Gyüjtemény

SZAVAK SZÁRNYÁN, ÍRÓK ÚTJÁN

Előszó

A Vakok és Gyengénlátók Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei
Egyesülete célul tűzte ki, hogy az esélyegyenlőségért nem
csak számokkal és adatokkal fog harcolni az érdekérvénye-
sítés rideg tényvilágában, hanem egy sokkal emberibb, szív-
hez szólóbb módon próbálja megnyitni a kapukat az egész-
séges társadalom és a fogyatékkal élő emberek között.
Ha azt szeretnénk, hogy a látássérültekre azonos jogú em-
berként tekintsen a társadalom, akkor meg kell mutatnunk,
hogy a tiszteletre, megbecsülésre valóban rászolgálnak. így
született meg a gondolat, hogy a szavak szárnyán repítsük el
az olvasókat egy eddig talán ismeretlen világba, hogy meg-
ismerhessék olyan emberek életútját, akiknek eddig nem
volt lehetőségük megmutatni a bennük rejlő értékeket.
Ez a kötet látássérült szerzők munkáit foglalja össze, és
bemutatja, hogy milyen érzések és gondolatok kavarognak
egy olyan ember elméjében, aki a külvilág színeit és formáit
már nem érzékeli, de látja azokat a dolgokat, melyek a látó
emberek elől rejtve maradnak.

Ha végigolvassuk ezeket az írásokat, és meglátjuk, hogy
ezek a szemek nem csak könnyezni tudnak, hanem nevetni,
rajongani és ami fő, élni, talán felmerül bennünk a kérdés,
hogy honnan merítik ők az erőt. A választ talán ez az anto-
lógia adja meg.

Lakatos Anikó

1. Fejezet

Horváth Emmy: In memóriám Misley Emese!

Tehát az éjszakai beszélgetés a több mint fél évszázada
halott barátnőmmel!
Mint első, hivatalos olvasómnak, ajánlom szeretettel:

Emmy

Szerbusz Emese!

Ígértem, hát itt vagyok ... mert megint október, megint hu-
szonharmadika, mert, mint mindig, égnek a gyertyák, és
mint mindig, nézel rám a fényképről, félszeg mosollyal, az
elmaradhatatlan masnikkal a hajadban, amúgy matrózgallé-
rosan, 13 évesen, most már mindig így...
így találkozunk mi ketten, több mint 50 éve, én egyre nö-
vekvő évgyűrűkkel, most már akár nagymamád is lehetnék,
Te meg még mindig csak 13 éves vagy, de Veled töltve az
emlékezés óráit én is azzá a csitrivé fiatalodom, és próbá-
lom megfejteni a megfejthetetlent: miért akkor, miért ott, és
miért éppen Te?

Hiszen nem voltál öreg, nem voltál beteg, még csak nem is
egy autó ütött el, csak éppen rosszkor voltál, rossz helyen!
Anyukád úgy mesélte, még a mosoly is ott ült az arcodon,
észre sem vetted, mikor egy golyó úgy ment át törékeny
testeden, mint kés a vajon.

Én ugyan ezt már akkor sem hittem el, de hát az anyák joga
a misztifikálás, és ha neki így könnyebb volt elviselni a fáj-
dalmát, ki merné ezt elvitatni tőle? Mert az emlékezés meg-
szépíti a múlt rémségeit, csak a kérdésekre nem ad választ
az elmúlt több mint félévszázadnyi idő!
Kamaszlányok voltunk, amolyan mindenen kuncogós, félig
gyerek, félig nő mivoltunkban, és nem igen értettük, mitől
"Forr a világ bús tengere, ó magyar"?

Akkor is ősz volt, hullt a vadgesztenye a népkerti sétányon,
miközben kiderült, hogy összes barátnőm az unokabátyám-
ba, az akkor már gimnazista Pistába szerelmes. Csak én
tudtam, hogy ez a csábos, egyben minket gúnyos mosollyal
lekicsinylő fiú csakis engem vehet feleségül, mert Ő az én
unokatestvérem.

És még nem sejtettük, hogy ez a 16 éves srác, kis hátizsák-
jával két hét múlva nekivág a nagyvilágnak, meg sem áll
Amerikáig, hogy ott a szabad, új világban parkett-
táncosként kezdje, és ki tudja, ma már hogyan fejezze be
kalandos életét?

És azt sem értettük igazán, mit hallgat nagypapa fülét szinte
rátapasztva a rádióra, miről suttognak szüléink a bezárt
ajtók mögött?

Csak csiviteltünk, mint a délre szálló fecskék, köztünk Te is,
Emese, kissé félszegen, amolyan jól nevelt leányként, és akit
nagyon irigyeltünk a szabadon leeresztett hajáért, a mindig
más színű masnikért, a vajszínű télikabátért, mi, a szoros,
cofba fogott hajúak, a mindig sötétkékbe, vagy ami még
borzalmasabb, barna kabátba öltöztetettek, mert ez utóbbi-
akon nem látszik a kosz.

Emlékszel, Mesi, egyszer nagylelkűen nekem ígérted az
álomkabátot, és csak halálod után kapott ijesztő jelentést az
emlékkönyvembe rajzolt sír, rajta a kereszttel, meg a versi-
kével,... hogy is volt csak? "Ha engem egyszer ez a sír elte-
met, akkor se felejts el engemet!" A ma is meglévő köny-
vecskében dermesztő jóslatként hatnak soraid, a sok vicces,
giccses bejegyzések között.

Honnan érezted előre, hogy már csak rövid ideig leszel
közöttünk, hogy aztán azon a szörnyű délelőttön semmi
perc alatt átköltözz a bárányfelhős, örök hetedik osztályba,
ahol ott ülnek "az örökre szépek"?

Pedig milyen jól indult az a reggel? Hallottuk ugyan, hogy
Pesten valami nincs rendben, de hát Pest olyan messze van,
nekünk ugyanúgy iskolába kellett menni. Még örültünk is,
mikor a második óra után szélnek eresztették a tanulóifjú-
ságot, mindenki mehetett, ahová akart, hiszen a szülők csak
délre vártak haza minket.

Mondd, Emese, miért is mentél Te a Rendőrség épületéhez,
talán a jólneveltséged ellen lázadt fel kíváncsiságod??
Én is mehettem volna Veletek, de én egy másik barátnőm-
mel a Zenepalotához siettem, mert egy fiatal színész, bizo-
nyos Nagy Attila a Talpra magyart szavalta.
Ha meggondolom, ez a döntés talán az életemet mentette
meg, mert míg téged az eldördülő sortűz halálra sebzett, mi
a Sacival megúsztuk egy-egy anyai pofonnal. Hazafelé már
csak azt láttuk, hogy egy szirénázó nyitott teherautó tetején
egy nemzeti zászlóval lefedett ember fekszik, s később
megindul a vasgyári munkások csapata a város felé.
Azt hiszem, ezen a napon váltunk felnőttekké, többé sem-
mi nem volt olyan, mint annak előtte.

A következő napok a borzalom, a kegyetlenség napjai vol-
tak, mert hiába őriztek szüléink, működött a palánk rádió,
hajítottak ki embert a Városháza emeletéről, lincseltek meg
szegény gombügynököt ávh-snak nézve, évekig megőrizte
vére nyomát az emlékmű, amire felhúzta őt a népharag.
És közben eltemettünk téged, Emese, én mondtam a
gyászbeszédet, és váltig nem értettem, mi lett a napokkal
előtte még igencsak eleven barátnőmmel.
Mint azóta is értetlenül állok a házatok falán lévő emléktáb-
lád előtt, ahonnan az emlékezés virágait másnapra már el-
lopják, hogyan is mondjam: a megélhetési bűnözők.
Jaj, Mesi, sokat kérdezel, nem tudom elmagyarázni, mi ez a
ketyere, amin most írok,Te még a televíziót sem ismerted,
hogy is érthetnéd meg, hogy a kockás füzet helyett, amibe
évtizedekig írtam a velem történteket, felváltotta ez a még
nekem is nehezen megérthető világ.

Mint ahogy arra sem tudok Neked válaszolni, miféle forra-
dalom volt az, ahol annyi ártatlan ember halt meg. Túl kö-
zel van még ez a félévszázad, mi magyarok pedig mindig a
ló egyik vagy másik oldalára esünk. Kell még néhány em-
beröltő, hogy tisztán lássuk a múltat, de ez már az unoká-
inkra marad!

És tudd meg, Emese, a tőled örökölt álomkabátot anyukám
befestette sötétkékre, mert azon nem látszik a piszok. Hiá-
ba ellenkeztem, az anyai döntés végrehajtatott, és én akkor,
ott megértettem, a forradalom véresen komoly dolog, a
gyerekkoromnak megmásíthatatlanul vége.
Emese, Drága múltam része, a gyertyák lassan elalszanak,
Te ott maradsz gyerekként a fotón, de mindenekelőtt a
szívemben, amúgy masnisan, matrózgallérosan, örök 13
évesen.

Egyszer megírom, ha megértem, mi, és miért történt - -
titkos jelünkkel köszöntelek

2008. október 23.

Fettik Mária: Ne Add Fel Soha

Láss a szíveddel!

Van egy gyönyörű falu Magyarországon, ahol megszülettem,
bár - gondolom - minden hely csodálatos, ahová édesanya
gyermeket szül. Én a nyugati határszélen, Pusztasomorján
sírtam fel 1949 májusában. Szülőfalum tulajdonképpen három
településből áll ma: A határszéli volt Pusztasomorja, a közép-
ső falut Mosonszentjánosnak hívták, és Mosonmagyaróvár
felé esett Mosonszentpéter. Ebből a három faluból lett 1969-
ben Jánossomorja, amely városi rangért pályázik.
Szüleim négy gyermeke közül én voltam a legkisebbik. Mind a
négyen lányok voltunk. Kettőnknek volt szembetegsége, de
nem tudjuk, hogy honnan, mert még a dédszülők sem ismer-
tek a családban olyat, akitől örökölhettük volna. Az idősebbik
nővérem, Ilona úgy negyven-negyvenöt éves korára vakult
meg teljesen, én sajnos korábban.

Kilencéves koromig aliglátó voltam, tehát még nem teljesen
vak. Tanulmányaimat a vakok iskolájában végeztem Budapes-
ten, ahová ötvenhatban kerültem. Az iskolát 1967-ben fejez-
tem be. Sajnos egy évet ismételni kellett különböző betegsé-
gek miatt, mandulaműtét, fülfájás meg különböző gyermekbe-
tegségek gyötörtek. Az iskola nem volt könnyű, mert édes-
anyám egyedül nevelt minket, ugyanis az édesapánk elég korán
meghalt: én még nem voltam egészen kettő éves.

Pólyásbabák gipszből

A Budapesti vakok általános iskolájában némi könnyebbséget
jelentett nekem, hogy elég jó látásmaradványom volt, ezért
elég hamar be tudtam illeszkedni. Mindent megtanultam, amit
csak lehetett, de nagyon rossz volt a távollét a családtól, az
édesanyámtól. Ezt soha nem tudtam elfogadni. Akkor még
úgy volt, hogy szeptemberben elvittek az iskolába, és csak a
karácsonyi szünidőben mehettünk haza, na és a húsvéti és a
nyári szünetben. Hála Istennek, ma más a világ: a jó közleke-
désnek köszönhetően hétfőn reggel viszik a gyerekeket, és
pénteken hazamehetnek. így a hétvégét a családi környezetben
töltheti el a gyermek. De nekem, akkor bizony három-négy
hónapot kellett távol lenni, és emiatt mindig borzasztóan ked-
vetlen és szomorú voltam. Édesanyám csak olyan tízéves ko-
romig tudott fölvinni az iskolába engem, mert aztán megbete-
gedett és rokkanttá vált. De a nővéreimnek köszönhetően
tovább folytathattam tanulmányaimat, mert továbbra is elvit-
tek az iskolába.

Amíg az iskoláig értünk, engem mindig be tudtak csapni. Kér-
dezgettem: Hova megyünk, hova utazunk? Válasz helyett a
mosonmagyaróvári vasútállomáson mindig kaptam egy pólyás
babát, amely gipszből volt, s azzal úgy elvoltam a vonaton egy
darabig. Annyit azért elárultak még otthon nekem, hogy uta-
zunk Pestre, meg kirándulni, meg szemészetre, mert hát na-
gyon sokat vittek szemészetre is. Annak ellenére, hogy nagyon
szegények voltunk, mindent megpróbáltak, hátha tudnak segí-
teni a szememen. Minden híres szemorvoshoz elvitt az édes-
anyám: Budapestre, Debrecenbe, Szombathelyre, sok hely-
re,de végül is a megállapítás az volt mindig, hogy egy született
szembetegségen nem lehet segíteni. És amikor megláttam az
iskola épületét, mindig megfordultam és elkezdtem ordítani.
Olyankor édesanyám úgy vitt föl a kezében, és velem együtt
sírt szegény, de hát azért bevitt az iskolába.

Pirosra festett elsőáldozós ruha.

Mivel csak a szünidőkben lehetett hazamenni, édesanyám
olyankor tudott hittanra járatni. Sosem felejtem el: elsőáldo-
zóként szép kis fehér ruhám volt, amit anyám befestett
szeptemberig pirosra, mondván: Úgy még, kislányom, tudod
használni az iskolában is. Mindig le volt írva a hosszú lista,
hogy mi legyen a bőröndben, mit kell vinni az iskolába: hány
pizsamát, törölközőt, zoknit, ezt-azt, köpenyt, meg mindent,
és, amikor vette át a nevelőnő a piros ruhámat, édesanyámra
nézve gúnyosan megjegyezte: Na, ez volt az elsőáldozó ruhája?

No, itt kezdődött igazán az, hogy nem éreztem jól magam az
iskolában. De szerencsére, ahogy nőttem, mindig más-más
tanárok és nevelőnők vettek körül.

Bennünket nem csak tanítani kellett, hanem nevelni is.

Azért voltak jó és szép napok is. Sok mindenre megtanítottak,
amire otthon nem lett volna lehetőség. Mint említettem már,
rendszeres orvosi kezelésekre szorultam, mert folyamatosan
romlott a látásom. Édesanyám mindig a maga módján próbál-
gatta, amikor a szünidőkben hazamehettem, hogy mennyit
látok. Mutogatni szokott fedőket, lábasokat, poharakat, hogy
vajon mi ez? És, amikor már nem tudtam megmondani, hogy
mit mutat, mindig-mindig közelebb jött, és amikor eltaláltam,
hogy mi van a kezében, akkor nagyon örült.
De amikor már nem tudtam pontosan válaszolni, pici gyerek-
ként is észrevettem rajta a szomorúságot. Sokszor megmutatta
a kötényét, és kérdezte: kislányom, ez milyen színű? Én meg
rátettem az ujjamat a mintára és mondtam, hogy ez fehér virág
ez meg kék virág. De a végén már összekevertem a színeket,
azt mondtam neki, hogy ez fehér meg fekete. Később már
elmosódtak a színek, a kék szürke lett. Mert amíg még van
fényérzék, addig tulajdonképpen csak sötétet lát az ember és
világosat, de olyankor már nincs színérzék.
Édesanyám ekkor azzal próbálkozott, hogy amikor az utcán
sütött a nap, kérte, mutassam meg, hol kezdődik az árnyék?
Nagyon boldog volt, amikor odatettem az ujjamat, ameddig
sütött a nap. De hamarosan a fényérzéket is elveszítettem:
Azóta élek teljes sötétségben. A folyamatos megvakulásom
kilenc és tizennégy éves korom között zajlott le. Az utolsó
emlékem a látott tárgyak közül édesanyám kék-fehér virágos
köténye. Az arcokat is elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy
mindig olyan szép pirosas volt az arca és sötétbarna haja volt
édesanyámnak. Még azt is láttam, hogy a füle mellett kezdett
őszülni. Egyébként kontúrokat tudtam csak megkülönböztet-
ni, de azt, hogy kifejezetten kinek milyen arca volt, arra már
nem emlékszem. No, a második testvéremre, Margitra, aki
Ausztráliába ment ki ötvenhatban, őrá még úgy emlékszem,
hogy nagyon szép szőke haja és két copfja volt. De más ar-
cokra már nem emlékszem, mert gyermekként elfelejti az em-
ber az ilyesmit.

Szürke hátán, fűzfa alatt

Kétéves voltam annak a hónapnak az elején, amikor az édes-
apám meghalt, de bármilyen furcsa is, két emlékem van vele
kapcsolatban. Még ma is tudom, hogy hogyan álltam akkor,
hol voltam, mit csináltam. Az egyik emlékem körülbelül há-
rom héttel azelőttről való, hogy meghalt. Kért engem az édes-
apám, hogy vigyem oda neki a tükröt az ágyba, mert feküdt
már. Kerek tükör volt, amit odavittem. Megnézte magát ben-
ne, aztán hozzávágta az ágy végéhez, és a kis kerek tükör ösz-
szetörött. Csak annyit mondott dühében: (Hát istenem, ho-
gyan tönkre mentem én!) Negyvenhat éves volt akkor, rákbe-
tegségben halt meg, de úgy, hogy a manduláját vették ki, meg
fogat húzatott. Három hét különbséggel a kettőt. Nem tudom,
mert sosem kérdeztem sem édesanyámat, sem nővéreimet,
hogy melyik volt először, de tény, hogy elfertőződött, és szinte
kilenc hónap alatt elment és végleg itt hagyott bennünket.
A másik emlékem róla, amikor még kint járt az udvaron. Úgy
márciusban lehetett, szép idő volt. Volt egy szép szürke lo-
vunk, az is volt a neve, hogy Szürke, és édesapám felültetett a
hátára. Még ma is emlékszem arra, ahogy fent ültem a lovon,
jó durva pokrócba kapaszkodtam, és élveztem, hogy megy a ló
velem a nagy hosszú jánossomorjai, pontosabban akkor még a
pusztasomorjai udvaron. Az udvar közepén egy szomorú fűz-
fa állt. Az ágai lógtak le, és édesanyám jajgatott, hogy jaj, Feri,
nekimegy a fának, leesik, leesik. Édesapám meg mondta: Ne
félj, nem esik le. És arra emlékszem, hogy a ló megroggyant,
úgy ment el a fa alatt, hogy én le ne essek.
Egyébként én is ugyanolyan rossz és csintalan voltam, mint a
többi gyerek. Fölmásztam az ablakba, az asztalra meg min-
denhova, és édesapám sokszor kifakadt, hogy csak ezt a gye-
reket, csak ezt vigyétek el innen. Csak jóval később tudtam
meg, azért mondta, mert hát sajnált, amiért rossz a szemem,
rosszabb, mint a másik testvéremé. Ő még a rendes iskolába
tudott járni a látó gyerekek közé, én már nem, mert az első
padból sem láttam a táblát. így muszáj volt - mint azt az ele-
jén említettem - a vakok általános iskolájában tanulnom, aho-
vá soha nem mentem szívesen, mert még az utolsó évben is
csak nagy sírások közepette maradtam ott. Negyedik osztályos
lehettem, amikor annyira megbokrosodtam, és nem akartam
visszamenni az iskolába. Sírva mondtam édesanyámnak: tudok
én már olvasni, írni, hadd maradjak otthon. De édesanyám azt
mondta, hogy ő azt nekem odahaza soha nem tudja megadni,
amit az iskola. És igaza volt. Mert mindaz, amit az iskolában
kaphattam, azt a tudást, tudományt, soha-soha nem lehet
megköszönni, meghálálni.

