Mátyásmadár dala
Mátyásmadár vagyok
Emberhez szoktatott.
Éneklésszerűen vergődik a szárnyam;
A gégém süket.
Nevemet mondom ki mindössze,
Rajta ritkán.
Bölcsesség rabja, rabság bölcse,
Mind jó tanítvány.
Érthetően mondom ki a nevemet,
Feltéve,
Ha nincs a környéken
Másik mátyásmadár, aki hallgat.
Mindig úgy teszek, mintha kedvtelésből
Ülnék e tükrös kis palotában,
Rátartiságom még nem viseli el,
Hogy rabnak nézzenek
Pedig már csak hízelgek magamnak.
Korom miatt ugyanis
Már természetes,
Jaj, egyre természetesebb!...
Hogy én hálálkodom
És más etet.
Csiricsáréság a szabadság
Nálam.
Régen nem élnék már,
Ha nem tartanának
Kalitkában.
E jókért végsőkig meggyőzött ösztönöm
Álmomban engedetlen s azzal büntet,
Hogy míg én gubbasztok
Rácstalanul és báván,
Körülöttem
Kalitkáim röpülnek.
