Még csak a cinkecsapat jelentkezik
A természet nem csapja be önmagát. Most, amikor e sorokat írom, december
eleje van, a téli madáretetést más években ilyenkor már elkezdtük, de idén
még önellátók a fekete gyöngyszemű kis barátaink. Etetőt már tettem ki
nekik, de arra eddig egy kis cinkecsapaton kívül még nem jelentkeztek a
szokásos kosztosaink. Azt onnan tudom, hogy cinkék, mert ők azok, "akik"
csak egy pillanatra szállnak rá az etetőre és onnan felkapva egy
napraforgómagot, elviszik egy ágra, ahol pici lábaikkal lefogva azt,
kiszedik a mag belsejét. Nekem már nem jelent élményt annak felismerése,
hogy milyen madarat vendégelek meg, mert a szememmel nem tudok különbséget
tenni közöttük. Még a verebet is etetném, de mifelénk az már olyan ritka,
mint a fehér holló. A lovakkal együtt eltűntek a verebek is. Régebben
tavasztól őszig hallgathattam hajnalonként és alkonyattájban gyönyörű
énekeiket.
Azt is tudom, hogy most télen nem azokat a vidám, nyári madárkákat etetem,
mert azok már délre szálltak, ahol ilyenkor is bőséges élelmet találnak
maguknak. Hozzánk most azok jöttek vendégségbe, "akik" eddig az erdőkben és
cserjésekben tanyáztak és pusztították a fákon élősködő rovarokat. Ilyen
összefüggés van a természetvédelemben. Mi életben tartjuk a zord téli időben
a kis fadoktorokat, az erdők pedig nekünk díszlenek, teszik szebbé és
egészségesebbé az életünket.