Kitanultam a gyékénykészítést

És még mindig a gyerekkor: sosem voltam félrehúzódó, csak
nagyon csendes gyerek voltam. Ugyanúgy bicikliztem én is,
mint a többi látó gyerek, akik sokszor csúfoltak azért, mert én
nem olyan jól látok, mint ők. De Hilda nővérem, aki öt évvel
idősebb nálam, mindig megvédett a többi gyerektől. Arra is
emlékszem, hogy Hilda egyszer még a templomtoronyba is
fölcipelt. Nagyon rossz volt a lépcső, a deszkák között le lehe-
tett látni a mélységbe: Juj, még most is látom azt a sötétséget,
olyan félelmetes volt!

Édesanyám meg a testvéreimtől védett meg sokszor, hogy ne
bántsanak, mert engemet a sors úgyis eleget bánt. És ahogy
növekedtem, édesanyám nagyon boldog volt, amiért Budapes-
ten az iskolában megtanítottak a kötelező tantárgyakon kívül
nagyon sok mindenre. Zongorázni és hegedülni is tanultam,
aztán voltak különböző szakkörök is, - kézimunka, főzés, stb.
- melyekért nagyon hálás vagyok. Mindig mondogatta, hogy
be kéne aranyozni a kezemet, annyi mindent tudok, a többi
három lány nem ér annyit, mint én egyedül.
Tízéves voltam, amikor 1959-ben édesanyám annyira lebete-
gedett, mert az értünk végzett munkába belerokkant, hogy az
1971-ben bekövetkezett haláláig ki kellett szolgálni.

Minden reggel fel kellett öltöztetni, olyan beteg volt. Ebben az
volt a jó, hogy akárhogyan is, de köztünk volt. Ebben a nehéz
időszakban az iskolát be kellett fejeznem. Továbbtanulni ép-
pen ezért nem tudtam, mert azt mondtam, hogy amíg édes-
anya él, a testvéreim és az édesanyám körében szeretnék élni.
1967-ben befejeztem tanulmányaimat Budapesten és haza
költöztem a családba. Nem tanultam tovább, se gyógy-
masszőrnek, se másnak, hanem vállaltam azt, hogy visszame-
gyek a falumba, úgyis hosszú ideig elrabolt az intézeti élet a
családtól. De utólag már nagyOn bánom, hogy nekem nem
adatott meg, hogy továbbtanulhattam volna. Az otthon töltött
éveket sem töltöttem el tétlenül, mert a helyi háziipari szövet-
kezet bedolgozójaként dolgozhattam és gyékényszőnyegeket
lehetett odahaza szőni. Nem volt könnyű munka, de a nővé-
remmel megtanultuk, és nagyon jól jött a pénzkereseti lehető-
ség. Ezt csináltam tíz éven át. Időközben meghalt az édes-
anyánk, és hárman maradtunk testvérek. Aztán a legfiatalabbik
nővérem, aki egészséges volt, férjhez ment. így az idősebbik
nővéremmel, aki gyengénlátó volt, maradtunk ketten.

Az átjárót nem lehetett jól behallani

Amikor a jánossomorjai Zamatgyárba telefon-alközpontost
kerestek, kijöttek hozzánk, mert a nővéremre gondoltak. De
Ő inkább a háziipari munkát végezte szívesebben otthon, így
huszonnyolc évesen bementem az akkori tanácsházára, hogy
én szeretnék telefon-alközpontos lenni. Nagyot néztek, mert
látó emberek nem is sejtik, hogy mire lehet képes egy másik
ember teljesen vakon is. Önéletrajzot kellett írni, amit ott
helyben a tanácsi dolgozó egy ujjal pötyögetett az írógépen.
Mondtam neki, legyen szíves átadni a helyét, majd én meg-
írom. Ugyanis az iskolában gépírást is tanultunk, hogy a látó
emberekkel a kommunikáció ilyen formában is könnyebbséget
jelentsen a számunkra. Megírtam vakon amit kellett és ettől
kezdve már nem volt probléma, könnyen felvettek a gyárba
telefonközpontosnak. Ott szintén magam írtam gépbe az ön-
életrajzomat teljes hibátlanul. Azt hiszem, hogy mondanom
sem kell, a háziipari gyékényszövés után ez a munka egy álom
volt a számomra. De nagyon messze - két kilométerre - volt a
gyár. Közlekedni egyedül még nem tudtam, ezért kaptam
egy vakvezető kutyát, és Picurral, a gyönyörű, törpe német
juhászkutyával jártam dolgozni. A Zamatgyárban faházat és
kifutót építettek neki a porta mellett, mert a telefonközpontba
nem jöhetett be, mivel a gyár élelmiszerterületnek számított.
Mindig egy vasúti átjárón kellett átmennünk, és amikor egy
alkalommal délután mentünk hazafelé, megálltunk a sorom-
pónál, ahogy szoktunk. Mondtam a Picurnak, hogy (tovább,
menjünk!) Mindent mondtam, de a kutya csak megmerevedet-
ten és határozottan állt. Ekkor megsimogattam, hogy tovább,
és éreztem, hogy hegyesen állt a füle, és nem akart menni, meg
sem akart mozdulni. Házak és fák között volt ez az átjáró, és
nem jól lehetett behallani, meghallani, hogy jön-e a vonat vagy
sem. Nem telt bele egy fél perc, ott suhant el a vonat az or-
runk előtt. Nem volt az átjáróban akkor éppen se egy kocsi, se
egy ember, hogy mondta volna, hogy vigyázzon, piros a lám-
pa! De a kutya nem a piros lámpát figyelte, hisz ő nem lát
színeket, hanem - később beszéltem az oktatójával - a talpán
keresztül megérezte, hogy jön a vonat: veszély van. Amikor
elsuhant a vonat, a remegéstől nem tudtam elindulni. Még ma
is borsózik a bőröm, ha rágondolok. Végül aztán lehajoltam,
és megpusziltam Picur feje búbját. Mert megérdemelte.

Boldog karácsony az új lakásban

Nagyon nehéz idők voltak ezek, de az életemben egy jó kiin-
dulópontnak számított, hogy dolgozhattam. Részt vehettem a
mindennapi munka örömében, mint más egészséges emberek.
Később, egy betegség hozta el azt a lehetőséget, hogy
Jánossomorjáról elkerültem: 1978-ban orrsövényműtétre utaz-
tam Győrbe. Itt a kórházban megismerkedtem egy betegtár-
sammal, aki jó barátnőm lett nekem és nővéremnek is. Judit-
nak hívták. Ő biztatott bennünket arra, hogy jöjjünk el Győr-
be, ahol a testvéremnek is lesz esetleg munkalehetőség. Még
azt is felajánlotta, hogy a Győrhöz közeli ikrényi házában lak-
hatunk nála, albérletben. így aztán 1979-ben az akkori Győri
Keksz- és Ostyagyárban - amelynek gyáregysége volt a
jánossomorjai - folytathattam a telefon-alközpontos álláso-
mat. Hála Istennek, még azóta is ott vagyok, igaz ma már csak
hat órában, de dolgozhatom.

Időközben beadtam a lakásigénylésemet, mondván, itt dolgo-
zom Győrben. És 1979 decemberében kaptam is egy egyszo-
bás, összkomfortos lakást a nővéremmel együtt.
1979 karácsonya egy nagyon boldog karácsony volt az életem-
ben. Örömmel költöztünk be a kis győri lakásunkba, és har-
mincévesen biztosított Volt a munkahelyem is. A nővérem
nem dolgozott, rokkantnyugdíjas volt. Vele éltünk ketten.
Nővérem aztán 1980-ban férjhez ment, no nem ment messzi-
re, ugyanabban a házban talált társat magának, de hála Isten-
nek az én életem ettől kezdve megváltozott, önállóvá váltam.
Ebben az időben társam Volt a Picur, vele jártam dolgozni, de
a kutyusom 1982-ben úgymond megöregedett, és meg kellett
tőle válni. Az történt ugyanis, hogy mentünk az autóbuszhoz,
és már annyira figyelmetlen volt idős kora miatt, hogy az épp
arra tartó mentőautónak a járdára kellett felhajtania, hogy
kikerülhessen, és el ne Üssön bennünket. Nagyon megijedtem,
mert amikor a járdára léptem, hallottam, amit a járókelők kia-
báltak: Pont egy mentő akarja elütni azt, aki vakvezető-
kutyával és fehérbottal ment.

A kutyámra én soha nem tudtam haragudni, mert élete nehéz
pillanataiban nagyon sok boldog percet és nagyon sok jó szol-
gálatot kaptam tőle- Hogy mennyit? Azt elmondani még ma
sem lehet könnyek nélkül Abban az időben építették újjá a
győri Baross hidat. Szinte minden nap más-más utakon, aka-
dályokon jöttünk át rajta, de Picurban soha nem csalódtam,
mindig nagyon aranyosan hazavezetett.

Hűségesen kísért Ikrényben is, Jánossomorján is. Talán épp
ezért sem tudtam rá haragudni azért a majdnem balesetért
sem. Nem nehezteltem volna rá akkor sem, ha baj lett volna a
figyelmetlenségéből. Velem különben sem lehet soha semmi
baj, mert rám figyelnek és vigyáznak rám. Ezt érzem életem
folyamán, nem tudom, hogy ki, de valaki a tenyerén hordoz és
vigyáz rám. Szerencsére akkor is csak annyi történt csupán,
hogy a mentőautó a fehérbotomat súrolta miközben kikerült
minket. De akkor végül is be kellett látni, hogy ez a kutya már
nem alkalmas vakvezetésre és meg kell tőle válnom. Odaad-
tam egy jólelkű családnak, ahol végül is még jó sora volt. Bol-
dog házőrzőként élt még sokáig.

Megtanultam egyedül közlekedni

Amikor a kutyámat elvitték házőrzőnek, mindig úgy kísértek
el az autóbuszmegállóig, de ez az állapot szerencsére nem
tartott sokáig, mert megtanultam egyedül közlekedni. Azóta is
egyedül járok a munkahelyemre, meg vissza az otthonomba.
Ezzel elkezdődött az igazi önállósulásom. De miért legyen az
élet zökkenőmentes, jött a lakásprobléma. Abban az időben
ugyanis, ha valaki lakást kapott, akkor öt évig győri lakosnak
kellett lennie ahhoz, hogy megkapja a végleges kiutalási jogot.
Egy szép napon aztán jött egy nem várt számla, hogy nyolc
napon belül fizessek be negyven ezer forintot. Igen ám, de
honnan? És miből?

Időközben a vakok szövetségén belül megismerkedtem egy jó
baráttal, aki gyengénlátó volt. Ő volt az az ember, aki mellém-
állva igazából segített talpra állni. Mert a családtól, hogy
őszinte legyek, az önállósodáshoz semmi segítséget nem kap-
tam meg, mert hiszen mindenki élte a saját életét, mindenki-
nek megvolt a saját gondja és munkája. Nem adtak tanácsot
sem, hogy mit csináljak, pedig nyolc napon belül be kellett
fizetnem az említett összeget. Próbáltam kérni kölcsönöket,
de hát a vakságom miatt sehol sem kaptam. Mondván, mi a
garancia arra, hogy azt vissza tudom fizetni? És ez az igazi jó
barát azt tanácsolta, hogy kérjek halasztást egy évig és addig
összerakhatom a szükséges összeget. Kérdeztem tőle, hogyan
is tudnám összegyűjteni, ez túl nagy összeg ahhoz, hogy egy
évig összejöjjön. De ő biztatott és sikerült is.
Azóta sem haragszom senkire, amiért egy vakember nem kap-
hatott akkor kölcsönt. A bizalmatlanságot soha nem értettem.
Megtanultam ugyanis azt, hogy hogyan lehet spórolni, és min-
dig készpénzért megvenni azt, amit szeretnék. Talán ez nekem
nagyobb örömet is okoz.

Ki akarja használni a fogyatékkal élőt

Volt az életemben 1984-től egy nagyon boldog tizenkét-
tizenhárom év, amire nagyon szívesen gondolok vissza. Ab-
ban az időben meg tudtam teremteni magamnak mindent,
barátom segítségével, amit csak akartam. Nem lakott nálam,
tévedés, csak igazi jó barát volt. Az ember az élete folyamán
ritkán talál ilyen igazi, őszinte, segítőkész jó barátra.
Most nem szép, amit mondok, de a családom nem vette jó
néven, hogy én a saját lábamon, egyedül akarok élni, létezni.
Bizonyára egyedi eset az enyém, de másnál is tapasztaltam
már: ki akarják használni a fogyatékkal élőket, azzal, hogy a
családon belül marasztalják, nem engedik, hogy a saját lábára
álljon, eltartják, pénzt kapnak utána az államtól. Nem egészen
értem, hogy mi ez a túlzott féltés? Mi ez a túlzott majomszere-
tet? Sajnálatos módon ez az emberi önzés, féltés, az én csalá-
domban is érződött. Főleg azt sérelmezték és soha meg nem
értették, hogy mellettem pont egy férfi barát volt, akitől, hogy
őszinte legyek tartottak is, mert látták azt, hogy szépen me-
gyek és haladok egyről a kettőre. A barátom sohasem adott
kölcsönt, hanem biztatott és jó tanácsokkal látott el, hogy igen
is, elő tudom teremteni a pénzt, próbáljam meg, rakjam félre,
és így egyben kifizethetek mindent, csak ne adjam el soha
senkinek, se a családnak se senkinek.

Elértem azt, hogy 1995-ben a negyedik emeleti lakásomat le
tudtam cserélni egy első emeletire, és mivel meg lehetett vásá-
rolni a lakást, megvettem hát készpénzért. Felemelő érzés volt,
boldog lakástulajdonosnak lenni. Később, három év múlva
elköltöztem egy nagyobb lakásba, egy közeli utcába.
A barátom bátorított azzal, hogy minden fogyatékkal élő em-
bernek kell, hogy legyen önbizalma. Azóta tudok kiállni embe-
rek elé, pedig korábban beszélni sem mertem, mert mindig
kisebbségi érzésem volt és bátortalan voltam. No és azóta
már, ami nagyon fontos, büszke rám a családom. Végül is
belátták, hogy nem kell félteni, nem haladok rossz irányba. Az
én szándékom jó, szép és nemes.

Az ígéret szép szó...

Sajnos korán elveszítettem ezt a jó barátot és akkor kicsit ösz-
szetörtem. De rám, úgy érzem, mindig jellemző, hogy ha bár-
mi nehézség is van az életemben, - nem mondom, hogy nem
fáj - rágódom rajta, de egy idő után le tudom rázni, de felejte-
ni soha. Nem azt mondom, hogy felejtek, hanem túlteszem
rajta magam, mert vagyok, és talpra kell állni, és az élet megy
tovább, nem lehet leülni. Barátom, Zoli tudta, hogy meghal,
de nagy betegen azt mondta: Marika, ne aggódjál, mindig ott
lesz a tej, a kifli, meg amit kérsz a kilincseden. Ugyanis Ő volt
az, aki nekem bevásárolt. Mindig hozta a boltból, amire szük-
ségem volt, de sokszor együtt mentünk vásárolni. A buszmeg-
állóban is várt rám, amikor jöttem haza a munkából, hogy ne
kelljen egyedül átmenni a forgalmas utakon.
Amikor 1997-ben végleg itt hagyott, az ígérete teljesült.
Időközben megismertem Györgyöt, és bár nagyon jó helyem
volt a lakásomban, mégis elköltöztem Gyuriék házába, ahol
megüresedett egy lakás azon a szinten, ahol ők laknak. Azóta
Gyuri felesége, Csöpi segít vásárolni nekem, vagy együtt me-
gyünk a boltba. Szeretek vásárolni. Mindig mondja nekem
Csöpi, no csak viccből, jó, hogy nem látok, mert mindent
megvennék, olyan gyönyörűek a pultok, amikor roskadoznak a
sok finom süteménytől. Csöpi és Gyuri az az ember, aki által
az életem könnyebb lett ilyen szempontból. Reggelente elkí-
sérnek az autóbuszhoz, hogy eljuthassak a munkahelyemre,
ahol héttől egyig dolgozom.

Sokszor meghatódom az egykori ígéreten, mert a kifli és a tej
tényleg ott van reggelente az ajtóm előtt. Másfél éve költöz-
tem a jelenlegi lakásomba, de remélem, hogy ez lesz az utolsó.
Én hiszek a gondviselésben, mert, akit Isten szeret, az soha
nem marad gondviselés nélkül.

Házról házra toboroztuk a sorstársakat

Az ide-oda költözésből fakadó zaklatott életemet kitöltötte a
másokon való segíteni akarás. Kezdődött ez már akkor, ami-
kor 1976-ban megalapítottuk és létrehoztuk nővéremmel
együtt a mosonmagyaróvári látássérültek körzeti csoportját, és
annak a vezetését elvállaltam nyolc éven át. Először
Jánossomorjáról jártunk a Lajta parti városba, később Győr-
ből vonattal, kutyával havonta. Az egykori mosonmagyaróvári
járásban elmentünk a tanácshoz, hogy megtudjuk, kik kapnak
vakok személyi-járadékot, s a címek birtokában faluról falura,
házról házra járva felkerestük a látássérült embereket. Elbe-
szélgetve velük magunk köré gyűjtöttük a hasonszőrű látássé-
rült és vak embereket, és így jött létre és valósulhatott meg
százhúsz taggal a mosonmagyaróvári körzeti csoport. Minden
hónapban különböző tartalmas előadásokat és műsorokat
szerveztünk számukra, hogy jól érezzék magukat, hogy szíve-
sen mozduljanak ki az otthonaikból. De ez a munka hiába volt
szép, egy idő után mégis nagyon nehéz és fárasztó volt, főleg
télen. Amikor a mosonmagyaróvári csoport vezetését abba-
hagytam, 1984 és 1997 között sem feledkeztem meg azokról a
sorstársaimról, akiknek éppen a segítségére lehettem. Ha meg-
tudtam, hogy hol üresedik meg egy telefonalközpontosi hely,
hogy hova keresnek központost, akkor rögtön szóltam a
munkára váró sorstársamnak, és azóta is van több olyan sors-
társam, aki általam tudott elhelyezkedni és dolgozik.
1997-ben Zoli halála után bementem a megyei szövetségbe, és
ott próbáltam feledni a bánatomat, és beszélgető társakat ta-
lálni. Ott úgy hozta a sors, - választás lévén - hogy engem is
megkértek, hogy vállaljak valamit a vakügyi tevékenységben.
És megválasztottak a megyei szervezet elnökévé. Kicsit félve,
de örömmel vállaltam, mert úgy érzem, hogy én azért szület-
tem, hogy másoknak is segítsek.

Segítő munkámért 1978-ban kaptam egy Braille-emlékérmet,
majd a rokkantak évében, 1981-ben a megyei tanács ezüst
plakettel ismerte el munkámat. Ugyanabban az évben kaptam
a Vakok Országos Szövetségétől háromhetes külföldi juta-
lomüdülést az egykori Német Demokratikus Köztársaságba,
majd a Braille-emlékérem arany fokozatát 2002-ben vehettem át.

