Miks Mária

Szerkesztő: Körmendi Lajos

A borítón Benesóczky Réka munkája látható

Miks Mária

Késésben

ISBN 963 9145 17 3

Kiadja: Barbaricum Könyvműhely Karcag Telefon: (59) 503-310

Felelős kiadó: Dr. Farkas Dezső

Tipográfia: Dede Géza

Készült: a Karcagi Nyomda Kft-ben Felelős vezető: Tankó Csaba

A végletek közt valahol

Egy napon úgy esett, hogy két meghívásra mondtam igent. X, a sikeres vállalkozó - sokrétű elfoglaltsága miatt - az este hét órát tartotta a legalkalmasabb időpontnak. Y pedig, akinek éppen lejárni készült a munkanélkülije, direkt örült, hogy délelőtt keresem fel, mert délutánra hátha akad számára valami alkalmi... Mindkét helyre azonos minőségemben, egy társadalmi szervezet vezetőjeként mehettem. Persze amíg itt biztató ígéretet, jobb esetben kézzelfogható segítséget reméltek tőlem, addig emitt puszta önmagamat, esetleg - ha ügyes vagyok - néhány véletlenül elejtett, a szervezet kedvezőtlen anyagi helyzetére utaló megjegyzést kellett volna magammal vinnem.

Sokáig hordoztam magamban annak a napnak a történetét. Pedig azokat az éles kontrasztokat frissiben lehetett volna igazán érzékletesen megrajzolnom. Egy tucatnyi szöges ellentétet kifejező jelző tolongott az agyamban, a párhuzamok meg egyenesen követelőztek, hogy azonnal fektessem őket papírra. A szimbólumok és a metaforák megsértődtek: mi a fenének nem élek a hatásos eszközeikkel, ha most annyira kézenfekvőnek tűnnek!

Ma, amikor már összemosódtak a színek, a jelenetek időrendje felborult bennem, és azt sem tudom, X vagy Y volt-e szimpatikusabb vagy sajnálatra méltóbb, cserbenhagynak az írásjelek is. Legszívesebben gondolatjelek közé fognám a lakótelepi szobácskában áradó szegényszagot. Felkiáltójelet tennék az égbe vezető fehér márvány csigalépcső utolsó fokára. Idézőjelet használnék, ha pontosan emlékeznék a sírós könyörgésre és a göndör kacajos hivalkodásra. Annyi kérdőjel pedig nincs a világon, amennyit fel kellene használnom vegyes érzéseim kifejezésére. Csak a pontot száműzném, mert nem találom a frappáns, megnyugtató befejezést... A zárójeles megjegyzéstől viszont tartózkodnék...

X és Y már egy és ugyanazt jelentik számomra. Az ötven év körüli férfiak széles vállát, amelyre ilyen vagy olyan terhek nehezednek. A barátságosan invitáló, aztán durván elhárító karmozdulatokat. A nyomatékosan koppanó, súlyos lépéseket, közben a csosszanó bizonytalanság-szakaszokat az életúton. A gondoktól rohamosan gyérülő hajat a lüktető halánték közelében. Az uniformizált arcokat. A néha még felparázsló tekintetet a mélyen ülő szemek hunyorgásában. A jelentőségteljes orrfintorokat. A markáns áll fölött olykor mosolyra ránduló keskeny szájakat, amelyek köré fegyelmezett ráncokat rajzol a büszkeség. És ettől a pillanattól kezdve bárki mondhat bármit, úgysem a szív diktálja a szót.

Dolgavégezetlen tértem aznap este haza. Szerepem szerint két pont között a legrövidebb összekötő egyenesnek kellett volna lennem. De X partiján nem voltam eléggé ügyes, s legalább annyira tehetetlennek bizonyultam Y szemszögéből. Gondolataim cikcakkban csapongtak a végletek színpadán.

