Miért?
Mert lázadok,
Lelkemben tűz ragyog
(Szép láng lobog).
Mert békülök,
Lelkemben épülök
(S megszépülök).
Szeretném érteni a támadót,
A gőgös, büszke, balga szót.
S a képmutató mit remél?
(Vagy lelke úgyis hófehér?)
S a bűnét ki bocsájtja meg?
(Talán az örök szeretet?)
S mit mond a lelkiismeret?
Ki mondja meg?!
Ki mondja meg?!
És hol vannak a szép szavak,
Miket a hit szentté avat?
És hová tűnt az áhitat?
(Vagy az csak kurta pillanat
Az ünnepélyes dísz alatt?)
S a szolgálat csak áldozat,
Melyen ha járod utadat,
Majd elkerül a kárhozat?!
S a szépen csomagolt beszéd
Csak tarka szappanbuborék?
Szövetkezik-e szív meg ész?
Vagy minden szó az űrbe vész?
Mindig kegyelmet oszt a kéz
Annak, ki benne hinni kész?
És aki hű, az mind merész,
Mert számára megszűnt a vész?
S a buzgó kérni sose rest,
Főleg midőn leszállt az est...
És így megy ez már ezredévek óta,
Hogy száll az ég felé a lassú nóta,
S a tudomány csak ősköreit rója.
Halad a bárka,
Messze még a part...
Aki teremtett,
Vajon mit akart?...
S ha egyszer mégis kikötünk,
Mi lesz velünk?
Ki a kormányos?
Mit akar velünk?
Na és ha úgy lesz,
Milyen a szigezt?
Élhetnek-e ott
Boldog emberek?
Ki mondja meg?!
Ki mondja meg?!
De ki tudhatná,
Mi a felelet?...
Egész világot hordunk idebent,
Mely új reményt és új hitet teremt.
Monomániás őrültek hada
Százszor megmondta hol a szebb haza.
Utat mutattak ők, a szenvedők,
A szent bolondok, lélekvezetők.
Sokan megunták őket, úgy lehet,
A Gandhikat és az Einsteineket.
De nélkülük mik volnánk? Vert sereg,
Bambán kérődző csordaemberek,
Kiket halálra tép a fergeteg...
A mindenség előtt ím térdre borulok,
S bevallom jólesőn, hogy semmit sem tudok.
S mert semmit sem tudok,
Így őrzöm meg magam:
Örök gyermek gyanánt
Élek kiváncsian.
Az elme szenvedélye:
Az eszmék mámora,
Mely éltet és világít
S nem is hagy el soha.