Dorkában is Picurt kerestem

Tizenhét év után megint lett kutyám, szintén egy német ju-
hász, Dorka volt a neve. A kutyaiskola vezetője ismerte a tör-
ténetemet, ezért törekedtek arra, hogy egy ugyanolyan kutyát
kapjak, mint az előző volt. No, ez annyira sikerült nekik, hogy
nemcsak küllemre hasonlított Picurra, de a tulajdonságai is.
Nem tehetek róla, de én állandóan Picurt láttam benne. Min-
den este letérdeltem hozzá az előszobában és sírva mondtam:
nem igaz, hogy ugyanaz a kutya jött vissza hozzám. De Dorka
kutyának sajnos volt egy hibája: nem szeretett utazni. Nem
akart felszállni az autóbuszra, messze ívben kikerülte a megál-
lót, nekem pedig kettő busszal kellett dolgozni járni. Dorka
nagyon hamar megkedvelt engem, de mivel mindig hányt az
utazás miatt, ezért két hét után fájó szívvel, de vissza kellett
adni őt az iskolának. Mégsem maradtam kutya nélkül, mert
Dorkával egy időben kapta társul a vakvezető Samut György,
akivel mint említettem egy házban, egy szinten lakunk, ezért
úgy is mondhatnánk: két úr szolgája a zsemle színű
goldenretriver és Labrador keverék, Samu. Sajnálattal váltam
el Dorkától,, de ugyanakkor biztos voltam benne, hogy min-
den szeretetemet ki tudom nyilvánítani az egy ajtóval odébb
lakó Samu felé. Ő minden reggel vendég nálam egy szelet
parizerre, mert amikor kinyitom az ajtó zárját, Samu ezt meg-
hallja, és ugat egyet otthon, és szalad hozzám a reggelijéért.
Olyankor nálam marad egy ideig, mert ugye nálam is van egy
vendégkosara, s aztán hazamegy. Legtöbbször én megyek
hazafelé Samuval a vakok szövetségétől egyedül. Gyurinak ez
jó kontroll, mert mindig azt mondja, ha engem a Samu haza-
vezet, akkor még mindig jó vakvezető kutyus, ugyanis Gyuri-
nak még van látásmaradványa, nekem pedig nincs. És bizony
elég messze lakunk a szövetség irodájától, mert mindketten ott
dolgozunk, 'Olyan harminc perc gyalogosan az út, lámpákon,
zebrákon keresztül, járdákon fel és le vezet az utunk. Samu
nagyon ügyes és figyelmes.

Hogy mennyire szeretetre méltó és boldogságos kutya a Samu,
bizonyítja ezt egy történet is. Gyuriék a közelmúltban festették
a szobájukat, és estefelé beszélgettük, hogy nálam alhat-e a
Samu? Mondtam: Hát persze! Nálam is van vendégkosara.
Amikor az esti beszélgetés után mentem haza, és álltam az
ajtó előtt, a Samu mellém szegődött. Kérdeztem tőle: Jössz
hozzám aludni? És jött. Ezek a kutyák szinte értik, hogy mit
beszél az ember.

Szívdobbanás a kápolnában

Mint említettem, még hatórásként dolgoztam a Győri Keksz
Kft-ben, és egy óra után jutottam a Vakok Szövetségébe, ahol
a napi telefonközpontosi munkám mellett most már 1997 óta
újra a megyében élő látássérült emberek segítését szolgálom.
Ebbe beleértendő a mindennapi problémák megoldása, vagy
éppen munkahelykeresés és hasonlók. A munkát tehát a min-
dennapi élet hozza magával. Amikor a megyei szervezet elnö-
ke lettem, arra gondoltam, hogy mit is tehetnék én a sorstársa-
imért. Az ember mindig magából indul ki, mert így a helyes:
Ami nekem nehéz, azt igyekszem másnak is megoldani. Mon-
danom sem kell, hogy a munkaerőpiacról a látó emberek is
egyre jobban kiszorulnak, mert nehéz az elhelyezkedés. No, ez
még hatványozottabban fokozódik a valamilyen fogyatékkal
élő emberek körében. Én nem szeretem e szót, hogy fogyaté-
kos ember, azt sem, hogy egészségkárosodottak, mert inkább
az illik ránk, hogy másként kénytelen élő, vagy más helyzetben
élő emberek. A vakság egy állapot. Nem mondom, hogy meg-
lehet szokni, de el kell fogadni és ezzel együtt kell élni. Tény,
hogy egyre több sorstárs veszítette el a munkahelyét, mert
sorra szűnnek meg a mai napig is a gyógymasszőri vagy az
olyan közkedvelt telefonközpontosi állások.
Budapesten van egy vakokat foglalkoztató vállalat, a Főkefe
Ipari KFT, amelynek több kihelyezett része van az országban.
Arra gondoltam, miért ne lehetne megvalósítani Győrben is
egy üzemrészt? Kezdeményezésünkre ez, szerencsére sikerült,
és 1999 óta közel húsz sorstárs jutott munkalehetőséghez.
A munka mellett feledhetetlenek a kirándulások is. Legutóbb a
Vakok Szövetségével voltunk a Szentendrei Skanzenben. Ott
többek között mondta az idegenvezetőnk, hogy bemegyünk
egy kápolnába, mert éppen nyitva van. Bent a teremőrtől hal-
lom, hogy ezt a kápolnát az 1970-es években hozták ide
Mosonszentjánosról. Kirándulótársaim, akkor nem tudhatták,
hogy az én szívem hirtelen mekkorát dobbant. Amikor belép-
tem, megfogtam a kilincset, beljebb meg az első padsort érin-
tette kezem. Forróság lett úrrá rajtam, még a számat is eltátot-
tam az ámulattól. És, amikor a teremőr befejezte a mondóká-
ját, akkor kértem sorstársaimat, hogy na most imádkozzatok
értem, mert ez a kápolna az én szülőfalumból, a mostani
Jánossomorjáról való.

Ugyanakkor megdöbbentem: Miért került oda a mi gyönyörű-
séges kis Szent Anna kápolnánk? Azóta sincs semmi a helyén.
Hogy kinek volt útjában? Számomra örök rejtély marad.

Életemből elmaradt a család

Faggattak már arról, hogy mire vagyok a legbüszkébb, amit az
eddigi életemben elértem? Én egyáltalán nem vagyok büszke,
hacsak arra nem, hogy segíthettem másokon. Melegség és
gyönyörűség tölti el a szívem, lelkem, mert jó visszagondolni
rá, hogy én is tehettem jót másoknak a magam gondjai mellett.
Életemben azt értem el, amit tulajdonképpen minden ember-
nek el kellene érnie: Önálló lakás, munkahely. Az otthonom-
ban különösebb segítséget nem várok el, mert magam főzök,
takarítok, mosok, kötök, varrok, sőt nadrágot is átszabok, ha
kell.

A múltkor meg rákérdezett egy rádióriporter a kényes pon-
tomra, hogy miért nem mentem férjhez? Röviden azt tudtam
rá válaszolni, mert nem jött el az igazi. Meg hát azért se, mert
talán a férfiak voltak vakok, hogy nem vettek észre. Az igaz-
sághoz tartozik, hogy én nem helyeslem azt, hogy vakok háza-
sodjanak, mert ott a probléma csak sokszorozódik. Ha egy
vakember kezét megfogja egy látó ember, akkor az élet teljes,
problémamentes és jó. így aztán az életemből elmaradt a csa-
lád, de hát nem baj, mert annál több szeretetre méltó ember
vett és vesz körül.

Néha megkérdezik tőlem: Hogy fontos- e egy vakember szá-
mára az önállósodás? Nos, erre az a válaszom, hogy igen. A
család kötelékéből mindenkinek ki kell törnie. Mert a család
mindig szorosan, féltve, aggódva, fogta az ember kezét, ne-
hogy valami baj érje. Édesanyám? Hát ő majdnem megőrült,
amikor odamentem a tűzhelyhez, hogy én is szeretném azt a
rántást megkeverni, mire Ő: jaj kislányom, jaj meg ne égesse a
kezedet.

Az embernek akarni kell önállónak lenni, és én akartam. Ha én
nem akarom, az édesanyám soha meg nem mutatott volna
semmit, mert féltett. De én megtanultam tőle elméletben
mindent, a tésztagyúrástól a főzésig, amit az életem folyamán
mindig elő tudok venni. Régebben gyúrtam tésztát magam is,
de ma már inkább megveszem a zacskóban így egyszerűbb.
Minden egészséges ember az önállóságra kell, hogy töreked-
jen. A vakság nem betegség, ez egy állapot.
Olyannak látnám Samut, amilyennek meg tudom simogatni.
Míg más emberek a látottak alapján ítélnek meg valakit, addig
nálunk a hang jelenti ezeket a dolgokat. Sok olyan eset van,
amikor az ember eltalálja, hogy ennek az embernek milyen a
haja, vagy szemüveget hord, vagy mérgesebb, vagy mosolygó-
sabb egyéniség, tehát nagyon sok mindent elárul a hang. És a
Tapintás! A kezemen van óra, de nem látom. Mégis tudom az
időt, mert különleges órám van. Ennek felnyílik a teteje, és
körbe vannak a pontocskák. A három, hat, kilenc és a tizen-
kettőnél kettő pont van, az öt perceknél egy, és megtapintom
a mutatókat: Most épp háromnegyed négy lesz kettő perc múlva.

Kérdezték már sokan, hogy mivel láttam valaha, ha most lát-
hatnék, vajon mit látnék szívesen. Azt válaszoltam rá: ebből a
randa világból? Nagyot változott a világ. Nem tudom, hogy
akarnék-e látni? Egyszer kérdezte tőlem egy rádióriporter
hölgy, hogy mivel én még nem láttam tízemeletes házakat,
milyennek képzelem el azokat. Azt válaszoltam, hogy nem
lehet azokat elképzelni. Randák lehetnek. Olyanok, mint egy
óriás tégla. Kérdezték már azt is, hogy mire emlékszem a
gyermekkoromból? Hát a sport csokira: futballista volt rajta, a
ruhája meg sárga volt. A régi íze még mindig a számban van,
de ma már biztosan más a csomagolása és az íze is.
Mégis mit látnék szívesen? Biztos, hogy először a körülöttem
élőknek nézném meg az arcát. Érdekelne: Csalódnék-e az
elképzelésemben? A mostani kutyámat, Samut például nem
láthattam már, de tudom, hogy a feje búbjától a farka végéig
milyen színű. Én más vagyok, mint a született vak. Nekik na-
gyon nehéz, ők nem tudják, hogy mi a szín. Én el tudom kép-
zelni, mert emlékszem a színekre. És Samunak szerintem gyö-
nyörű, barna szeme van, mint egy kabátgomb, és azok a kis
lakli fülecskéi..., szóval, ha én most valami csoda folytán hir-
telen látnék, biztos, hogy a Samut olyannak látnám, amilyen-
nek meg tudom simogatni. A Samu a drappnak és a barnának
minden árnyalata, szóval olyan zsömle színű.

A zöld olyan, mint amikor megfogom a fűt"

A látók közül sokan hiszik, hogy a született vakoknak köny-
nyebb, mert sose láttak például színeket, tehát nem tudják,
hogy milyen a piros, ezért a színek nem is fontosak a számuk-
ra. Például az, hogy milyen is a piros, nagyon is fontos, amikor
felöltöznek. Mert, aki nem lát, és felvesz egy lila-kék nadrág-
hoz egy mondjuk sárga blúzt, hát az, hogy néz ki? Én még
emlékszem a lila-kék színekre! De sokszor elmentünk a testvé-
reimmel a búzatáblákba! Hát azokat a gyönyörű búzavirágokat
sohasem lehet elfelejteni és az aranysárga búzatáblát sem.
Én magam is kíváncsi voltam, és megkérdeztem egy teljesen
vak kislányt, aki soha nem látott, - Alexandrának hívják, aki
most a budapesti vakok általános iskolájában tanul - hogy
tudod-e azt, hogy milyen a zöld, hogyan tanítják ezt nektek? A
kislány azt mondta: (A zöld olyan, mint amikor megfogom a
fűt.) És a piros? (Az meg olyan, mint a tűz, olyan meleg.) So-
kak szerint azért könnyebb annak, aki teljesen vakon született,
mert aki valaha látott, az tudja, érzi, mit nem lát! Ismerek egy
fiút, aki sohasem látott, nincs veszélyérzete. Sose látott lép-
csőt, nem ismeri azt a veszélyt, ha leesne rajta.
A teljesen vaknak egyszerűbb az élete, mert ő abba a világba
született bele. Én tudok különbséget tenni - sajnos - a kettő
között, mert nálam a látástól a megvakulásig a teljes folyamat
megvolt.

Át tudom élni azok helyzetét, akik frissen vakulnak meg. Meg-
értem a kétségbeesésüket. Ezért is vagyok mellettük, és min-
denkor a segítségükre.

Néhány jó tanács, látóknak

Az ember úgy érzi magát jól ebben az - úgymond - egészsé-
ges társadalomban, ha tudják azt, hogy én vak vagyok, de nem
szereznek róla tudomást. Elfogadnak olyannak, amilyen va-
gyok. Ez nekem is jó, mert nem fáj, így fogadható el ez az
állapot, így lehet vele együtt élni.

Látó ember úgy segíthet jól, ha odamegy a vakhoz, és meg-
kérdezi, hogy segíthet-e? Ha a válasz igen, akkor az a szabá-
lyos, hogy a vakember karoljon. Mert akkor a látó ember megy
egy fél lépéssel előbbre, és így akkor a vakember érzi azt, hogy
mikor lép le vagy föl, tehát érzi az utat. Én már sok embert
megtanítottam arra, hogy hogyan segítsen felszállni az autó-
buszra. Volt rá eset, hogy nagyon megütöttem magam például
a kapaszkodóban. Azóta mindenkit arra kérek, hogy legyen
olyan szíves, a kezemet tegye rá a fogódzóra, mert akkor én
már tudom, hogy hol van a lépcső, és fölszállok. Tehát nem az
a jó, ha nyom az ajtóba befelé. Soha ne a vakot tolja maga
előtt a látó, hanem maga után vezesse. És mi van akkor, ami-
kor székkel kínálnak egy vakot az autóbuszon, hogy üljön le?
Rá kell tenni a szék támlájára a vak kezét. Én sokszor azért
nem ülök le az autóbuszon, mert mondják, ott a hely, tessék
leülni. Igen ám, de hol van az az ott? Ahelyett, hogy megfog-
nák a kezem, rátenné a szék támlájára, és mondaná: tessék
leülni.

Még egy fontos: Nem egyszer előfordult velem, hogy átsegí-
tettek a zebrán és az úttest közepén magamra hagytak. Ha
segít az úttesten átkelni, akkor járdától járdáig tegye azt. Mert
a támpont fontos.

Ugyanezt a keresetet venném fel

Visszatekintve eddigi életemre azt mondhatom, hogy nagyon
nehéz volt teljesen vakon élni. Sokat gondolkodtam azon,
megtegyem-e, hát most bevallom: Mindkét szemem már mű-
szem. De így is vagyok és létezem és eligazodom ebben a vi-
lágban, amely csak velünk együtt kerek.

Mert ismerem a titkot, amelyet a megszelídített róka adott
át a kishercegnek: (Jól csak a szívével lát az ember. Ami
igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.)

No, hát én mindazt, amit a szívemmel látok, azt megosztom a
rászoruló, jóakaratú és jólelkű emberekkel. Ez ad erőt a min-
dennapokhoz, amelyek egyébként nagyon nehezek, mégsem
szabad sose feladni! Mindig meg kell keresni valakinek a foga-
dó készségét és a segítő kezét. Mozgalmas volt az életem, de
megtanultam, hogy mindig volt és mindig van kiút.
Az eddigi életemből viszont két dolgot nem élnék újra: Az
egyik, amikor édesanyám meghalt. Akkor azt hittem, hogy a
világ elhagyott, hogy a szívemből kiszakítottak egy darabot, ez
a kínzó érzés egy évig tartott. Beláttam, hogy ezt a terhet le
kell tenni, és tovább kell menni. Akkor sem láttam kiutat
könnyen, amikor elveszítettem életemből a legkedvesebb és
legsegítőkészebb embert, aki egy nehéz időszakon segített át.
Szerencsére mindig megtaláltam a felém nyújtott kezet, ezért
köszönet a szomszédoknak, minden jó barátnak.
Ha valami csoda folytán mégis láthatnék, az édesanyámat lát-
nám szívesen a virágos kötényében, no és a barátom biztató
tekintetét lenne jó látni. De a sors mást mért rám! Persze én
vakon is látom őket, akárcsak a gyerekkort, amint ülök a ve-
lem vágtázó és a fűzfa alatt leguggoló lovunkkal, a Szürkével.
És ma is hallom édesanyám szavát: Hagyjanak engem az ab-
lakba felmászni, abból nem lehet baj, ha miattam a sok mus-
kátli közül leesik egy. Mondta is a drágám: Azok a virágok
láttak már eleget.

Boldog vagyok, mert tudom: Még ma is sokan számítanak
rám. És csak azt mondhatom, hogy ha újra választhatnám a
batyumat vagy a keresztemet, akkor biztosan ugyanezt ven-
ném fel. Búcsúzóul hadd osszam meg önökkel egy gondola-
tomat - vak vagyok, de nem világtalan!

Zilahi György: Emlékek, emlékezések

Minden ember életében fontosak a kapcsolatok, ezek lehet-
nek rokoni, baráti vagy csak ismerősi szinten.
Az élet sajátossága, hogy minden kapcsolatnak egyszer vége
szakad, és ha ez váratlanul következik be, akkor nagyobb
terhet jelentenek. Ilyenkor sok ki nem mondott, ki nem
beszélt gondolat marad bennünk, melyek mélyítik az űrt,
ami keletkezik. Ezek az el nem varrt szálak, melyeket fel
kell dolgoznunk, el kell varrnunk.
Az emlékezés nagyon sokat segíthet a feldolgozásban.
Megjegyzem, ezek az oldások már csak nekünk fontosak,
nekünk, kik itt maradtunk, mert a lélek számára ezeknek
már nincs jelentősége, nekik nem szükségesek a szavak,
mondatok.

Az itt következő írásaimmal két elvesztett barátra emléke-
zem, na és egy tragikus eseményre.

Három évvel ezelőtt szinte egyszerre értek ezek a hatások,
események. Marika (Fettik Mária) és Kati (Erhartné Dr.
Molnár Katalin) az a két jó barát és munkatárs, kiket akkor
vesztettem el. Mindketten vakok voltak és együtt dolgoz-
tam, dolgozhattam velük a közös ügyünkben, a vakügyben.

Hangtalan fohász

Sopronban jártunk és a séta közben betértünk egy csendes,
öreg templomba.

Marika a padok mellett megállt és láttam rajta, hogy mélyen
elgondolkodik. Tele van miértekkel, megbékéléssel és egy-
ben hálával is. Állt és csendben beszélgetett az Istennel.
Szinte érezhető volt, hogy valójában nem is itt van. Imád-
kozott, elgondolkodott, a lelke töltekezett.
Csendben hátrahúzódtam és lefényképeztem. Csak később
került ismét a kezembe ez a fénykép, de ekkor Marika már
nem volt köztünk, elment és csak az ürességet éreztük, amit
hagyott maga után. A fájdalom és a gyász túl közel volt, és
szinte hallani véltem azokat a mondatokat, mik elhangoz-
hattak akkor és ott. A lélek hangtalan rezdüléseinek megér-
tése csak később vált lehetségessé. Mindig őszinte volt, így
ismertem az életét, az örömeit és a szomorúságait is. Ma így
hallom az egykori hangtalan mondatokat a kép nézése köz-
ben kissé elgondolkodóan:

Kértelek

Kértelek mindig, mikor háborgott a lelkem, Uram békíts
meg engem. Hisz tudod elfogadtam és megéltem így vakon
is az életem. Nem zúgolódtam, nem lázadoztam, hogy mért
ez a sorsom.

Emlékszem, láttam sírni anyámat. Éreztem az aggódását
amikor bántottak, ne bántsátok, bántja őt a sors éppen ele-
get.

Magához vont és karjaiba zárt, mintha az egész világtól
védene. Sírt, együtt sírtunk mikor az iskolába visszavitt az
ünnepek után, de tette és ma már én is tudom, így kellett
tennie. Tanuljak, mert ha nem, még mostohább lesz a sor-
som.

Felnőttem és vittem, igen vittem az én keresztem és tettem,
igen tettem a dolgom, mert tudtam, nekem az életben min-
dent kétszeresen bizonyítani kell, hogy elfogadjanak, kik
mindezt nem is értik, mert nekik egyszerűbb mindaz mi
nekem küzdelem.

