogva. - Gyere ide kicsim - és már
furakodott is a kicsi test közénk. Alízka volt az. Egy pillanat múlva újabb hang az ajtóból. - Én is jöhetek? - Hát persze drágám - szóltam most már én, elfúló hangon. Dorinka is közénk furakodott, és akkor már éreztem, hogy megérkeztem. Ekkor értettem meg végre, hogy ők az én életem legdrágább kincsei, ékkövei, ők az igazi boldogságom.
Másnap új nap virradt az életünkben. És nem csak új nap, de egy új és szép fejezet kezdődött. Még nem tudtam pontosan hogyan kezdek hozzá, de már éreztem az erőt. Kicsit másképp, de újra éreztem a pörgést, és tudtam, hogy megcsinálom. Akár mibe is kerül, de újra építem az életemet, életünket.
És sikerült! Ma is mindenünk megvan, persze nem az a fényűzés mint volt, de kit érdekel. A pénz már nem motíválja az életemet. Ma már mások az álmaim is. A legfontosabb a család. A gyönyörű és odaadó feleségem, aki végig kitartott mellettem a legsötétebb óráimban is, és a két gyönyörű és tüneményes kislányom, akikkel már rengeteget játszom, és élvezem az apaság minden boldog pillanatát. Én már velük, nekik és értük álmodom.
Gondolataimból ismét csak a lányok zökkentenek ki. Újabb vízpermet érkezik, majd kacagás. - Na lányok! Gyertek csak ide! - szólítom őket. Kiugranak a vízből, és máris rám vetik magukat, amúgy csurom vizesen. Nevetnek és hozzám bújnak. Minden elázik. A pettyes füzet, én, de nem bánom. - Megyünk fürdeni? - kérdezem. A két kis kéz azonnal megragadja az enyémeket, és már húznak is magukkal a medence felé, és boldogan nevetgélve locsoljuk egymást a nyári hőségben.
Hiszem, hogy Isten igaz álmot adott nekem. Hogy ehhez egy vakság kellett? Hát én nem bánom. Mert talán valódi sötétség kell ahhoz, hogy értékelni tudjuk a felkelő nap melegét, mely átjárja szívünket, lelkünket és rátalálunk az igazi boldogságra.
