Október dala
Ki vagyok én? Nem tudja senki.
Gyűlölnek, mert az ősz vagyok.
Miért vagyok? Nem kérdi senki,
Miért hozok ködöt? Fagyot?
Ködbe borítom a világot,
Levél a fától elszakad,
Meghal a nyár, amerre járok,
S fagyos bánatban sír a nap.
Pedig nincs bennem ártó szándék,
Nincs bennem hideg gyűlölet!
Szívemből én is arra járnék,
Amerre virágos út vezet.
Lepkét kergetnék zöld mezőben,
Mint lány, májusi ég alatt,
Bújócskáznék harmatos fűben
S ragyogna rám a nyári nap.
De akkor másnak kéne lennem.
Lennék ketrecben rab madár.
Szívemet el kéne temetnem,
Hiányozna az őszi táj.
A száraz levél piros, sárga,
Hogyan találna új utat?
Megdermesztené bús magánya,
S gyűlölve nézne rám a nap.
Nem szeret senki, mégse bánom,
Boldog vagyok én és szabad!
Nem vezet félre hazug álom,
S így a jelen enyém marad.
Nem vágyom száz fényes csodára,
Így szép az élet, jól tudom.
Nem rémít télnek zuzmarája,
Az ősz a legszebb évszakom.
Azt mondják, az ősz elmúlást hoz.
Ez nem igaz! Én nem hiszem!
Őrizni kell a boldogságot,
És nem múlhat el semmi sem.
Ki megtanult a mának élni,
Annak szép egy sárgult levél,
Amit én érzek, mind megérti
És boldog lesz majd, ahogy én.
Van, ki a tavaszt isteníti.
A tavasz szép, de hazudik.
Helyét a forró nyár betölti,
Szeretik, mégis elmúlik.
Helyét az ősznek adja által,
A természet nyugodni tér,
Vigyázza álmát némasággal,
S záróakkordként itt a tél.
Ki vagyok én? Nem tudja senki.
Nem illet más, csak gyűlölet.
Sohasem fognak megismerni,
Másként ez, tudom, nem lehet.
Ezt a dalt nem is mondtam volna,
Ha nem lett volna szívemen,
Ezt a dalt őszi szél dalolta,
Hogy mindannyiunké legyen.