Köszöntem Uram és köszönöm neked mind, amit elértem
az életben, mert küzdöttem, mert küzdhettem, mert mindig
volt célom, amiért érdemes volt küzdeni, élni.
Végül kibékültem, igen teljesen kibékültem ezzel a kemény
sorssal, amit nekem adtál. Te tudod, miért. Hálás voltam
mindig az életért, mert az élet szép, nagyon szép. Megélni a
napokat, igen megélni vakon is. Én csak köszönöm neked.
Most megtorpantam Uram! Aggódás tölt el. Lelkem békéje
szertefoszlott. Hozzád fordulok. Az nem lehet, hogy te
elvedd tőlem most azt a kis jót, amit adtál, mért engedted,
hogy kétszeresen is megküzdjek? Mért, hogy nekem ilyen
keresztet kell vinnem? Tudod, ellene én soha nem zúgolód-
tam.

Itt állok hát előtted, Uram, csendes templomodban, arco-
mat feléd fordítva, és kérlek, ne tégy rám több terhet, mert
te igazságos vagy.

Nekem nincs más világom, csak amit Te adtál, nekem
nincs más sorsom, csak amit Te adtál, mindenem, amim
van, tőled van, a küzdelmeimért adtad. Én köszönöm min-
denem, de kérlek, adj nekem időt, hogy örülhessek mind
ennek. Örülhessek körülöttem az embereknek, mert őket is
te adtad nekem. Általuk is széppé tehettem az életem, az
életet. Kérlek, Uram, adj időt és békét nekem, hagy éljem
még csendesen küzdelmesen, nem lázadón életem.
Itt állok előtted és kérlek, adj időt és én küzdök tovább.
Nekem semmim sincs, de Te mindent adhatsz, kérlek, adj
időt nekem és én megköszönöm.
Uram, hallgass meg engem! Uram én kértelek, kérlek...
De ha mégis más a terved velem, ne hallgass meg. Érezni
fogom, csendben elfogadom, mert azt is tőled kapom, majd
csak halkan mondom, kértelek, de a Te akaratod legyen
meg és én megköszönöm mindazt, ami volt, neked.

Ködös reggel

Hívtalak, csak vette fel a telefonodat.

- A Marika kó mába esett és nem lehet felébreszteni. Atif
doktor az ügyel etes. Bocsánat, de sietek - és a nővér letette
a telefont

Azonnal a kórházba rohantam. Az utcán köd volt és csend.
Minden, de min>den átláthatatlan és felfoghatatlan volt. Oda
akartam érni mihamarább, de mégis féltem a sejthető és
várható valóságtól.

- Marika haldoklik, mondta az orvos és lehajtotta a fejét.
És ezzel a rideg tény immár kimondva.

De tegnap este még derűs volt és élt, igen élt és tervezett.
Tele volt aktivitással, amikor elmentem tőle az este.

- Nincs mit tenni, elmegy, mert már nem lehet visszahozni
a kómából. Fontos, hogy nem szenved, mert ő nem tud
már semmit és nem is érez, tehát nem szenved.

Igen, ez jó és ez fontos. Egy a hírek közt, ami valóban
megnyugtató. Bementem a kórterembe és látom, amint a
sok gép közt az ágyon fekszik, úgy magát megadva. Csak a
teste volt már ott és csendesen viaskodott az élettel. Érez-
hető volt, hogy a lelke már valahol várja a távozást és figyeli
a testet, amihez tartozott, de ő már kész a továbblépésre.
Marika egyre ziláltabban vette a levegőt. A homloka gyön-
gyözött. Néztem az arcát és elgondolkodtam,hol lehet
most? Hol vagy^ ahol nem érezni semmit sem, ahol nem
tudsz semmiről? Nem értem, aki tegnap nevetett, ma hova
lett? Csend van a szobában és csak a lélegzete hallatszik,
egyre ziláltabban és szaggatottabban.

Majd csendesebl> lesz a lélegzet és ritkul is. Finoman meg-
remeg a mellkas, mint a gyertyaláng,mielőtt a szél elfújja,
elhalkul a lélegzet.

- Elment?

- Igen, elment.

A teste egyre hidegebb és az arca nyugodt, alszik.

- Igen, elment. Az orvos is megerősíti.

Hol vagy? Hol vagy? Mért nem szólsz? Segíthetek? Nem
tudok? Hova mentél? Csend. Marika elment és jól van.
Marika a győztes, mert nem adta fel és nem is szenvedett.
Marika nem kérte a kezelést, nem kérte a kétesélyest. Mari-
ka az életet választotta és győztes lett. Marika szerencsés,de
mindenképpen kegyes volt hozzá az Isten, mert csendben
magához engedte.

Elment és ez már csak nekünk fáj, nekünk, kik itt marad-
tunk és keressük őt, mert hiányát nem egyszerű feldolgozni.
Tegnap nevetett és ma hideg és csendes. Ez nem ő, ez nem
Marika. Vagy igen, ez is ő, mert csendesen ment el, úgy,
ahogy élt is. Csendesen és békésen telis-teli szeretettel. Hol
vagy?

- Hol vagyok? Hát itt, veletek az életben, mert nem lehet
nyomtalanul elmenni, ha szerettetek, itt vagyok köztetek.

- Igen, Téged szerettek, tehát itt vagy és itt maradsz mindig
velünk és köztünk.

Marika nem látott, vak volt. Most már lát és velünk van,
marad is. Mindig, mert Marika a mienk.

Ne ámítsd magad, nincs már itt. Elment és ez így van jól.

De miért van az, hogy mindig csak a jók mennek el?

Tanuljunk tőle, a végállomáson semmi sem számít csak a
szeretet, és hogy ez így legyen, csak rajtunk múlik.

Legyen béke lelkével és tisztelet az emlékének...

Amikor már hazafelé tartottam a kórházból, már a köd
eltűnt, szétoszlott, a nap sütött, már minden érthető volt és
világos, de mégis felfoghatatlan.

Sebláz

Egy februári vasárnap estén, amikor végeztem a munkám-
mal, lekapcsoltam a számítógépet. Ezt a kattanó hangot jól
ismeri Samu kutyám, és tudta, a séta következik. Mindig
frissítő és megnyugtató hatással van rám egy esti séta a ku-
tyámmal.

Enyhe idő volt, az iroda felé vettük a sétánkat, Samu jóked-
vűen szedte a lábát, élvezte az estét.

Nekem is különösen jólesett a lazítás, sok nehéz nap volt
mögöttem.

A zebrához értünk és gondosan, de rutinosan haladtunk át,
mint már oly sokszor, a biztonság érzésével. Hirtelen erős
fény vág a szemembe, ütést érzek, majd az úttesten ülök egy
autó előtt. Gyorsan akartam felugrani és a járdára menni, de
ekkor meghallottam a Samu sírását a hátam mögül.
Elgázoltak.

Emberek vesznek körül, ki érdeklődő, ki segítő szándékkal.
Nem tudok a lábamra állni.

A fejem vérzik. "Semmi baj, majd visszavarrják a homlokán
felszakadt bőrt, de a lába az eddig jó volt, ezután már soha
nem lesz a régi". így beszélt a mentős, minden részvétet
mellőzve, szimplán, tárgyilagosan.

Követeltem a kutyámat és kijelentettem: nélküle nem me-
gyek sehova. "Azzal most nem tudunk foglalkozni és nem
is foglalkozunk, magát viszont visszük a balesetire".
Szerencsére ott volt már a feleségem és ő átvette a Samuról
való gondoskodást. Még az éjjel megműtötték a lábamat.
Hajnalban az intenzív osztály csendjében mértem fel, mi is
történt velem. Miért nem érzek fájdalmat? Durva dolog
történt velem, de semmi nem fájt és nem is fáj, csak erősen
blokkol, a türelemre figyelmeztet minden. A mentős szavai
hangzanak vissza a fülemben: "Most egy időre félreteheti a
dolgát, nem lesz lehetősége azzal foglalkozni."
Csend és sötétség van a kórteremben, elém jönnek a képek,
hangtalanul, csak a mentős hangját hallom, mely vissza-
visszatér. Ez megint egy súlyos eset, ami történt velem,
megint megváltoztathatatlan és nem tehetek mást, mint
tudomásul veszem. Megváltoztathatatlan, mint a pár napja
elhangzott kijelentés egy másik kórházban: Igen, elment,
valóban elment Marika és ez a valóság akkor is, ha felfogha-
tatlan.

Mi történt velem, mi ez a rideg, hideg érzelmektől terhes
helyzet, ez az utca másik oldala, amihez nem vagyok hozzá-
szokva? Eddig szinte minden napot a kellemesebb oldalon
tölthettem, szerettek, sikeres voltam és nem történhetett
más és másképp, mint ahogy én akarom.
Igaz, a sikereket mindig közösen értük el. Mindig volt kiért,
vagy miért tenni valamit.

Tessék: itt a lehetőség, hogy némi türelemre tegyél szert!
Teltek a napok és ez csoda, hogy szinte egymást kergették
sűrű összevisszaságban. Egy újabb hír: mától eggyel többen
vigyáznak ránk fentről! Kati is elment. Még egy jó barát.
Falhoz vágva érzem magam. Minden, ami történik velem és
körülöttem, csak tudomásul veendő, meghatároz és korlá-
toz. A fekvőgipsz még a kórházi ágyban lehetséges csekély-
ke mozdulataimat is behatárolja. Egyformán üresek és ese-
ménytelenek a nappalok és az éjszakák, pedig érdeklődők és
látogatók szerencsére bőven vannak.

Szólnék Marikához, szólnék Katihoz, egy-egy esemény kap-
csán a véleményüket kérve, de ez nem lehetséges, a semmi-
be kiáltok. A sírás gyakran szorongatja a torkomat. A Samu
nem tud járni, Ő is szenved. El kell altatni? Ő is sírdogál és
nyüszít, ezt hallottam a balesetnél és most is vissza-visszatér
fülembe a sírása. Tehetetlen vagyok.

Marika már elment, Kati is elment és mi, a Samu és én, itt
vagyunk. Meddig kell még itt a tehetetlenség állapotában,
kiszolgáltatottan feküdnöm?

Majd Samut Pestre vitték és megoperálják. Nem sokat pi-
henek, az alvás nagyon hiányzik. A hosszú éjszakák zavaro-
sak és félelmetesek. Ez az útnak a másik, eddig számomra
ismeretlen oldala. Itt nem süt a nap és csak kemény, vissza-
vonhatatlan és kegyetlen dolgok érik az embert. Én ezt az
oldalt nem szeretem, és nem akarom. Miért kerültem ide?
A temetésen, illetve a gyászmisén felhangzik az Ave Mária,
mely fájdalmasan hasít a gyász csendjébe. Mindenki rá gon-
dol és mindenki búcsúzik tőle. Méltón az ő életútjához:
kemény, de példaértékű életéhez. Egyszer úgy hallottam,
ami értékes, az csak nehéz lehet és küzdelmes.
"Gyurika, én nem félek semmitől, mert a vakság nagyon
kemény sorsot ad és annál rosszabb nem történhet velem"
- mondta csendesen és ezt sokszor hallom a fülemben.
Marika nagyon, hihetetlenül kemény volt és telis-teli ked-
vességgel. Reggel arra ébredek, úgy térek magamhoz, hogy
el kell mennem a kórházból, el kell mennem haza, mert itt
az éjszakák egyenlők a poklok őrjítő éjszakáival.
Keresem az utat a másik oldalra, ahol sütött a nap és oly jó
volt élni. Lehet, a türelem az, amit tanulnod kell az esemé-
nyekből - mondják azok, akik csak kívülről látják és érzik
mindezt. Nem, az sem igaz, hogy nem ismerem az árnyas
oldalt, csak az ember, ha tartalmasan él, cselekszik és a
munkájában örömet lel, egyszerűen boldog, minden gondja
ellenére.

Valóban semmi nem fáj, minden múlik, csak a türelem ne
hagyjon el. Mert az most nagyon kell nekem, az a záloga az
idő múlatásának a tehetetlenség állapotában. Valóban léte-
zik-e keményebb sors, mint a vakság? Ők mindketten és
sokan mások is ennek ellenére a legteljesebb életet élték
meg és ragaszkodtak az élethez. Úgy szeretnék még egy
kicsit élni, mondta Marika néhány nappal a távozása előtt.
Katival utoljára egy késő nyári este kedvenc helyünkön, a
Komédiás kerthelyiségében egy baráti társaságban, vacsora
utáni jó beszélgetést kanyarítottunk. Emlékszem rá, fejét
egy világos nyári kendővel kötötte át, így leplezte a kemó
kopaszságát, s egyben sorsát.

Hetek teltek el és érzem, újból világosodnak a gondolataim.
Egyre gyakrabban értékelem át a történteket. Semmi nem
misztikus, de mindenből valóban mindig tanulhatunk és ez
a feladatunk ebben az életben. Vissza kell állni a sorba és
tovább tenni a dolgomat.

Ami a napos oldalt illeti és a sikereket, azokat nekünk kell
mindig újra és újra megteremteni. Nem vagyok egyedül, sok
embert ismertem meg és ismerhettem meg ebben a lázas
állapotban. Bizony vannak köztük, akikre számíthatok a
munkában, hogy az utca kedveltebb oldalán haladhassak
ismét. Van miért és van kiért. Különben is jobb, ha az em-
ber kibékül a sorsával, mert az nem alkuszik.
Nekem adott a sors példaképeket, akik mind emberek vol-
tak, ebben a világban éltek és nem jelentéktelen életet hagy-
tak maguk után.

Pár nap múlva kezdhetem a tornát, a gyaloglást. A Samu is
kevesebbet biceg már. Az ablakon kinézek, a túloldalon süt
a nap, arra visz az utam, az utunk.

Papp Erika: Nem lettem Júlia

Tizenhétszer keringte körül pályáján Földünk életet adó
csillagainkat, a Napot, születésem óta. Épp a tizenhetedik
rügyfakadásra csodálkoztam rá, amikor ismét a kórházi
személyzet vett gondjaiba. Tudj' Isten, hányadszor már!
Harmadik éve koptattam a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimná-
zium padjait; ezt manapság így mondják: tizenegyedik osz-
tályos. Előző tanévben egy súlyos szemműtét zavarta meg
tanulmányaimat, s rontotta le eminens eredményemet. Ám
ez az idény túltett mindenen, hiszen valamilyen rejtélyes kór
vette célba idegrendszeremet; sárba tiporva ezzel minden
jövőbeli szép reményemet. Vizsgálatok egész sora követke-
zett. Ezek jobban meggyötörtek, mint maga a betegség. Az
akkori orvostudomány produkálta valamennyi eljárás nega-
tívnak bizonyult. Aztán - ahogy ez már lenni szokott ilyen-
kor - jöttek a doktori "bölcs" találgatások. Az agybefúvást
(ez a gerinc- és agyvíz lecsapolása utáni röntgenfelvételeket
jelenti) is elvégezték, mely számomra pokoljárás volt. Ez-
után oly rosszul lettem, hogy egy hétig nyomtam az ágyat,
magatehetetlenül. Egy rosszindulatú ápolónő referálása
arról győzte meg orvosaimat: csak hisztériázom. Ez addig
folyt így, míg anyám fel nem fedezte rajtam a kiszáradás
jeleit. Feljelentést helyezett kilátásba, mire rögvest infúzióra
kötöttek. Minek utána a "mindenhatók" felállították újabb
diagnózisukat, miszerint "fiúhiányban" szenvedek.
Anyu megbotránkozva kiáltott fel: - Jól néznénk ki, ha
minden tinédzser megbetegedne, amikor nincs más nemű
partnere! A tudorok nem vették jó néven a hitetlenkedést.
Ezért meghozták újabb "ítéletüket". Mivel a problémám
lelki eredetű, átküldenek a pszichiátriára. Erre anyám majd-
nem toporzékolni kezdett, s úgy döntött, hazahívja a Szov-
jetunióban dolgozó apámat, mert már nem bírja egyedül.
Az öregem a szokásos arrogáns stílusában rázta le a velem
való törődést.

- Én szerelésvezető vagyok, nem szaladgálhatok minden
semmiségért haza! így anyu egyedül maradt a bajban, én
pedig a vénás kezelésektől lassan jobban lettem.

2. Fejezet

A pszichiátriai osztályon egészen vidám társaság verődött
össze fiatalokból. Olyan jó közösség, amilyenhez nem volt
szerencsém az iskolában sem. Szerelmek, s barátságok szö-
vődtek itt. Engem is egy-kettőre befogadtak. Néhányukra
még ma is kristálytisztán emlékszem: Kati mindenkinek a
kedvenc slágerét énekelte. Piri a frizuránkat igazgatta foly-
ton. Eta és Laci volt a szerelmespár. Kissé irigyeltem őket.
Merthogy körülöttem a skizofrén Sanyi legyeskedett. Nos, -
érthetően - kísérlete viszonzatlan maradt. Én voltam a tár-
saság humoristája, Gyuszi meg a diszkós. Ugyanis magával
hozta Sokol-rádióját, amivel - ha nem volt vizit, vagy csen-
des pihenő - mérsékelt hangerővel jókat buliztunk. A tánc-
dalok előcsalogatták a félénk Valit, aki a zeneimádata miatt
kénytelen volt beilleszkedni közénk. Ő lett a barátnőm.
Kapcsolatunk elmélyült, s hosszú ideig tartott. Talán ma
sem ért volna véget, ha anyám "szét nem mar" minket.
Ugyanis - segédmunkás lévén - lenézte a falusi származású
lányt. A kórházban azonban még nem gondoltunk a sötét
jövőre. Naphosszat beszélgettünk, nevetgéltünk. A dokik
nem sokat zavarkodtak: néha behívtak az orvosi szobába,
semmi több. Annál inkább kellemetlenkedtek a lányoknak a
férfi ápolók! Visszaélve helyzetükkel, szexualitásra utaló,
trágár szavakat suttogtak fülünkbe. Aztán odáig fajult a
szemérmetlenségük, hogy a gömbölyded lányokat kezdték
tapogatni! Rájuk förmedtem:

- Szólni fogok az orvosnak!

Íme a szemtelen válasz: - Úgysem hisznek nektek, mert
mind golyósok vagytok!

- Nono - intettem őket -, maguk is tudják; a Sanyit kivéve
épek vagyunk. Ezután alábbhagytak a zaklatással. Másnap a
felhőtlen, kék égből benevetett ránk az ablakon a napsugár.
A fiú szőke, az akkori divat szerint vállig érő hajkoronáján
aranylón csillant meg egy fénynyaláb, amint kilépett a férfi
kórteremből.

- Az a srác ma jött? - kérdeztem a mellettem őgyelgő Sa-
nyitól.

- Á, nem. Csak mindig alszik - felelte vigyorogva. - Vala-
milyen Pistinek hívják, de mi Álmosnak becézzük.

A fiú - meghallván a róla való csevegést - rám pillantott.
Majd tekintete szinte odatapadt hozzám. Szép, szabályos
arcvonásai közül kiviláglott tengerkék szeme. Termete oly
daliás volt, hogy a 175 centiméteres magasságommal törpé-
nek éreztem magamat hozzá képest.

- Szevasztok! - lépett közénk kissé zavartan. Bemutatkozás
után oldani igyekeztem a feszültséget.

- Tényleg állandóan alszol? - érdeklődtem.

- Most már nem fogok, mert befejezték az altatást.

- Mi bajod van? - kérdezősködtem.

- Epilepszia.

Elszörnyedtem. Próbáltam higgadt maradni.

- Ezzel nem szoktak altatni - vetettem oda.

- Három rohamom volt egymás után, azért. De ne ijedj
meg, máskor ritkán jön rám!

- Miért fontos neked, hogy ne féljek?