Vacsoraidő

A résnyire nyitott konyhaablakon betolakodnak az ismerős hangok. A kora esti gyülekezés ideje ez, benépesül a négyemeletes házak közötti senki földje. A kitaposott fű is arról panaszkodik, hogy nap mint nap nyüzsgő élet zajlik ezen a helyen.

Vacsorát főzök, és akaratlanul is hallgatózom.

Lassan mindenki megérkezik. Döngenek az üdvözlő hátbaveregetések, mintha valami köszönésféle is kihallatszana a hangzavarból. A diskurzus ott folytatódik, ahol tegnap megszakította a hirtelen kerekedett zápor. Nyoma sincs a kezdeti vontatottságnak! In médiás rés kibuggyan az első cikornyás megjegyzés, a többi már magától pattog. Az agyoncigarettázott női hang durvasága elnyomja a monoton férfidünnyögést. Egy fiú belehergeli magát a rendőrautó szirénájának utánzásába, üvöltve nínózik, s nem tudja magát lefékezni. Fájdalmasan felvonyít az oldalba rúgott kutya. Megválogatlan kötőszavak spriccelnek szanaszéjjel. Egy gyereklány kuncog csiklandósan, olajozatlan babakocsi kereke nyikorog. Egyöntetű éljenzés szökik a magasba: amikor megérkeznek az egymáshoz koccanó teli palackok.

Vacsorához terítek. Az ablakrés felkínálja a látványt.

A két népes család megint együtt ül. Az asszonyok tegnap óta is szemmel láthatóan öregedtek. Szedett-vedett ruhájuk alatt aszott testük görnyed, mellük helyén kiszívott bőnye lötyög. Arcuk elsárgult, pergamenszerű. Hiányos és romlott a fogazatuk. Csupán megritkult hajuk árulkodik arról, hogy valaha nekik is volt ékességük.

A férfiak még jobban tartják magukat. Kerekebbek. Mellkasukon göndör szőr hivalkodik, tenyerük repedései már régen begyógyultak a kényszerű dologtalanság ideje alatt. Szemük fénytelen, véreres. Körülöttük pedig rengeteg gyerek viháncol: mindenórás lányanya, hegyeset sercintő kamasz, hétördög csitri, félresikeredett ikerpár, élénk tekintetű kisiskolás, szájtáti mesztelenke, bömbölő porbafingó, anyatejet csulázó párhetes.

Szorosabbá tömörül az embergyűrű a ki-ki alapon hozott közös kincsek körül. A rúgós bicska éle az avas szalonnába szalad, zöldhagyma szára meredezik a liberós reklámszatyorból. Rágógumihólyag pukkan. Nyálas szotyolahéj kering a levegőben, a feltámadó szél zsíros újságpapírt zörget. Cseresznyemaggal lődözik egymást a maszatos kezek. Elcsattan egy jól irányzott pofon is. Gyorsan ürülnek a palackok. Az étvágy és a jókedv a tetőfokára hág. Az egyik férfi nótába kezd.

Behajtom az ablakot. Mindhárman asztalhoz ülünk. Immel-ámmal turkálunk a friss primőrből készült főzelékben.

Az útkereső

Beszél, mint akit sohasem hallgatnak végig, s most egyszerre mindent el akar mondani. Néha még keresgéli a megfelelő kifejezéseket, sírósan, akadozva szakad ki belőle a szó, de összességében pontosan fogalmaz. Egyszerűen az életét meséli. Csendben hallgatom, s a tíz évvel ezelőtti önmagamra ismerek.

Harminc éves voltam akkor. Egy nő életében ez az az időszak, amikor biztosnak látszik a jövő: már befejezte tanulmányait, a munkahelyén bizonyíthatja rátermettségét, párjával fészket rak, apró gyerekeket nevel. Barátok veszik körül, s szemérmes mosollyal nyugtázza, hogy megfordulnak utána az utcán. Harminc évesen az ember boldog.

