Nem látta senki.
Élek.
Dani Ferenc:
Lemosok magamról mindent, ami vétek
S néktek
Így mutatom meg magamat.
Kiállok, hogy minden munkás, paraszt lássa:
Nem vagyok úri-dolgok hazug messiása.
Világgá dörgöm, ami bántott, fájt, tépett:
A visszafojtott vallomásszavakat.
Világgá dörgöm, ami sajgott, dúlt, csépelt,
Hogy érző szívekben vájjon az ének
Elmondom:
Kivetve, űzve sokat kóboroltam.
Átokból egy egész asztagot összehordtam
S az ember, mint a kutyát, rúgott, szidott,
Életemből hasznos tőkét szívott
S én: Mert utáltam a hulló morzsaszirmot:
Lelkemen egyre gyűlt a bűnös színfolt.
Elmondom:
Néha félrevertem a harangot:
Irigyeltem a jóllakott barmot.
Elmondom:
Senki nem látta meg bennem,
Hogy száraz kékeres nyelvem
Véres cafat lett a sok könyörgésben
S pária lettem a roppant vészben,
Hogy ifjúságom, erőm prédája
Lett boltosnak, földesúrnak,
Hogy béremből mindennap legyalultak,
Hogy nőim erényét a gond dézsmálta
És agyamban kihalt az erkölcs, a minden
S csak a láz sustorgott fáradt ereimben.
Elmondom:
Nem látta senki,
Hogy én is szeretnék lenni,
Csókra váltani ami emlék, érték, talmi,
Szeszélyes sorsomnak utat szabni
És élni barokk palotában, indián vigvamban
S zabálni, zabálni mohón és tikkadtan.
Elmondom:
Nem látta senki,
Hogy koldus is óhajt királyságot,
Kalandot, pénzt, sikert s egyéb silányságot,
Hogy alkotni vágytam újat és bűntelent
S szebbé tenni szívvel, mit az ész megteremt,
Hogy új-ságaimmal galádul megbuktam
És csak sírni, sírni tudtam.
Elmondom:
Nem látta senki,
Hogy gyűlöltem a telthasú Diderot-t, Kantot,
Hogy meghalt bennem a remény, holnap minden,
Hogy agyamban, ereimben
Az éhség istent robbantott!
Szívem eped a város fekete
Piszka alatt szunnyadó álmokért
S az élet, e tréfás édeni kert.