- Mert udvarolni szeretnék... - lehelte félénken, bársonyos
hangján.

Ilyen hirtelen. Meghökkentem, ám bevallom, nem volt elle-
nemre. Majd odasereglettek a többiek, s megkezdődött a
közösségi élet. Pisti élvezte a zenét és hahotázott tréfáimon.
S persze, le nem vette rólam a szemét. Estére az egész osz-
tály arról fecsegett: belém szeretett. Reggel már várt a kór-
termem előtt.

- Szóval elfogadsz udvarlódnak? - türelmetlenkedett; má-
sodszor használva az akkoriban szokásos kifejezést az
együtt járásra.

- Hány éves vagy? - kérdeztem kitérőleg.

- Tizenkilenc.

- No, akkor összeillünk, mert én tizenhét - adtam tudtára
viszonzásomat. - Ha ugyan megfelelek neked, mivel
gyengénlátó vagyok.

- Az én betegségem miatt egy-egy. Úgyhogy minden stim-
mel! - vágta rá diadalmasan. Aztán hozzáfűzte: - Én már
dolgozom, akár családfenntartó is lehetek. És te mit csi-
nálsz?

- Gimnáziumba járok. Mi a foglalkozásod?

- Kőműves. De ne izgulj, én is leérettségizem a kedvedért,
hogy egyenlőek legyünk.

Egymásra mosolyogtunk. Kézenfogva sétálgattunk a folyo-
són. Rövidesen a betegek és a személyzet is szerelmespár-
ként kezelt bennünket. Hiszen folyvást együtt voltunk, si-
mogattuk, puszilgattuk egymást. Azonban hamarosan gyü-
lekezni kezdtek a felhők.
A főorvos egyik vizitkor alaposan lehűtött.

- Nem magához való az a fiú - jegyezte meg szárazon.

- Azért, mert munkás? - rémüldöztem.

- Tehát nem tudja.

- Mit? - kivert a hideg veríték.

- Azt neki kell elmondania - felelte közös gyógyítónk.
Alig vártam, hogy Pistihez szaladjak. Izgatottan támadtam
rá.

- A főorvos szerint van valami, ami miatt nem lehetek a
tied.

A fiú nagyot sóhajtott.

- Alkoholista vagyok - rebegte lehajtott fejjel.
Majdnem felpofoztam dühömben.

- Miért titkoltad el? - kiáltottam.

- Mert érted könnyedén leszokom. Fölösleges lett volna
elriasztanom.

- Hogyan szoktál rá? - faggattam.

- Apu is iszik. Kicsi koromtól engem küld a kocsmába ita-
lért. Olyankor kínálgat.

Megállapítottam: komoly a helyzet.

- Ez egyedül nem fog menni. Elvonókúrára kell járnod! -
jelentettem ki parancsolóan.

- Azt mondják, az rettenetesen rossz - tiltakozott - , meg-
oldom anélkül is. Bízz bennem!

Válaszul kimondtam az ösztönző szentenciát:

- Jó. De ha nem szoksz le, szakítok veled, bármily fájdal-
mas. Nem tehetem tönkre az életemet!

- Gondolkodom rajta - tette hozzá, ijedten.
Látogatáskor rejtélyesen hívott ki a folyosóra, s odavezetett
egy jóságos arcú, szőke, kékszemű fiatal nő elé. A hasonló-
ság feltűnő volt kettejük között. Azonnal felismertem: imá-
dott nővére.

- Ilike vagyok - nyújtotta a kezét, majd átölelt. - Benned
van a családunk reménye, hogy Pisti meggyógyuljon! Máris
megszerettünk.

- Mindent megteszek ezért - feleltem. Majd hosszú eszme-
cserét folytattunk. A következő látogatáskor én is bemutat-
tam anyunak első hús-vér szerelmemet, aki már nem áb-
rándkép volt csupán, mint kiskamasz koromban a színé-
szek, vagy az énekesek. Észrevettem; nem lelkesedik érte.
Amikor ketten maradtunk, hangot is adott ellenszenvének.

- Elment az eszed, tanult lány létedre összepaktálni egy
paraszt családdal, és hozzámenni egy "kőműveshez"?! -
elfeledkezett arról, hogy ő is egy falusi, hétgyermekes család
sarja; egy földpadlós házikóból. Apám taníttatta ki a gépírói
szakmára.

Pistit hamarosan hazaengedték; nekem még maradnom
kellett. ígérte: bejön hozzám, míg itt leszek, aztán otthon is
felkeres. Abban az időben meghatározták, mikor lehet láto-
gatni a gyógyintézményekben. Ezért ki-ki leleményessége
szerint próbált beteg szerettei közelébe férkőzni. Egy késő
délután a nyitott ablakon át füttyszó hallatszott, majd jól
kivehetően az ismerős bariton:

- Édesem!

Odaperdültem az ablakhoz. Álltam ott, mint Júlia az erké-
lyen, s lestem az én Rómeóm szavát. A lágy szellő felbor-
zolta és szemembe fújta hajamat. Majd elbűvölő kiáltást
hozott lentről a fülembe:

- Szeretlek!

A betegtársak azóta mind az ablakokhoz gyűltek; tapsoltak,
éljeneztek.

- Oh, Pisti, miért iszol? - néztem le rá bánatosan.

- Holnap megyek Nagykállóba, jelentkezem az elvonóra!

A "közönség" üdvrivalgása elnyomta a boldog megköny-
nyebbüléstől feltörő zokogásomat. "Meg vagyunk mentve,
most már egymásé lehetünk!" - dobogta lázasan a szívem.
Könnyeimet nyeldesve kiáltottam le:

- Szorítok érted, mert én is szeretlek!

Válaszul puszit dobott nekem. Jobb híján zsebkendőmet
ejtettem lábai elé.

- Ez legyen a kabalád és segítsen át a nehézségeken!

A fiú felkapta a porba hullott ereklyét. Szájához emelte,
elhalmozta csókjaival. Majd inge zsebébe, a szíve fölé he-
lyezte. Integetések közepette, lassan távozott. Izgalmamban
nem tudtam másról beszélni társaimmal sem aznap, sem
másnap, csak Pistiről. Elérkezett a hivatalos látogatás ideje.
Vajon eljön-e? Hiszen lehet, hogy már bent fekszik
Kállóban... Egyszercsak megláttam közeledni. De nem
futott felém, mint egyébkor, hanem bandukolt. Felfigyeltem
sápadt, szomorú arcára. Már sejtettem: nagy baj van. A pu-
sziról is megfeledkezett. Mint alvajáró, úgy ült le mellém.

- Epilepsziásoknak nem szabad az elvonót alkalmazni -
nyögte ki.

Majdnem elájultam a hírre. Most a fájdalom könnyeivel
küszködtem. Nem veheti észre.

- Most mi lesz? - kérdő tekintete maga volt a kétségbeesés.

- Majd megpróbáljuk együtt - feleltem bizonytalanul.

- Aha - szólt kedvetlenül.

Még egy darabig üldögélt ott, kezemet szorítva, majd indul-
ni készült.

- Holnap mehetek haza. Eljössz hozzánk? - törtem meg a
csendet.

- Persze. A jövő héten - azzal elkullogott.

Nem telt örömöm a hazatérésben. Folyton a fiúra gondol-
tam. A tanulás sem kötött le, pedig sok volt a pótolandó. A
várakozás hetének első percétől azt füleltem, mikor áll meg
a lift a mi emeletünkön. Ugyanis midőn valamelyik szintre
érkezett, kattant egyet. Ha a kilencediken landolt (ahol lak-
tunk), akkor adta a legerősebb zörejt, mivel közel volt. A
szerdai nap délutánján éppen nálunk vendégeskedett drága
apai nagymamám. Ő tudott igazán kizökkenteni apátiám-
ból, hisz jobban szeretett szüleimnél is. Hirtelen a szintün-
kön kattant a felvonó. Nyomban ráéreztem: hozzánk jön-
nek. Csakhogy valami különösen baljóslatú hangot adott! S
valóban: csengettek. Anyu nyitott ajtót.

- Pisti hol van? - hallottam a szobámból. Nyomban kiro-
hantam. Ilikét láttam az előtérben; sápadtan, összetört arc-
kifejezéssel, rogyadozó térdekkel, talpig feketében.

- Pisti meghalt - rebegte elfúló hangon.
Megszédültem... Úgy éreztem, megállt a szívem.

- Neeem! - ordítottam fájdalmasan.

Anyám káromkodott, azután ráripakodott Ilikére:

- Hogy van mersze idejönni és zaklatni a kislányomat, ami-
kor beteg?!

Közben kilépett Nagyi is, aki csillapította.

- Bocsánat - sírdogált Ilike -, de talán jogom van tudatni
vele, mert szerették egymást. Különben is, miatta tette Pisti.

- Micsoda? Még vádaskodik az én lakásomban?! - rikácsolt
ismét anyám.

- De felakasztotta magát! - zokogta most már a gyászoló
testvér. - Búcsúlevelet is hagyott. Ebben megírta, hogy
azért lett öngyilkos, mert nem mehet az elvonóra. És a ma-
ga lánya megmondta neki: elhagyja, ha tovább iszik. Nem
hibáztatjuk mi őt, de annyival tartozik az emlékének, hogy
részt vegyen a temetésén.

- Arról szó sem lehet! - üvöltött anyu.

- Hol a búcsúlevél?

- Elvitte a rendőrség - válaszolt a fiatal nő.

- Jaj, jaj! - sírtam-ríttam görcsösen. - Én tehetek róla! In-
kább utána halok!
Anyám újra szitkozódott:

- A frászt, egy ilyen semmirekellő miatt!
Végül Nagyi tett igazságot.

- Kislányom, ne tegyél ilyet! Még előtted az élet, sok fiúd
lehet. Pisti is azért ment el, mert tisztában volt vele: nem
tudja abbahagyni az ivást.Nem akart az utadba állni, hogy
boldog lehess. Meg aztán én is teérted operáltattam meg
magamat a rákkal, hogy ne veszíts el! De a temetésre való-
ban nem mehetsz. Nagyon ki vagy borulva és még bete-
gebb lennél. Biztosan megérti a családja.
Ilike bólintott, azután így szólt:

- Legalább annyit engedjenek meg, hogy anyukám megis-
merje, akit a fia ennyire szeretett! Nagyi felelt: - Rendben,
de nehogy hibáztassa az unokámat, hisz nem tehet semmi-
ről! - emelte fel mutatóujját figyelmeztetőleg. így folytatta:

- Maguk is tudják, a fiatalok megbeszélték: találkoznak. A
kislány segíteni akart az öccsének.

A következő néhány napot jóformán csak sírással töltöt-
tem. Aláfestésként anyu korholása szolgált. Aztán megint
egy vad liftkattanás, csengetés és előttem állt a gyászoló
anya; görnyedten, ezer ránctól barázdáltan, egész testében
remegve. Végtelen szomorúságtól megtört, s könnyeitől
átitatott tekintetét reám szegezte. Hosszan szemlélt, s ked-
vesen megszólított:

- Szép vagy, gyermekem. Ne okold magadat semmiért! Pisti
nagyon beteg volt. Talán jobban járt így, mert ki tudja, mi-
lyen szörnyű élettől menekült meg? De te legyél boldog
kedvesem, az Isten áldjon meg! - azzal végigsimította ar-
comat, megkötötte fekete fejkendőjét. Karon fogta leányát
és eltávoztak.

Megkaptam hát a feloldozást ami - a nagymamám rábeszé-
lésével egyetemben -, megtartott az életnek. Hónapokon át
voltam még a tragédia hatása alatt. Annak rendje szerint
lassan elhalványult, ám örökre bevéste magát lelkem legmé-
lyére. Mert - mintegy előrevetítvén -, hogy soha nem le-
szek igazán boldog.

Vajon hogyan cselekedtem volna, ha tudatában vagyok,
mily tengernyi betegség, csalódás és viszontagság vár még
rám?

Kétszer kötöttem házasságot. Világra hoztam egy sérült
Kétszer kötöttem házasságot. Világra hoztam egy sérült
kislányt. Több mint egy évtizedig szerettem egy férfit. Az
igazit. Aki soha nem lesz az enyém.

Árvay Mária: Patkók nyomában

Mindig is vonzott a lovaglás gondolata, együtt mozogni a
lóval, átvenni a mozgásának ritmusát, a természet lágy ölén,
csendben, békességben, nyugalomban.
Már régebben is szerettem lovagolni, egy párszor volt is rá
alkalmam, de ezek nem voltak rendszeresek.
2006-ban döntöttem el, hogy megtanulok lovagolni. Vajon
elvállalja-e valaki egy vak lány lovagoltatását? Ha igen, lesz-
e elég bátorságom végigcsinálni? Mi lesz, ha túlságosan
ügyetlennek bizonyulok majd? Ha olyan célt tűztem ki ma-
gam elé, aminek nem tudok megfelelni?
Mindezekre a kérdésekre választ kaptam, s az alábbiakban
kiderül, hogy az oktatóim mennyire segítőkészek irányom-
ban, s mekkora önbizalmat adnak.
Milyen segítőkészségre gondolok?

Nagyon fontos, hogyan oktatják az embert, az első élmé-
nyek maradandóak. Ha az oktató türelmes, a hangja nyu-
godt, határozott de mégis kedves, ha nem kiabál, amikor
nem úgy csinálok valamit, ahogyan kellene - ez már óriási
segítség egy kezdő lovas számára. Nem sürget, nem siettet,
hanem nyugodtan és kimérten, lépésről lépésre mondja,
mikor mit kell tennem. Ellenkező esetben elbizonytalanod-
nék, esetleg kapkodó mozdulatokat tennék, ami lovaglásnál
nem szerencsés dolog, mert az állat megijedhet és meg-
ugorhat. Ezek a megnyugtató körülmények engem is felbá-
torítottak, s máris biztonságban éreztem magam. Az első
alkalom végén oktatóm azt mondta: "Marika, legközelebb
innen folytatjuk." Ebből tudtam, hogy nem vagyok egy
reménytelen eset, ez a bátorító mondat arra buzdított, hogy
amit elkezdtem, azt nem szabad abbahagyni.
Lovaglásaim alkalmából többször is elhangzott oktatómtól
az alábbi megnyugtató mondat: "Nincsen semmi baj!",
mintha azt mondta volna: "Itt vagyok! Ne félj! Bízz ben-
nem! Vigyázok rád!" Persze nekem is nagyon kell összpon-
tosítanom: "Nagyon figyelj az egyensúlyra! Egyenes a hát...
szorít a vádli!"

Ha bizonytalannak éreztem magam a nyeregben, azonnal
ott volt az oktatóm keze a lábamon, ez is azt éreztette ve-
lem, hogy nem kell félnem, van, aki figyel rám.
Néhány buzdító szó tovább motiválja az embert: "Remek!
Bele fogsz Te jönni ebbe!"

A figyelmesség is egy csodálatos jele a segítőkész szándék-
nak. Amikor elhaladtunk az akadályok előtt, oktatóm meg-
mutogatta őket egyenként, megzörgetve a rudakat, részletes
magyarázatot fűzve mindehhez. A lovat, Csinost is megmu-
togatta nekem, még a patkókat is a patáin. Éreztem, hogyan
fújja ki orrából a meleget, éreztem bőrének bársonyosságát
- csodálatos volt. A figyelmesség még arra is kiterjedt, hogy
kaptam Csinos farkszőréből egy pár szálat, ezt most is nagy
becsben tartom.

Eljött annak is az ideje, hogy meglepetésben legyen részem
- megízlelhettem az ügetés örömét, a felszabadultság édes
mámorát. Sőt, szőrén is megülhettem Csinost, hogy érez-
zem, milyen is ő valójában. Kimondhatatlanul boldog vol-
tam, mert éreztem, mindez azért történhetett, mert az okta-
tóm meg volt velem elégedve, s itt volt az ideje, hogy mind-
ezeket megmutassa nekem.

Az igazán jó lovas oktató összekötő kapocs ló és lovas kö-
zött, aki ráhangolja a két élőlényt egy csodálatos, közös
nyelvre, a harmóniára, együttműködésre, a ló és lovas moz-
dulatainak összehangolására. További fontos tulajdonságok
még:

kedves, nyugodt hang, türelem, remek szemléltetésmódok,
humorérzék, lelkesítő, buzdító szavak, sikerélményt, önbi-
zalmat adó dicséretek, vigaszt, kitartást sugárzó szavak a
nehézségek leküzdésekor.
Három buzdító mondat:

1. "Bízzál bennünk, (lóban és oktatóban), a lábadban és
önmagadban!"

2. "Nagyon bátor voltál!"

3. "Azért hagyjuk most abba, mert most csináltad a legjob-
ban!"

Oktatóim a mai napig is azt sugallják nekem, hogy lovagolni
felemelő érzés, igenis meg tudom csinálni, amire vállalkoz-
tam, csak egy pár jó, bátorító, buzdító szó szükséges hozzá.

Köszönöm a sok, kitartó munkát, fáradozást oktatóimnak,
akiket az évek során megismerhettem, s az eddigiekben
lelkesen foglalkoztak velem!

Zilahi György: A fuvaros

Egy valóságos esetet írtam meg az alábbi rövid írásomban.
Közel tíz éve annak, hogy egy eseményekben sűrű időszak-
ban az Ungária négyest is meghívtuk fellépésre városunkba.
Az előkészületi tevékenységünk során történt ez az eset,
amin akkor és ma is még jókat derülünk, ha látjuk az Öre-
get vagy valami hasonló eset alkalmával gondolattársítás
adódik. Szoktuk ilyenkor mondani, hogy figyelj már oda
arra, amit csinálsz, mert még zongoristát csinálsz a fuvaros-
ból.

El Győrött egy derék fuvaros, aki a pontossága, megbízha-
tósága miatt vált ismertté. Megyei szervezetünktől is rend-
szeresen Őt hívjuk, ha szállítanivalónk akad. Magunk közt
csak úgy hívjuk: Az Öreg.

A közelmúltban is szükségünk lett volna rá, de nem volt
elérhető, üzenetet hagytunk a számára. Sűrűsödnek a dol-
gok manapság szervezetünk háza táján. Számos rendezvény
van a nyakunkon. Elérkezett a kirándulások ideje, aztán egy
megtisztelő ajánlatot is kaptunk a nyári rendezvényünkre a
minap. Az Ungária zongoranégyesből Farkas Mátyás zon-
goraművész telefonon tett ajánlatot a vak zenészek találko-
zóján való részvételükre. Meg is egyeztünk, hogy szerzünk
kettő darab elektromos zongorát vagy pianínót, így nem
teljes produkcióval, de fellépnek nálunk. Pár hét múlva erre
visszatérünk, és akkor pontosítunk.

Néhány nap elteltével az irodába érkezve, a munkatársam
azzal fogadott, hogy valószínűleg az Ungaria négyesből a
Farkas Mátyás keresett és majd hívjam vissza.
A megadott telefonszámot azonnal hívtam, bár nem értet-
tem a kissé korai érdeklődést, de miután már a dolgok ösz-
szeálltak, készen voltam a válasszal.
Farkas Mátyás vagyok, üdvözlöm Zilahi úr, jó napot.

- Szervusz - Mondtam én, és hozzátettem: Úgy emlék-
szem, tegeződtünk.

- Jó - Bökte oda röviden. Szinte sértőnek éreztem, de már
mondtam is az elképzelésemet a tervezett fellépéssel kap-
csolatban.

- Minden igyekezetem ellenére sajnos nem tudtam eddig a
kért kettő darab elektromos zongorát előteremteni számo-
tokra.

- Nekünk azt, és minek?

- Azt mondtad, ha nincs két tisztességes zongora, jó lesz ez
is.

- Jó? - hangzott a rövid reagálás a vonal másik végéről.