Én éppen ennyi voltam. Szakadék szélén próbáltam egyensúlyozni magam. Egyik kezemet még görcsösen nyújtottam a fények, a színek, a lehetőségek világa felé. Másik kezemet sikoltva kaptam szürkülő szemem elé, mert nem tudtam felmérni a mélységet, amely magához készült rántani. Már alig láttam akkor. Félúton botorkáltam a remény és a téboly között. Tudatommal már-már elfogadtam a visszafordíthatatlant, de érzelmeim hevesen tiltakoztak természetellenesre forduló állapotom miatt.

A munkahelyemen naponta éreztették velem a felkaroló humánumot, s ettől minden sután sikeredett. Csinosodó fészkem lassan kényszerű menedékké változott, fiókám pedig egyre gyakrabban láthatta a könnyeimet. Rettegtem, hogy akaratlanul is visszafogom szárnypróbálgatásaiban... És azok a minden bajban jó, régi barátok? Sajnálkozva biztosítottak együttérzésükről,vagy éppen példálózva okosnak vélt tanácsokkal láttak el. Néha-néha még rám nyitották az ajtót, aztán lassacskán elmaradoztak. És az élet tovább lépett. Ritmusát gyakran elvétettem. Ilyenkor arcra buktam, négykézláb kúsztam tovább, s görnyedve feltápászkodtam, ha hívtak. Bár rogyadozott a térdem, csetlő-botló lépéseim bizonytalanságról árulkodtak, azért kimérten araszolgattam. Ma már nem tudom biztosan, hogy az életösztön vagy az akaraterő' lökdösött-e előre.

Hallgatom a fiatalasszonyt, a tíz évvel ezelőtti önmagamat, és az utcán alattomos árkok, villanyoszlopok veszélye leselkedik ránk. Az emberek jönnek-mennek körülöttünk. Mindenki siet. Egy ismerős hang ránk köszön, de sohasem tudjuk meg, ki is volt valójában. Aztán egy jól nevelt gyerek átkísér bennünket a zebrán. Hálálkodásunkba belepirulunk. Még sejtjük a lépcsőt, de tegnap óta felbontották az utat, s az új helyzettől zavarodottá válunk. Nem kérünk segítséget, szatyrunkban ott lapul az összecsukható biztonságunk, a fehér bot. Még tétovázunk az őszinte feltárulkozás és a természetadta hiúság között. Dioptriáink mögé rejtőzünk, hátha mások sem látnak!

Hagyom, hogy kibeszélje az érzéseit. Aztán kérdéseket tákol össze, s ettől megriadok. Előszedegethetném gyakorlati tanácsaimat, fellapozhatnám magamírt receptesfüzetemet... De inkább azt kellene tudatosítanom benne, hogy a vakság állapota nem tanítható. Csak az ismeri jól, aki tartósan együtt él vele.

Találkozás

A férfi sajnálta kihízott galambszürke öltönyét, kopottas, pepita átmeneti kabátját és a divatjamúlt, keskeny karimájú velúrkalapját. Az évek során szívéhez nőttek ezek a ruhadarabok. Tudta jól, hogy munkába nem veheti fel többé őket, eljárt fölöttük az idő. Azt is belátta, hogy szűk lakásuk zsúfolt szekrénye nem alkalmas a régiségek tárolására, kell a hely az újonnan vásárolt holmiknak. De kidobni mégiscsak vétek lenne! Mintha életének kis darabját vetné szemétre velük!

A legkézenfekvőbb megoldást egy újsághirdetés kínálta: gyűjtést szerveznek a rászorultak megsegítésére. Kérik a lakosságot, hogy feleslegessé vált ruháikat ajánlják fel a szegények javára. A megjelölt helyen és időpontban lehet jótékonykodni!

A férfi még egyszer átkutatta a zsebeit, belekukkantott a feslések rejtett zugaiba, hátha véletlenül előkerül valami odaadhatatlan apró emlék. Aztán a karjára vette a jókora szövetkupacot, és kimért léptekkel elindult a gyűjtőhely felé. Hamar végzett. A visszaúton már sietősebbre fogta. Önmagának is alig merte bevallani, hogy majdnem megkönnyezte adományát. A "hálásan köszönjük"- re nem szólt semmit, csak bólintott.