- Tudom, tudom ez így nem a legmegfelelőbb lett volna.
Na és tudod a városházán is csak egy versenyzongora van.

- Valóban? Csak egy? De miért kell ezt nekem tudnom?

- Csak azért, mert az lenne maga a gyönyör, ha még egy
lenne ott. így az a javaslatom, hogy nem a nyáron kellene
bemutatkoznotok Győrben egy ilyen kurta produkcióval,
inkább az ősszel egy teljes estét betöltve csak veletek.

- De hát hogyan, és miképp? Hangzott a csodálkozó kér-
dés. Már idegesített, hogy ilyen tehetetlennek tartanak,
hogy az őszig sem tudok zongorákat szerezni.

- Elnézésedet kérem, de én akartam és mindent el is követ-
tem a hangszerek előteremtését illetően, még a színháztól is
próbáltam két elektromos zongorát kérni, hogy legalább
azon játszhassatok.

- A színháztól is?

Igen, de akinek van, az nem tudja akkor nektek kölcsön
adni. Be kell látnod az a legszerencsésebb, ha ezt a dolgot
az őszre halasztjuk.

- Jó, jó Zilahi úr szerintem is az a legjobb, ha most ezt az
ügyet szépen elhalasztjuk, amíg maga is egy kicsit rendbe
jön és kissé kipiheni magát, mert magára fér. Vigyázzon
magára és ne felejtse a nevemet, telefonszámomat.de lehet,
jobb ha még egyszer megjegyzi: Farkas Mátyás fuvaros 416-
3..., de ha nem találnak, hát hagyjanak megint üzenetet.
Nos, igen most már tudom az Öreget is Farkas Mátyásnak
hívják, de erről is meggyőződhettem, hogy valóban a pon-
tosság és a megbízhatóság a jellemző rá, és ha üzenetet ha-
gyunk, arra előbb-utóbb jelentkezik.

Már csak az Ungaria zongoranégyesnek kell az őszre kettő
darab zongorát szerezni, hogy minden rendben legyen.

Horváth Emmy: Születésnapi visszapillantás, avagy
Isten éltessen 17 éves, messzire szakadt Unokám!

Hát eljött a Nagy Nap!! Isten éltessen sokáig, Te nagyranőtt
17 éves! Olyan vagyok, mint Petőfi, Anyám tyúkja, annyi
mindent szeretnék mondani, de nincs hangom a meghatott-
ságtól, és gondolataim is úgy kavarognak a 17 évvel ezelőtti
születésedről, és persze az azóta eltelt több mint másfél
évtizedben közös emlékeinkről.

Látlak Téged a Kútvölgyi szülészeti osztályának ablakában,
ahol bemutatták a családnak az újszülött rizzot, valahogy
úgy, mint amikor az Oroszlánkirályban magasra emelték a
kis oroszlánt!

Most is élénken él a kép, ahogyan álmosan intettél a már
akkor is valószínűtlenül hosszú ujjaiddal, mint aki unottan
szemléli az ujjongó háza népét! ...és sorakoznak a pillanat-
felvételek a kiságyban szendergő, vagy éppen hangosan síró
Főunokáról, a babakocsis sétáltatásokról, az első önálló
lépésekről, az első szavakról! Mintha minden csak tegnap
történt volna, az első születésnapod, amikor szétcsaptál a
tiszteletedre vitt mozdonyos torta tejszínhabos füstjén, és
miközben a szoba teljes területét, és persze a családtagokat
beterítette a tejszínhabos áldás, Te úgy kacagtál, hogy mi is
nevetni kezdtünk, amúgy dédistől, szemüvegestül, pedig
tudod, mennyire sok tud lenni egy flakon ilyetén finomság,
ha nem a tányérokon, de a jelenlévőkön landol?
És persze, villannak a képzeletbeli vetítőben a fonyódi kö-
zös nyaralások, a nem egészen két éves korodtól egészen az
utolsó együtt töltött süllő utcai vízparti napokig! ... és az
első közös focimeccs, a Kagyló étteremben, amitől datáló-
dik az én football iránti érdeklődésem! ...akkor még nem
tudtuk, hogy látásom elvesztése után milyen lelkesen fogom
figyelni a sorsdöntő mérkőzéseket, hogy utána e-mailben
cseréljünk eszmét, hogy les volt-e az a gól, vagy sem?
No, és emlékszel az első fonyódi naplóra, amikor kezdtük
képekkel, fotókkal, újságcikkekkel kitölteni a szépírás gya-
korlására szánt füzetet?

Ma is megvan annak a naplónak a fénymásolata, ott dísze-
legnek Zidane szemei, ...milyen furcsa, hogy éppen a sze-
meknek jutott főszerep? ... és az óvodai, iskolai tanévkezde-
tek, anyák napi verselések, amikor büszkén domborítottunk
Jóanyáddal, hogy ez a kisfiú a mienk, nekünk nősz nagyra
szentem! ...és persze jöttek a kamaszos erőpróbálkozások,
a mennyit bír ki a Nagyi froclizásai, amelyek, így visszate-
kintve, már nem is tűnnek olyan bosszantónak, inkább ter-
mészetes serdülőkori megnyilvánulásoknak! ...és a kará-
csonyesték, vagy inkább délutánok, amikor az ajándékokat
mustráltátok, amikor Szűrei cicával játszadoztál a fehér
szőnyegen!

És itt van Szilu, az imádott, de mindig civakodásra kész kis-
ma már nagy testvér, amikor mindig kirázott a hideg, mikor
marakodtatok, mert féltem, hogy kárt tesztek egymásban!
...és látom dühös tekintetedet, mikor ölni tudtál volna sze-
meiddel, mikor Szilut egy kicsit, de tényleg csak egy icipicit,
hagytam nyerni a késő esti társasjátékban!!
Amit Fonyóddal kapcsolatban már biztosan nem tudok
teljesíteni: az a bizonyos 150 palacsinta, amit akkorra ígér-
tem, ha már egyedül mehettek le a tóra! ...és az utolsó, 2006
nyári Emília névnap, amit kettesben töltöttünk a budaörsi
vádi új víziparkban, amikor együtt sikítoztunk a gyorsan
forgó vízben, és Te felém nyújtottad távolodó kezedet, és
bíztattál:

Ne félj, Emília, megmentelek!!

- És tényleg megmentettél sokszor a szomorúságtól, a ma-
gánytól, az öregedés miatti félelemtől, mert Cicás Nagyinak
lenni kortalan gyönyörűség, akinek ilyen unokái vannak, az
kissé mindig fiatal marad!

Jut eszembe a tavalyi, első virtuális Anyák napi köszöntés,
amikor úgy éreztem, mégis csak érdemes volt olyan keser-
vesen megküzdenem ezzel a fránya számítógéppel, az in-
formatika szövevényes titkaival, hisz, lám!
Még az unokáimmal is új lehetőségei nyíltak a vakságom
miatti bezártságnak! ... és ma is könnyes lesz a szemem, ha
arra gondolok, hogy a 3 napos iskolai osztálykirándulás
miatt előre hagytál nekem 3 szép gondolatot, hogy ne ma-'
radjak egyetlen napra sem idézetek nélkül!

-és a számítógépnek köszönhetem, hogy tudok barangolni
az Általad is jegyzett Ball újság rovatai között, és már felis-
merem sajátos stílusodat, mellyel megfogalmazod a Fantasy
és egyéb rovatok érdekes cikkeit!

-és itt vagy valóságosan is a neten amerikai rokonaiddal
együtt, abban, a hogy is mondjam, érdekes ingeddel, és bár
én csak a világító nevető fogsorodat látom kristálykrisztán,
de nem számít! Jól, úgyis csak a szívével lát az ember!

És már nem is említem a közeli hónapok izgalmas esemé-
nyeit, az első pillanattól kezdve a kiutazásodig, a Mama, ne
sírj! daltól az első levelekig, a bankkártya miatti aggodalom-
tól a közös szkájpolásig, amikor életemben először voltam
vak telefon-központos, és összekapcsoltam az éppen Szlo-
véniában raftingoló anyáékat a Michigan béli csemetével!
történelmi esemény volt, legalábbis számomra!
Már lefutok a virtuális papírról, pedig haj, de sok közös
élményünk lenne, de hagyni kell valamit az elkövetkezendő
szülinapokra is!

A valóságos és sajnos fantáziátlan pénzküldemény mellé
most leteszek Neked egy szép történetet, a dalról, ami egész
életedet végigkíséri!

Kívánom, legyen ez a dal mindig vidám, szeretettel teljes,
olyan végtelen, amilyen az én Irántad érzett szeretetem!
Isten éltessen hát Fiatalember, legyen részed sok szép él-
ményben, használd ki a nagy lehetőséget az nagy
Amerikában, hogy hazatérve ismét magamhoz ölelhesselek,
csakúgy, mint kis gyerekként, sok éve, és még remélem, jó
sokáig!

Nagyon szeretlek, nemcsak szülinapodon, De az év minden
napján, minden pillanatában!
Cicás Nagyi

Nagy Ilona: Régi karácsonyok a tanyán

Emlékszem még mikor kisgyermek voltam,
mindig fehér karácsony volt a tanyán.
A fenyő szagát boldogan szagoltam,
finom kalácsokat sütött jó anyám.

Az emlékekben is csillognak, fényesek,
a szaloncukrok és a gyertyák a fán.
Szenteste jöttek a betlehemesek,
átszellemülten csüngtünk minden szaván.

Béke és szeretet honolt szívünkben,
szegény, de boldog volt ott a nyolc gyerek.
Jó szüléinkkel kis közösségünkben,
csodásan teltek karácsonyok, s telek.

Szinte most is hallom kedves hangjukat,
ahogy babusgatták a kicsinyeket.
Mindig éberen vigyázták álmukat,
nem feledem e jóságos kezeket.

Amelyek minket lágyan simogattak,
síró gyermeket álomba ringattak,
szerető, meleg hangjukkal nyugtattak,
Istentől ők hozzánk türelmet kaptak.

Szerettem a régi karácsonyokat,
a havas, magányos, de kedves tanyán.
Most karácsonykor rágondolok sokat,
úgy hiányoztok nekem apám s anyám!

Belőletek nem hiányzott jó szándék,
a megértés, önzetlenség, szeretet.
Bár ma is van a fa alatt ajándék,
én mégis érzem a hiányérzetet.

Kovács Pál: Honvágy

Már a gyermekkornak vége,
mégis kísért az emléke,
sokszor visszavágyom újra
Nyírségi szülőfalumba.

Mindenütt szeretek lenni,
de nem tudom elfeledni
a tanyát, hol megszülettem,
s bohó, virgonc gyermek lettem.

Itt tanultam meg beszélni,
élni, semmitől se félni,
lassan itt cseperedtem fel
együtt a négy testvéremmel.

Amikor sok rosszat tettünk,
nagyon gyorsan szétszéledtünk,
elbújtunk a dús dudvába,
nyakig érő labodába.

Esténként az erdőt jártuk,
szinte végigbarangoltuk,
szívtuk a fák leheletét,
figyeltük az üzenetét.

A kis házban vidámság volt,
hol nevetés, hol ének szólt,
ünnepkor úgy meg lett telve,
hogy alig fértünk el benne.

A sok vígság a múlté lett,
szerteszórt minket az élet,
mint mikor a szellők fújják
egy vad növény apró magját.

Szüleim nyugosznak csöndben,
tiszta, ápolt temetőben,
ők nagyon hamar elmentek,
közülünk kettőt elvittek.

A fészekből kirepültünk,
hárman másfelé kerültünk,
a házunkat lebontották,
még helyét is felszántották.

Csak a kút maradt meg végül,
mindig fájón, szép emlékül,
tiszta vize adjon enyhet
a szomjazó embereknek!

Utóhang

Már hiába mennék vissza,
nem tekinthetek a múltba!
a holtak nem támadnak fel,
számukra nem lesz szép reggel.

A honvágy egy furcsa képzet,
bárhol vagy, megtalál téged!
csak lecsitítani tudod!
legyőzni őt sosem fogod!

Kovács József: Zovány

Kedves falum, ki a mocsárból születtél,
Évszázaid alatt, hej, sokat szenvedtél,
De mindened, mi szép volt, nekünk megőriztél,
A rosszért is mindig jósággal fizettél.

Hagyd, hogy az idegennek bemutassalak,
Felismerhessenek, ha majd erre járnak,
Nincs ilyen bölcsője ennek a világnak,
Eltévedt fiaid mindig rád gondolnak.

Jobb oldalt falumat, a dombok övezik,
Mögöttük nem túl messze, az erdő látszik.
És ezek a dombok, csoda dombok ezek,
Bennük borospincék, rajtuk szőlős kertek.

Aztán két szép majdnem egyenes utcája,
Összeköti őket három sikátora.
Lent a kertek alját a Berettyó mossa,
Édes gyermekkorunk tiszta fürdőkádja.

Két temetőjében, őseink pihennek,
Légyen örök béke, a mennyben lelküknek.
Az idő szobrot állít emlékeiknek,
Mi követői vagyunk ősi hitüknek.

Szinte a közepén nem túl magas dombra,
Épült a falu református temploma,
Tornyában két harang, búsan síró hangja,
Az itt maradt híveket, hívja imára.

Volt sok szép szilvása és sok gyümölcsöse,
Tavasszal a mező virággal volt tele.
Kultúrház tetején állt a gólya fészke,
Olyan volt e falu, mint az éden kertje.

Gazdag volt e község, volt cselédje, barma,
Volt sok szép hold földje és sok gazdag ura.
Tanulni hozzád jártak mások fiai,
Békében éltek itt a környék falvai.

Drága kis falum, most mintha szenvednél,
Látom többet temetsz, mint amennyit szültél,
Gondolj őseidre, ha most eltévedtél,
Keress vigasztalást a te Istenednél.

Tudom nincs tanácsod, és nincs doktorotok,
Holnapra talán már nem lesz iskolátok,
De megmaradt hitetek és templomotok,
Itt maradt atyafik, most hozzátok szólok.

Ti, kik itt próbáltok továbbra is élni,
Szeretetben, hitben mindig megmaradni,
Gyertek most még egyszer, együtt imádkozni,
Ne hagyjuk falunkat örökre elveszni.

Dr. Rácz J. Zoltán: Fohász

Fogadj fiadnak engem is hazám.
Neked ajánlom egész életem.
Annyi keserű csalódás után
Végre, tehozzád érkezem.

Az élet rövid, oly messze az ég.
Égő sebeinket ki gyógyítja meg?
Mondd, mit ér az ember, ha nyomorék?
És ki ad neki munkát, kenyeret?
Látod? Én is csak hazátlan vagyok.
És, úgy élek, akár egy bujdosó.
Örök egyformán telnek a napok,
Pedig jólesne pár emberi szó!
Vándor utunk végre véget érne,
Nyissátok ki a kapukat végre!

Fogadj fiadnak engem is hazám.
Neked ajánlom egész életem.
Annyi keserű csalódás után
Öledbe hajtanám már a fejem.

Dr. Rácz J. Zoltán: Állam bácsi kérdez, a vak ember válaszol

- Hogy vagy kedves kis barátom?
Arcod szomorúnak látom.

Csak tán nem vagy boldogtalan?

- Kákán is csomót keres Uram!
Szép az élet itt minálunk.
Adózunk, amortizálunk.
Fizetünk sok sárga csekket,
Aztán éhen halunk cseppet.
Fehér botom, koldusbotom,
Az út kövét kopogtatom.

Azt keresem, azt kutatom.
Hazámat merre találom?
Ahol munkám lesz és kenyerem,
Emberhez méltó életem.

- Ne ábrándozz kis barátom!
Szól az állam. - Ez csak álom.

- Neki mész párszor a falnak,
Megnyúzlak és kicsavarlak.
Azt mondom, lassan a testtel,
Nem biztos, hogy megöregszel!
Fiad, lányod, pár rokonod
Megörökli koldusbotod.

Dr. Rácz J. Zoltán: Otthont keresek

A protokoll mosolyok álarca mögött,
Az ünnepségek vibráló percei között,
Az ölelkezések űző ritmusában,
Ábrándos szemek igéző sugarában,
Erdőben, mezőkön, utcán és tereken,
Kutatom, keresem, hol van az én helyem?
Óh, én emberhez méltó sorsot reméltem,
És most néhány sor lett minden menedékem.
Hát bekopogtatok a házak ablakán,
Téged kereslek, szólj, hogy merre vagy hazám?!

Derdák József kié: Gyep szélén az akác

Enyhe szellő
Simogatta arcom,
Régi emlékeim
Vajon hol találom?
Ahol annyi örömet átéltem,
Ahol régen jártam,
Azt az utat kerestem.
A toronyóra már elütötte
A déli tizenkettőt,
Vadgalambok lesték a múló időt.
Napsugarunk, melegen süt,
Fényt szór a tájra.
Keresem az utat ahol régen jártam.
Ahol valamikor a búzatáblát
Megcsodáltam,
 ahol búzavirág közé,
Pipacsot tettem.
Azt az utat kerestem
Vajon ott van-
Pipacsot tettem.
Azt az utat kerestem,
Vajon ott van-e még a gyep szélén,
A hatalmas, lombos akác?
Ó, de rég volt, mikor kosaramba
Hullatta a szirmát.

3. Fejezet

Nagy Ilona: Élni jó, de nagyon nehéz

Nem könnyű az élet számomra,
az Isten pontot tett sorsomra.
Nekem a vakság súlyát adta,
de azért nem nyögök alatta.

Szeretek élni e világon,
míg csak madár dalol az ágon,
áldott, szép nap ragyog az égen:
így mi bajom lehetne nékem?

A nem túl könnyű élet jogán,
örülök, van lányom, unokám.
Velük szép, értelmes az élet,
ők számomra jövő s ígéret.

Igaz, hogy nem látok, de élek.
És amíg erőm van, nem félek,
hogy nem állom meg a helyemet,
hisz Isten fogja a kezemet.

Könnyebb viselni a terheket,
ha van szívünkben hit, szeretet.
Én akarok és tudok élni,
célt, s eredményeket elérni.

Szembe szállni nehézségekkel,
s együtt örülni emberekkel,
az élet minden csodájának,
holnapnak, jövőnek s a mának.

Hogy nem látom a csillagokat,
mit esténként az égbolt fogad,
mi nappal kék, ha a nap ragyog,
én mégis elégedett vagyok.

Bár gondok közt élem életem,
ennek ellenére szeretem.
Szívügyem szeretet, s a család,
könnyítik szívem búját, baját.

Kis örömre mindig van esély,
szellő, napsugár erről mesél.
Mint ahogy a sok nyíló virág,
mind azt hirdetik, szép a világ.

Kovács József: Mit keresek itt?

Mit keresek e földön? És ki vagyok én?
Fájdalmat okoztam már kezdet kezdetén,
A sötétségből, a sötétségbe léptem,
Hogy mások nyakára csak nyűgnek érkezem.

Szórakozásból vetették el a magot,
Hogy ezáltal tönkretegyenek egy sorsot,
A fény csak sötétség maradt mindig nékem,
Csak börtön melyben bűn nélkül kellett élnem.

A világ értetlenül nevetett engem,
Mondván én kértem, hogy közéjük jöhessem.
Hisz azt sem kérdezték, akarok-e élni?
E szennyes világot fogom-e szeretni?

Csak játékszer voltam akkor az elején,
Nem is sejtettem, hogy mi vár az út végén.
Mert vissza sírom még a múlt életet én,
Hisz nem jutottam túl a reménység szélén.

Senki nem hitte, a bűnös nem én vagyok,
Ő bennük sem voltak csak a jó szándékok.
Ides várandósan, mennyit imádkozott,
Isten minket akkor mégis cserben hagyott.