Sűrű tennivalói közepette már majdnem megfeledkezett fájdalmáról, amikor néhány nap múlva a kora esti utcai forgatagban hirtelen megtorpant. A másik férfi a sarkon ácsorgott. Rossz arca volt. Galambszürke öltönyt és kopottas pepita átmeneti kabátot viselt. Keskeny szélű, divatjamúlt velúrkalapjában szépen gyűlt az aprópénz.

Riadó

Aznap reggel is korábban érkezett. Sietősen lépte át a jól ismert küszöböt, helyére akasztotta a rég bejáratott kulcsot, s még le sem vetette a kabátját, máris a gép előtt állt. Mindig ugyanazzal a mozdulattal érintette meg a kapcsolót. Kezdeti óvatossága az évek során megrögzött szokássá kövült. Csak akkor volt nyugodt, amikor meggyőződött arról, hogy működik a rendszer. Tudta, hogy a többi már elsősorban rajta múlik. Önmagában pedig egészen biztos volt. Szerette ezt a munkát, ha annak idején nem is éppen ilyet álmodott magának. Még ma is elbűvölte a tévedhetetlen pontossággal dolgozó technika, de az áramkörök kibogozhatatlan szövevényében egyszer csak felfedezte a számára igazán fontosat, az emberközelit. Ettől aztán olyan menedék lett ez a pár négyzetméternyi kis szoba, ahová reggelenként érdemes volt igyekeznie.

Már villogtak a lámpák. Kapcsolt. Ujjai fürgén táncoltak a kezelőgombokon. Legtöbbször nem vártak parancsra, maguktól tárcsázták az ismerős számot. Aztán a levegőbe lendültek, mint a repülni kívánkozó madarak, vagy lazán összeértek, s megpihentek az asztal sima lapján. Ujjai mindig precízen tették a dolgukat. Talán emiatt szentelt rájuk olyan kevés figyelmet.

A füléhez szorította a telefonkagylót. Kapcsolt. Az idő múlásával a hangok csalhatatlan szakértőjévé vált. Egyetlen röpke bejelentkezésből képes volt megállapítani, hogy miféle ember az ott a vonal másik végén. A mindennapi gyakorlat fejlesztette ki benne ezt a képességet.

Élvezte, ahogy a természetes ösztönei felülkerekednek és eljátszadoznak a kíváncsiságával. Egyszerűen érdekelték az emberek. Sohasem a küllemüket találgatta, ennek telefonon úgy sincs jelentősége. A távolban megszólalók hangjából olvasott. A maga alkotta sajátos ábécé jellemeket szült, tulajdonságokról árulkodott. A hangoknak színe, súlya, hőmérséklete és erőssége, a szavaknak összetétele, sorrendisége, árnyalata, éle, toldaléka és nyomatéka van. Úgy érezte, mintha egy izgalmas film állandó szereplője lenne, s gyors egymásutánban változnának körülötte az epizódok és a színhelyek.

Köszönt. Kapcsolt. Lassan huszadik éve csinálta mindig ugyanezt. Naponta százszor és százszor ismételte önmagát, mégsem érezte monotonnak ezt a munkát. Bár keveset beszélt róla, mert sohasem kérdezték, azért kész volt a válasszal. Ha olyan szörnyű lenne, miért ne keresett volna már régen másfajta megélhetést? Otthonosan mozgott ezen a külön bejáratú, aprócska szigeten, ahová percenként tódult be kintről a világ. Csak tőle függött, hogy mennyit enged belőle közel magához. Kifinomult szűrőit a tapasztalat tartotta karban.

Időközben jócskán kicserélődtek körülötte az emberek. Az átszervezések, az ésszerűsítések egyedül csak őt nem bolygatták. Megmaradhatott az észrevétlenségében, rá mindig szükség volt. Kapcsolt. Néha eljátszadozott a gondolattal, hogy mekkora zűrzavart tudna okozni, ha egyszer otthon feledkezne vagy netalán megbetegedne. Mosolyogva hessegette el az alattomosan bujkáló kisördögöt, és még készségesebben fogadta a hívásokat.