Később megértettem. Nem volt ez büntetés
Jézus által hordott keresztből volt egy rész.
Vagy véletlen lehetett csupán az egész?
Aztán megértettem, mert segített az ész.

És ti most mit vártok? Hogy meg is köszönjem,
Hogy keblemben szívem magasztos dalt zengjen,
Vagy mint bűnös, bűnbánatért könyörögjem?
Ne! Ezt ne várjátok, hogy most térdre essem.

E sok-sok piszkot magunkkal nem vihetjük,
E rengeteg mocskot amelyben itt éltünk,
Vagy már a kezdettől itt volt körülöttünk?
És mi semmit sem tettünk, csak megőriztük?

De ha innen egyszer mégis el kell mennem,
Fejem bírám előtt a földre szegezem,
Akkor tettem minden bűnét felvállalom,
Mint egyetlen bírát, Istent elfogadom.

Rózsa Dezső: Hited szerint

Ha hited szerint végig jártad utad,
S mégsem találtad meg a célt,
Könnyes arcod fordítsd a nap felé,
S meglásd, megedz, mint az acélt.
De ne hidd, hogy nincs tovább,
Más ember felé nyújtsd ki a kezed,
S lesz ki érte nyúl merészen,
.. .ugye érted a lényeget.
A múlt hitét a jelenben érzed,
De a jövő az, mi erőt ad neked,
Hidd, hogy a holnapod hasznos marad,
De kell hozzá egy kitartó akarat.
Életed virulhat az őszben is,
Hisz alkonyórán is nyílik szép virág,
Kudarcod lehet siker is,
Nem számol el veled a nagy világ!
Tegnaptól a máig mindig hosszú az út,
Ám erőt adhat a megtapasztalt kudarc,
A jelenben a holnapért van minden,
Ezért érdemes élni, s megéri a harc!

Horváth László: Rokkant

Mint ahogy József Attila mondta:
Ülsz, "mint fák tövén a bolondgomba",
Mint elnyűtt rongy a dohos halomban
Sorsára vár egy nyirkos sarokban.
Én is így ülök csendesen, némán
Sors fája alatt vakon és bénán,
Megfogyatkozott reménnyel várva
A soha el nem jövő csodára.

De hogyan is várhatnám, mi végre?
A Csodatevő felment az égbe,
Itt meg lent a porban én nem látszok,
Csodával csak gondolatban játszok.

Az csoda lenne, igazi csoda,
Hogyha egyszer eljuthatnék oda,
Hogy kedvesem, aki hű és társam,
És gyermekeim arcát lássam.

De nincs olyan csodatevő kegyszer,
Mi segítene látni még egyszer,
Azt a szépet, amit egykor láttam,
A csodás tájat, amit bejártam.

Összeszűkült már az én világom,
Az emlékek ösvényeit járom.
Kik egykor velem együtt haladtak,
Mint rossz baráttól, mind elmaradtak.

Mit ér a rokkant, mit ér a beteg?
Csak gond van vele és baj, rengeteg.
Nincs semmi haszna, nem ér már semmit,
Semmit se használ, senkin sem segít.

Csak félig van az élők sorában.
Mit is keres ebben a világban?
Bármilyen nehéz, mégis élni kell,
Ha a segítséget is kérni kell.

Sarjad öröm a bánat között is,
És a nap süt a felhők mögött is.
Magam így is szerencsésnek érzem:
Mellettem maradt hű feleségem.

Szabó György: A pacsirta újra dalolna

Belülről mardos a vágy, szaggatja húsomat,
hogy önmagam szemébe nézzek a tükörbe.
Lázas szemembe nézzek,
melyet hevít a boldogság büszke ragyogása.

Vergődöm szobám börtönében, öklömmel verem a falat,
mint csapdában vergődő kismadár, töröm össze magam.
Reszketek. Fejemet feszíti a gondolat,
kiröppennék a kilátástalanság ketrecéből.
Nyisd hát ki ajtaját ketrecemnek, Uram!

Hadd repüljek közétek, mint közétek való!
Hadd éljem életem lassan csörgedezve!
Mindig csak dalolok, míg meg nem halok.
Jó leszek, ígérem!

Terhes Gábor: A költők halhatatlansága

Poéták lelkének lángjára nézzetek,
Kik időtlen idők óta nekünk énekelnek!
Dicsőítő dallal köszöntötték a hőst,
Szerelmet rímbe öntve imádták a nőt.

Egyazon a láng, mely lelkükben felvillant,
Egyazon gondolat, mely bennük megfogant:
Jelen pillanatot örökségül hagyni,
A költészet útját hűen végigjárni!

Igaz, szép szavakkal üldözések között,
Szívükbe gyönyörű gondolat költözött.
Sokukat gyalázatos módon megölték,
S halálukat ostoba gyilkosok röhögték.

Radnóti jár előttünk méltó példával,
Ki mit sem törődött saját bús sorsával.
A rút halál dörömbölt durván ajtaján,
Testére rabruhát s fogolyszámot adván.

Látta már ő tisztán földi útja végét,
Szögesdrót mögött folytatta életművét.
Napjai gyötrő kényszermunkával teltek,
Ám tollából este új versek születtek.

Erőltetett menet, e szakasz a végső,
Talán a végzet lesz örökös pihenő?
Nem rettent vissza a vértől szennyes kortól,
Felemelte arcát könnyáztatta porból.

A végső erőtlenség testét megtörte,
Irgalmatlan kezek végeztek hát vele.
Társaival együtt hatalmas gödörben,
Holtan feküdtek, csendesen békésen.

Előhívták testét szörnyű tömegsírból,
Felismerték őt gyönyörű írásáról.
Végső napjainak tanúi a versek
Melyek csodás hitről vallomást tesznek.

Számtalan nagy költő így lett halhatatlan,
Mély szenvedésükből mindig remény csillant.
Felszállottak az örökkévalóságig,
Felszárnyalt lelkük a költészet hegyéig.

Általunk élnek, ha olvassuk, mit írtak,
Örökséget hagyva jövendő koroknak.
A költők halhatatlansága nem múlik,
Áldott legyen az, ki rájuk emlékezik!

Kovács József: Születtem

Születtem. Bába nélkül egy száz éves ágyban,
Anyám mosolygott,
Öt testvérem háborgott,
S talán reményekkel jöttem e világba.

Gyermekek. Apró emberkék, kik körbe fogtak,
Arcomhoz labdát dobtak,
Jó nagyokat kacagtak,
ők ártatlanok, az életről mit sem tudtak.

Remény. Reggelenként a nap melegét vártam,
Valaki fényről beszélt,
Én mindig fogtam mások kezét,
De hittem a későbbi örök virradatban.

Fény, elfeledett fogalom maradt számomra,
A virágokat csak szagoltam,
A csillagokat sosem láttam,
És e nagy sötétségben értetlenül álltam.

Magyarázat. Lásd! Célja van veled az Úrnak,
Jób szenvedése,
Dániel kemencéje,
Ezt kell elfogadnod, ezt őrizd meg magadnak.

Lázadás. Megrázni az egek oszlopait,
Istenkáromlás,
Ördöggel cimborázás,
És áttörni az örök sötétség falait.

Lemondás. Ami nem megy, nem kell erőltetni,
Kötél vagy méreg,
Vagy folyó vizek,
Mit még el sem kezdtem, már be is kell fejezni.

Megnyugvás. Elcsendesül lassan a csatatér,
Az alagút végén
Majd rám is vár a fény,
Mert mit itt a földön kaptunk, ott semmit sem ér.

Rózsa Dezső: Szeretem

Szeretem a csendet,
Amely egy kis rendet
tesz fáradt fejemben.

És szeretem a fényt,
Ami élőlényként
Segít az utamon.

Szeretem a napot,
Hisz örökbe kapott
Kincse életemnek!

Szeretem a hajnalt,
Amely a mába hajt,
Tenni mindig dolgom!

S szeretem az alkonyt,
amely összehangolt
ívet húz a mában.

És szeretem a holdat,
Mely gyenge fényt csurgat
Az úton lévőnek.

És a sötétséget,
Féltve minden képet,
A fáradt szem elől.

Szeretem a jelet,
Úgy, ahogy te veszed,
Hogyha játszol velem!

Szeretem a jövőt,
az ad nekem erőt,
Hit a holnap felé!

De félem az álmom,
Súlyt az örök járom,
Az idő földre ránt!

Szél Magdolna: Álmodó képzelet

Álom hoz képeket.
Tavaszi réteket.
Ringó,zöld fűben
színes pettyeket.
Méhek döngicsélnek.
Nincs helye a sötétnek.
Tág szemmel ámulok,
bot nélkül szaladok.
Suhanó patakok
fodrára bámulok.
Napozó gyíkocska
smaragdját nézem.
Minden enyém,
mi látható a réten.
Arcomat fürdetem
aranyló fényben.
Mohón nyelem
a kéket az égen.
Ennyi szépet
ébren nem élhetek.
Ami maradt nékem,
álmodó képzelet.

4. Fejezet

Nagy Ilona: Mint világító torony

Mint világító torony, olyan az emléked,
azért látlak mindig ragyogó fényben téged.
Jól jön e ragyogás a bú nagy tengerében,
még hozzád beszélgetek szerelmem nevében.

Amely szunnyadni kényszerül, akár a vágyam,
amik egykor forrók voltak, édesek, lágyak.
Azt a csodás érintést nem lehet feledni,
mi tőled érkezett, amíg tudtál szeretni.

Rám világít emléked a sötét jelenben,
de tudom, már sosem leszel a közelemben!
Pedig fényed felé hányszor kinyújtom kezem!
Mért nem szeretsz, mint régen? Hiába kérdezem.

Hív fényemléked és mégsem érlek el téged,
nem tudom átrepülni ezt a messzeséget!
Bárcsak ledönthetném a köztünk lévő falat!
De semmit sem ér az egyoldalú akarat.

így csak messziről nézlek és beszélek neked,
sosem feledem az együtt töltött perceket.
Keresem, de nem találom a régi utat,
szívem és lelkem utánad hiába kutat.

Hívogat fényed és én vágyódom utána,
nem tudtam, hogy így fáj majd szerelmed hiánya.
Téged elérni, már tudom, hogy lehetetlen.
Fáj, hogy el tudtál hagyni te kedves kegyetlen.

Szél Magdolna: Életem gyöngyei

Olvasóként pergetem,
életemnek gyöngyeit.
Egyenként kézbe veszem,
behunyt szemmel emlékezem.
Selyemszálra felfűzve,
létemnek minden perce.
Ifjúságom tévelygése,
asszonyságom szenvedélye.
Remények és csalódások,
lélekölő hazugságok.
Letépem és eldobom,
a fájó gyöngyöket!
Hálás szívvel őrzöm,
a boldog szépeket!

Szél Magdolna: Veled

Egy pillanat csupán,
és hozzád font a végzet.

Nem kértem,
léptünk közös útra tévedt.

Testem, lelkem pőrére vetve,
rajongva ajánlottam neked.

Cserébe akartam,
lelkem oltalmazó kezed.

hulló csillagom,
Ott álltam új utamon.

Összetörve, meggyötörve,
vakon.

Gyermekként vártam,
az oltalmadat.
Minden sejtem sikoltott.
Légy társam az utamon!
A kifogásod éget:
"Mást rendelt az élet."
Kifosztva,

vágyaim szemétre dobva,
szerelmem gyémántja
föld mélyébe hull.
Didergő szívvel élek.
Morzsákat nem kérek!

Rózsa Dezső: Sétálnék veled

Mint a fehér függöny,
Úgy omlik a hó, friss takaró.

S én sétálnék veled csendben,
Ez lenne kedvemre való.

Kéz a kézben, hóesésben
Ballagni a fehérségben.

Lehet, hogy szótlanul, s a hó
Sótlanul hullna arcunkra,
Beletapadna markunkba,
S mi táguló tüdővel szívnánk az illatát.

Az alig szél eltakarná lábunk nyomát,
Rejtély maradna, merre tovább,
senki sem tudná, honnan jöttünk,
S mi van mögöttünk.

Az ágakon ott marad a hó bundának,
S a madarak halkan bujkálnak

A bokrok között,
Csak a neszük hallik az ágak mögött.

Roppan a hó a lábunk alatt,
Kezünk egymáshoz tapad.

Nem érezzük a tél hidegét,
Elmondunk egy régi mesét.

Ki voltál te, s ki voltam én.
Csillag talán az ég peremén?

Horváth László: Az este

Szürkül az alkonypír, leszáll már az este
Maga körül mindent feketére festve.
Messziről hallatszik tücsök muzsikája,
Amint az éjszaka fátylat borít rája.
A kerti szerszámok helyükre kerülnek,
Elhalnak a neszek, madarak elülnek.
Ülök a tornácon, beszívom az estét,
Bőrömön érzem puha bársonytestét.
Enyhe szél duruzsol, fejemet feltartom,
Lenge lebbenéssel simogatja arcom,
Mint mikor túllettem keserves gondokon,
Mint puha női kéz a lázas homlokon,
Úgy nyugtat, úgy hűsít, andalítva, lágyan.
A csendes estében szárnyra kél a vágyam,
A csodás képzelet elrepül, tovaszáll,
Nem tudhatja senki, merre megy, hova száll.
Átrepül hegyeken, mezőkön, völgyeken,
Megpihen erdőkön, fenyőkön, tölgyeken,
Aztán újrakezdi, felrepül a légbe,
A csillagok közé, fel a magas égbe.
És ha jön az éjjel pillangó szárnyakon,
És ha túl vagyok már ezernyi vágyakon,
Akkor jő az álom, lehajtja fejemet,
Behint a porával, lecsukja szememet.

5. Fejezet

Pis Mátyásné: Sunyi, az erdő réme

Telve volt panasszal az erdő sok lakója,
mert ellopott mindent Sunyi, a vén róka.
Családja szapora,
mondhatnánk, hogy népes.
Étvágyuk hatalmas,
szájuk mindig éhes.

Esznek azok mindent,
nem válogat senki.
Apjuk mind azt lopja,
mit meg lehet enni.

Nyulat, madártojást,
fiókákat sorba,
miből mennyit lopott?
Sohase számolta.

Így fogyott hát egyre
az erdő madárnépe,
Sunyi családjának eltűnt bendőjébe.

Féltek', a nyulak is,
számuk csökkent gyorsan,
tolvajuk tudta csak,
hogy a zsákmány hol van.

Közel volt a falu,
volt sok tyúk és kacsa,
a rettegett vadász
mind Elvitte haza.

Kövérre híztak is
a kis rókák szépen,
egyre szebbnek tűntek szüleik szemében.

Kivált a legkisebb,
virgonc volt és formás,
apja így dicsérte:
Vezérnek is pompás!

Hanem egy szép napon
igen nagy baj esett,
mikor egy kis róka
éppen csirkét evett.

Megakadt a falat
a mohónak torkán,
se fel, se le nem ment,
bárki bármit próbált.

Ily szörnyű nagy bajban
mit lehetne tenni?
A megakadt falatot
hogy kéne kivenni?

Húzták, vonták, tolták.
Ámde mindhiába.
Makacs volt a falat
a kis róka torkába.

Bajban volt most Sunyi,
Ő, az erdők réme,
szörnyű sors várt éppen
kedvenc gyermekére.

Legkisebb fia volt,
ki a csirkét ette,
félre nyelt tán?
S épp ő!
Ó hogy is tehette?

Szaladj hamar, asszony
bagoly doktor úrért!
Gyorsan jöjjön hozzánk!
Bármily magas díjért!

Szaladt is rókáné,
mint a szél, sebesen,
hogy bagoly doktorral
tüstént otthon legyen.

Futott szegény,
csakhogy ez egyszer hiába,
a doktort lakásán ő meg nem találta.

Jaj! most hová fusson?
Ugyan hol keresse?
Kit is kérdezzen meg?
így töprengett egyre.

Az ő nagy bajában
ki segíthet rajta?
Amíg ő szaladgál,
fia tán már halva.

Eközben kínjában ugrált a kis róka,
a megakadt falatot
így kipottyantotta.

Nosza lett nagy öröm!
Evés-ivás ismét.
Megette a család
a maradék csirkét.

így jár, aki mohó,
sokat akar enni.
Annak egy falat is
torkára fog menni.

Együnk inkább lassan,
és csak egy keveset.
A nyugodt evésből
baj még sosem esett.

Eközben rókáné
a nagy erdőt járta,
hogy ráleljen végre
a bagoly nyomára.

Ám egyszer valami az eszébe villant:
az arca felderült,
szeme is felcsillant.

Hopp! megvan! kiáltott,
hogy mily buta vagyok!
Minden bagoly nappal
már aludni szokott.

Őkelme mindig csak éjszaka vadászik,
kipiheni magát sötét éjszakáig,
így vitte négy lába rókánét vidáman,
Rálelt a doktorra egy nagy fa odvában.

Csak addig könyörgött,
csak addig kérlelte,
Míg az alvó baglyot
fel nem ébresztette.

Ne haragudjon rám,
hogy most is zavarom,
csak maga segíthet
az én nagy bajomon!

Megfullad a fiam!
Ha nem jön időbe!
Félek, hogy késő lesz!
Már látom előre!

Bagoly doktor végre összeszedte magát,
Ennyit szólt csak: Menjünk,
ne izgassa magát!

Mikor nagy nehezen haza értek végre,
szemük-szájuk kinyílt
a nagy meglepetésre.

Mert a kis rókának nagyon fájt a lába,
Sírdogált fektében
szörnyű fájdalmába.

Ej ha! Szólt a doktor,
fura ez az eset,
miért a lába fáj?
mikor csirkét evett?

A család minden tagja
mind egyszerre mondta:
A lenyelt falatot
már kiugrándozta.

E közben fájdult meg
szegénynek a lába,
Hogy mi az eredmény?
Úgy gondoljuk, látja.

Szólt az apa végül,
könnye is kicsordult,
de ró káné ekkor férjére rámordult:

Ne keseregj apjuk!

Nem lesz így jobb semmi!
A doktor megmondja,
mit is kell majd tenni.

A bagoly szigorral ekképp rendelkezett:
Ne állják úgy körül
a szegény beteget!

Azzal a kis rókát fürgén megvizsgálta,
szigorú pihenés a baj orvossága.

Nem olyan nagy a baj,
mint ahogyan látszik

Pihenjen a beteg holnap napnyugtáig!

Majd eljövök megint és újra megnézem,
díjamat fizessék egérpecsenyében.
Hat egér legyen a vizitemnek ára,
elvárom, meglegyen holnap napnyugtára!

Így gyógyult meg hamar
a kis róka lába,
gyors felépülését
hat kis egér bánta.

Szabó György: Az öreg könyv meséje

- Anyu, anyu! - kiáltott Katica. - De jó itt lenni veled a pin-
cében! Itt olyan izgalmas dolgok vannak. Az aprócska gyer-
mek csak úgy repdesett a pince roskatag, poros polcai között.
Fehér kis szoknyájában, mint valami fehér pillangó.

A kérdések záporoztak anyára, aki egy régi szakácskönyvet
keresett egy öreg, nyikorgó kosár hasában.

- Itt kell lennie! -morgolódott az asszony. - Amikor ideköl-
töztünk, úgy rémlik, ebbe a kosárba hoztuk le apuval. Még
arra is emlékezni vélt, hogy mikor letették a földre, a már a
pince sötétjében szunnyadó öreg lábast rúgott fel, ami csikor-
gó haraggal csapódott a pince dohos falának. Az asszony ver-
senyt sikított a fazék éktelen csörgésével és apa erős karjaiba
vetette magát. Ezen akkor jót nevetett a család a vacsoránál.

- Anya, ez mi? - mutatott egy öreg petróleumlámpára a ki-
csinyke kéz. A választ meg sem várta, az újabb kérdés bon-
bázta anyát. Hol itt, hol ott süvített a lányka nevetése. A pol-
cok a gyér fényben mint óriások meredtek a leányka fölé. Pol-
caik roskadásig végtelen kinccsel. Itt egy gramofon ásított
tölcséres szájával, amott egy kabát várta jó gazdáját. Portól
szürke láda, rokka, mintha még mindig fonna.

- Heuréka - ujjongott anya, és már pergette megtalált kincsé-
nek lapjait. Ekkor vette észre, hogy csendes a helyiség, nem
dalol drága pacsirtája. Ahogy körülnézett, a félhomályban jött
rá, milyen nagy ez a pince.

- Katica! Hol vagy kislányom? - szólt a sötéthez az aggódó
kérdés.

- Anyu, anyu! - hívta kuncogva az asszonyt a sötétbe. A hosz-
szú női alak lassan, szinte csoszogva lépdelt a hideg kőlapo-
kon.

- Katica! - csattant fel. Azonnal gyere ide, ez már nem vicces!
A kuncogás tovább csalta. A pince levegője észrevehetően
üdébbé, frissebbé vált. A nyirkos hideg az asszony bőrét si-
mogatta. Szívét nyugalom szállta meg. Vaskos boltívek hajol-
tak szép barna fürtjei fölé. Mintha megannyi óriás tartaná iz-
mos hátával a roppant falak súlyát - tűnődött. Milyen régi
lehet ez a ház? Kik lakták, építették?

- Kicsi bogaram - sóhajtott anya, mikor a zseblámpa fénysu
garába két huncut szem csillant, két ragyogó gyémánt.

- Ide nézz anyuci! - mutatott egy öreg faajtóra a gyermek-
Azonnal szembetűnt, hogy régi. Míves vastag deszkázata, ko-
vácsolt, veretes vasalata, kilincse még impozánsabbá tették.
Anyára lányának izgatott kíváncsisága átragadt. Keserűen vet
ték észre az ajtón csüngő hatalmas lakatot. A finom női ujjak
körbefonták a hideg vasat és rángatták, tépték. Nem adta tit
kát olcsón az ajtó. Lemondóan megsimogatta kislányának
tündöklő arcocskáját anyja.

Katica hatalmas szemei gombbá zsugorodtak, keskenyre szorí-
tott ajkai közt sziszegte:

- Az nem lehet, hogy ez a vastag óriás ne engedjen be minket!
Mint egy kis majom csimpaszkodott a nála jóval magasabb
kilincsbe. A jelenet olyan mulatságos volt, hogy anya derűsen
kacagott rajta.

Ebben a pillanatban engedett az ajtó, és sípoló nyikorgással
tárult ki a jövevények előtt. A roppant lakat csörömpölve hul-
lott a kőre.

A helyiség, ahová a két alak belépett, kellemes meleg és jó
szagú volt. A szobán körbecikázó fénycsóva egy asztalon pi-
hent meg, ahol egy vastag gyertya csonkja várta, hogy meg-
gyújtsák. Anya a zsebében kotorászott egy darabig egy doboz
gyufa után. A gyufaszál sercegve lobbantotta lángra az árva
kanócot. Barátságos fényben úszott az apró szoba.
A gyertya fénye kirajzolt egy öreg kopott, de annál díszeseb-
ben faragott karosszéket. Előtte mint egy oltár, vaskos íróasz-
tal terült el. Az asztalon csupa ismeretlen titkos holmik. Tinta-
tartók, papírosok, pecsétek lógtak egy kovácsolt tartóból. A
falakat körbe könyvek százai ékesítették. Annak ellenére, hogy
mindezt vastag por lepte be, olyan volt, mintha mindjárt visz-
szajönne, aki itt alkotott.

Anya észrevette, hogy tátva van a szája. Barna bogár szemeit
megdörzsölte és megrázta a fejét, képzeletbeli legyet zavarva el
magáról.

- Gyere Katica - csattant fel anya kezét nyújtva. - Gyere csil-
lagom! - már gyengédebben súgva.

A kislány meg sem hallva anyja hívó szavát, befészkelte magát
a fotel ölébe. A fehér ujjacskák kerestek, matattak az asztal
rejtette titokbirodalomban. A polip ujjacskák megnyomtak
valamit, mert az asztal lapja megnyílt középen, mint ablak-
szárnyak meredtek az égnek. A faragott tölgynek gyomrában
egy bőrkötéses öreg könyv nézett farkasszemet egy kíváncsi
szempárral.

- Hú, aszta, hát izé - huhogta Katica.

- Ne nyúlj hozzá! - dohogta az anyja és tett egy lépést a lánya
felé, szigorú égnek emelt mutatóujjal. - Neeee! - visszhang-
zott a parancs.

Késő, az öreg könyv port köpködve kinyílt. Ekkor forgószél
kavarta a szobát körbe, kócolva a könyveket. Fütyülve sodort
apró tárgyakat magával. Ezüstös csillám ragyogással hullott alá
az égből, mint a hó. Xilofon nevető csilingelése, versenyt ka-
cagtak a dallamok. Harsonák ércesen fújták, hangosan üst-
dobok puffantak. Bódító virágillat hömpölygött. Tavaszi rét
megannyi énekese trillázott kórusban.

Egyszer csak elcsendesült. A forrás, csilingelés, a kavalkád
leállt. Mozdulatlanná dermedt, mintha ollóval vágták volna el.

- Üdvözöllek! - szólt rekedten egy hang a bódult csukott
szemű kislányhoz. Katica megdörzsölte szemecskéit. Álmodik,
vagy ébren van? Rászegezte gyönyörű tekintetét a szétnyitott
könyv lapjain ücsörgő szakállas öregre. Az öregember fehér
szakálla mögül mosolygott a lányra a gircses-görcsös botjára
támaszkodva.

- Szia Katica! - szólította meg a kislányt az aggastyán.

- Ki vagy? - hebegte Katica közelebb tolva az arcát.

- Én vagyok ennek az öreg könyvnek a szelleme - öklömnyi
öreg, mint valami apró hologram vigyorgott a lányra. - Most
pedig elrepítelek egy olyan helyre, ahová még földi halandó
nem jutott el soha.

Az öreg lassan fölállt és szigorú arccal a göcsörtös botjával
fenyegetően a könyvre mutatott.

- Öreg könyv, te titkok tudója, álmok ismerője, parancsolom
neked, mutasd meg Katica számára, mi a leghasznosabb mese!
Az öreg könyv összecsattant katonásan, majd hirtelen ketté-
nyílt és lepuffant az asztalra. Az öreg olvasni kezdte a megsár-
gult sorokat:

- Egyszer volt, vagy talán igaz sem volt, égig érő hegyeken és
az ezüst vizeken túl, az álmok országában. Az öreg hangja
eltompult és olyan távolinak tűnt a már szendergő kislánynak.

Katica résnyire kinyitotta a szemét, de amit látott, vagy látni
vélt attól egy akkorát sikított, a két szöcske rémülten hátraug-
rott. Igen, az aprócska lány fölé két hatalmas zöld szöcske
tornyosult.

- Te ki vagy? - sipította az egyik. - Honnan jöttél? - kérdezte
kattogó mély hangon a másik. Közben közelebb szökelltek
izmos szöcske lábukon, csápjaikkal izgatottan kutatták a levegőt.

A kislány újra sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán.

- Ti tudtok emberi hangon beszélni? - sziszegte Katica. És
miért vagytok ilyen hatalmasak?

A két rovar kacagva, berregve, ciripelve nézett egymásra a
butának tűnő kérdésen.

- A mi nevünk Szöcske Szabi és Szöcske Cini - mutatott a
mellette álló látszólag is kecsesebb szöcske hölgyre a férj.

- Hé Csaácsoginé csiga asszonyság! Nem tudja, mikor jön a
Hangyexpressz? _ vetette oda a kérdését Szöcske Szabi egy
arra járó csiga-szerű óriásnak. Mert biz csiga volt Csámcsogi-
né, nagyobb volt, mint egy ajtó - gondolta Katica, miközben
végigbámulta a hosszú házát cipelő nehézkes állatot.

- Talán négy fakopáncs koppantás körül - felelte bársonyos
asszonyhangon.

A fakopáncs negyedik koppantása körül hatalmas robajjal
megérkezett a Hangyexpressz. Ez nagyon fura szerkezet volt.
Egy hosszú fakerekeken guruló szerelvényt óriási hangyák
húztak két sorban.

- Szállj föl! - biztatta Szabi a kislányt. Katica bizonytalanul
kapaszkodott fel a falépcsőkön és lehuppant egy jókora szar-
vasbogár mellé.

- Te ember vagy? te tudsz nekünk segíteni! - sipíkolta
Szöcskéné. - Menj és meg se állj Cseresznye király palotájáig!
Az expressz elindult és csak úgy porzott az erdei avar a lábuk
alatt. A szerelvényre érkeztek folyamatosan és akadtak leszál-
lók is. A kislányt izgatottan mustrálták az állatok is. Muslicák
repkedtek az őket csitító anyjuk körül. Egy burgonyabogár
abbahagyta csíkos kitin páncéljának tisztítását. Egy ganajtúró
bogár gömbölyű és büdös csomagjára támaszkodva meredt a
fehérruhás kis jövevényre. Mire Katica megszeppenve körbe-
nézett, már ezernyi bogárszem mustrálta. Katicának eszébe
jutott, mikor nyáron a kertjük udvarán játszott a fűszálak kö-
zött botladozó rovarokkal. Ez annyira vicces volt akkor, hogy
felnevetett és gyöngyöző kacaja visszhangzott a hatalmas fák
törzséről, a kövek között robogó patakról. Az egész erdő ne-
vetett, kacagtak a szerelvény utasai is. Nagyon mély, őszinte
szeretetet érezve a kislány iránt.

- Palota megálló! - rikkantott egy cserebogár lámpását emelve
a sötétben.

Katica hatalmas termeszvár ajtaja előtt találta magát. Morcona
termeszek böktek az orra elé hegyes lándzsájukkal.

- Állj! Ki vagy és mit akarsz? - mordultak a jövevényre.

- Cseresznye királyt keresem! - szipogta.

- Gyere csak velem! - ragadta karon egy pápaszemes pók.

A király nem volt más, mint egy koronás trónjába préselődött
óriás cseresznye. Őfelségének volt szeme és szája. A király
szélesre tárta a trónterem ablakát és kimutatott rajta.

- Az én birodalmam! - mutatott szét. A kertekben rovarok
sürögtek. Volt, aki locsolt, volt ki kapált. A palota körül
komplett kis városka. Sóhajtott egy hosszút a király. Majd
hosszú szünet után rákezdte.

- Csak te segíthetsz rajtam! - fakadt ki Őfelsége. - Te vagy az
egyetlen! - zokogta. Záporoztak könnyei. Könnyes, de büszke
arccal folytatta.

- Valamikor büszke uralkodója voltam Morc földjének, míg-
nem egyszer arra tévedt Zegu, a hegyek boszorkánya. A vá-
rosban a gyerekek kicsúfolták, púpos bogárnak nevezték.
Hozzám kért bebocsátást. Én meghallgattam a panaszkodó
banyát, kinek az volt az egyetlen kérése, hogy egy leánygyer-
mek nevettesse meg, mert ő még soha nem nevetett. Én gő-
gösen eltanácsoltam őt, hogy kedvesebb kedvtelésemnek hó-
doljak, a cseresznyék majszolásának. Zegu rettenetes haragra
gerjedt és átkot szórt a palotámra és Morc népére.
Az uralkodó pityeregve folytatta: - Drága, dolgos, szorgalmas
népemet rovarokká változtatta. Engem, pedig a kedvenc gyü-
mölcsömmé, cseresznyévé varázsolt. - Már bömbölt is Cse-
resznye király.

- Csak te segíthetsz rajtunk kislányom! -csúszott a kislány
lábai elé az elkeseredett király. Katica megszánta a hatalmas
gyümölcsöt. Csengő hangon kérdezte: - Mit kell tennem. - a
király helyett a soklábú pápaszemes pók válaszolt: - El kell
menned Morc föld határáig. Odáig mehetsz Őfelsége külön
Hangyexpresszével. Onnan neked kell tovább menned keresz-
tül az óriások birodalmán. Ha eljutottál az égig érő hegyek
mögé, ott lakik, Zegu a félelmetes banya. - A Pók szemei kitá-
gultak, lábai citeráztak a félelemtől. Minden szempár a kislány-
ra meredt.

- Igen! - mosolygott. - Igen!- kiáltotta.

Bogarak ezrei kísérték a királyi címerrel díszesen csillogó jár-
művet. Egymást taposva zümmögtek, ciripeltek, röpködtek,
csak hogy szerencsét kívánjanak. A határnál kiszállt Katica és
a Hangyexpressz szempillantás alatt elporzott A hátizsákjából
enni- és innivalót vett elő és lakmározni kezdett.

- Jaj! - szólt egy sóhaj. - Jaj nekem! - visszhangzott az erdő.
Még a fák is megborzolták leveleiket. Katica lecsúszott sikítva
a reggelihez kiszemelt szikláról.

- Hát te ki vagy? - mutatott rá a szikla. Az ülepére esett kis-
lány most látta csak, hogy óriás mutatóujj néz vele farkassze-
met. Katica úgy futott, mint a nyúl, torkában érezte a kicsi
szíve kalapácsütéseit. Hiába futott, valami puha, de erős ma-
rok emelte is. Lábai az üres levegőben futottak tovább.

- Ripi a nevem. - bámult hatalmas szempár Katicára.

- Engedj már el! - küszködött a pöttöm. A kislány egy óriás
bébi mellkasán landolt. Megértette, hogy ez az óriás bébi el-
esett és nagyon fáj a lába, hisz a térdét fogva bömbölt Ripi.

- Mit segíthetek? - kérdezte Katica.

- Szólj az anyukámnak, már biztosan aggódik! Nem messze
lakunk innen, csak kövesd az ösvényt! - mondta Ripi.

Az égbe meredő fák tövében poroszkáló kis hangya elért egy
faház ajtajához. Hiába verte a picike ököl a vastag faajtót az
némán tornyosult fölé. Bosszúsan kapaszkodott fel a házikó
ablakába. Maradék erejét összeszedve lökte le a mélybe a cse-
repes virágot.

- Mi a fene!? - mérgelődött Ripi anyukája.

- Hahóóó! - ordított a picinyke torok. Az óriás asszony zavar-
tan kereste a hang forrását. Mikor meglátta, akkorát nevetett,
hogy Katicának meg kellett kapaszkodnia.

Az óriás asszony, dübörgő léptekkel taposta az ösvényt, mia-
latt Katica a kendőjébe kapaszkodva mesélte, hol találkozott
Ripivel. Miután ellátták Ripi törött lábát, az asszony gyöngé-
den a kis teremtményhez fordult.

- Kérj bármit, amit csak akarsz! - mondta.

Elmesélte küldetését, honnan jött és hová tart. Az óriásné
elgondolkodott, majd barátságosan így szólt: - Mi, az óriások
népe, nagyon erősek vagyunk, de Zegutól, a pokoli szipirtyó-
tól mi is félünk. De várj csak! - szakította meg a csendet az
asszony. - A zord hegyek lábánál lakik egy öreg rokonom,
igen békés öreg remete.

Gyalogszerrel mentek hegyeken, völgyeken át az öreg óriás
hajlott hátán. Az ősz ember igen megörült a jövevények láttán.
Bőszen bólogatott, tengernyi ősz bozontjával, míg Ripi anyu-
kája előadta jövetelük célját. Az öreg óvatosan beleszippantott
sercegő pipájába. Dörmögő lassúsággal így szólt: - Én sok-
sok évig jártam a zord sziklákat, növényeket, gyógy gyökereket
gyűjtve. Egyszer látom, hogy az egyik szikla párkányán vergő-
dik egy gyönyörű sas madár. Törött volt a szárnya. Én ma-
gamhoz vettem, gyógyítottam. Elmesélte egy igen gonosz,
vén, púpos öregasszony tette őt csúffá. Megígérte nekem a
madár, hogy egyszer meghálálja a segítségemet.
Másnap elindultak. Az óriás szikláról sziklára kapaszkodott
fölfelé egyre magasabbra és magasabbra. Picike Katica, retten-
tően didergett és befészkelte magát a fehér szakállba. A hegy
egy havas kiszögelésében lapult a bölcsőszerű fészek. A sas
megismerte a didergő apókát, barátságosan víjjantott, mit a
hegyek visszhangoztak.

- Szívesen segítek neked kislány! Van még adóságom a banya
felé! - mondta.

A madár széttárta szárnyait és belehasított a csípős levegőbe.
Kis marka ellilult a fáradt kis utazónak. A sastollak zászlóként
citeráztak, mikor a sas zuhanva landolt egy fekete vár fekete
tornyára.

- Járj szerencsével! - emelkedett a sas ismét a levegőbe.

A rusnya kastély karmos kézre emlékeztetve meredt az égnek.
Fekete szurkos kőtömbjei befogták Katica fodros szoknyács-
káját. A kövek penge élei széthasogatták selymes bőröcskéjét.
Habos szőke fürtjeit a szél kócolta össze.

A rácsos ablak sárga fényével csalogatta beljebb. Lekúszott a
tömör falon és a vén szipirtyó ágya mellé osont.

- Jó estét banya asszonyság! - rikkantotta. A rút fekete ruhás
varangyot, mintha villámcsapás érte volna. Az ágy fölé emel-
kedett, kimeredt a vénség. Kigúvadt szemmel, haragtól eltor-
zult hangon sziszegte.

- Halál fia vagy, izé lánya! - prüszkölte a jövevényre.

A rút varangy látványa annyira vicces volt, hogy a kislány ka-
cagni kezdett, egyre gurgulázóbban és harsányabban. Már a
boszorkányt is rázta a nevetés. Seprűjével vicces vívásba kez-
dett. Katica válaszul a nyelvét öltötte rá.

A két idegen már a kőpadlón fetrengett a röhögéstől, majd
hirtelen kimeredt a csúfság, mint aki karót nyelt és meredt a
kislányra.

- Te gyerek, te engem megnevettettél! - megdöbbent rekedt-
séggel fojtatta: - Megkímélem az életedet, sőt még teljesítem
egy kívánságodat is! - csettintett kígyó nyelvével.

- Nem kívánok én sokat tőled banya méltósága, csak azt, hogy
változtasd vissza Morc földjének szorgalmas népét újra em-
berré! Zord királynak pedig varázsold vissza palotáját! Ő ma-
gát szintén változtasd vissza, hogy koronás főként vezethesse
dolgos népét.

- Ám legyen, te bátor pöttöm! - krákogta a banya.

- Ákombákom huss bele, bogár népség el vele! Csótány, lep-
ke, muslinca tűnjön el a sunyiba. Változzon emberré a han-
gyaboly népe és uralkodjék rajtuk Zork királyi vére!

A boszi köröket írt le karmos ujjaival miközben Katica fáradt
kis szemei becsukódtak.

Távolba hallotta, ahogy nevetve táncol Morc népe. Gyerekek
játszanak, felnőttek táncolnak. Ködös emlék derengett, Zork
király mosolygós arca.

- Köszönjük, köszönjük! - kiáltották a vigadók egyszerre.

- Jó reggelt, jó reggelt! - kedvesen keltegetett anyuci édes
hangja. - Jó reggelt álomszuszék! - simogatta az arany fürtö-
ket Anya. - Kész a reggeli! - kiáltott hívogatva a női hang.
Zavaros kobakkal kikászálódott Katica. - Álmodtam, vagy
nem!? - mormogta.

Nagyot szippantott a nyitott ablakból a jó szagú tavaszba.
Mikor beágyazáskor a párnáját pofozta ducira, akkor egy vas-
tag öreg könyv csusszant ki alóla.