Munkatársai gyakran nyitották rá az ajtót. Kedélyesen csevegtek, kavargatták a kávéjukat, elszívtak egy cigarettát. Ismerte őket jól. Nem véletlenül kukkantottak be hozzá, látogatásuk sohasem volt céltalan. Senkinek sem tudott nemet mondani. Kapcsolt. Ezekből a rövidke magánbeszélgetésekből regényt lehetett volna írni. De ő nem látott, nem hallott és nem beszélt! Bátran bízhattak benne. Naponta fedezett fel új arcokat, és sajnálta, hogy a régiek közül a legtöbben köszönés nélkül mentek el a végén. A csalódottság keserű érzéséig azonban nem jutott el, mert óvakodott a szorosabb barátságoktól. Titoktartását hálás hátbaveregetésekkel jutalmazták.

Aznap délután furcsa dolgok történtek. Hiába kapcsolt. A csöngetésére nem jelentkezett senki. Újra kapcsolt, aztán újra meg újra. Hol vannak, miért nincsenek a helyükön?! Bosszantotta ez a sokszorozódó fegyelmezetlenség. Alig győzött elnézést kérni a türelmetlen hívóktól. Semmiről sem tehetett. Bántották az élesedő megjegyzések, az egyre durvuló, számon kérő kifejezések. A tehetetlenség bénító érzése kerítette hatalmába. Izzadt a tenyere. Életében először döntött úgy, hogy egy ideig nem veszi fel a telefont. Villogtak a lámpák. Becsukta a szemét. Folyamatosan kattogott a rendszer. Izzadt tenyerét a fülére tapasztotta. Egy hajtincs csapzottan bukott a homlokába. Hosszú percek teltek el így. A poharakba kitöltött kávé gőzölgött még egy kis ideig, aztán lassacskán kihűlt. Senki sem jött érte. Az órájára nézett, de a mutatók csökönyösen ácsorogtak egy helyben. Bekapcsolta az asztalon heverő ütöttkopott zsebrádiót. A kimerülő elemek csak sercegve, pattogva engedték hallani a bemondó hangját: "...az intézményt rövid idő alatt elhagyták a dolgozók. A rendőrök átkutatták az épületet, de nem találtak robbanószerkezetet. A fenyegető bejelentés az igazgató közvetlen telefonvonalán érkezett, s valószínűleg..."

Ujjai még egy kis ideig bizonytalanul tétováztak. Találomra kapcsolt. A rendszer ismét élt.

Pórázszakadás

Mindig ugyanabban az időben ébredt. Lábujjhegyen kilopózott az előszobába, belebújt az előző este gondosan odakészített melegítőjébe, megkötötte a cipőfűzőjét, magához vette a kulcsait. A többiek ekkor fordultak a másik oldalukra, legalább másfél órát alhattak még.

A kutya már az ajtóban állt. Nedves orrával türelmetlenül bökdöste gazdáját, ahol éppen érte. Farka fáradhatatlanul táncolt jobbra-balra. Az első simogatást különös hálával fogadta. Ilyenkor mintha fogatlan, tátott szájjal röhögött volna, oldalt kicsordult a nyála.

Halkan kattant a zár, s ők máris kint voltak az utcán. Még alig pirkadt. A járdán szorosan egymás mellett haladtak, aztán engedtek a tágabb tér csábításának. Ha futni volt kedvük, együtt futottak. De ha csak szemlélődni akartak, akkor sem távolodtak el messzire egymástól. Ők ketten régóta összetartoztak.

Azon a napon is minden ugyanúgy történt. Jócskán elbarangoltak. A lakótelep házai innen már csak apró, távoli pontoknak látszottak. Mély szippantásokkal feltöltekeztek egész napra a tiszta levegőből. Egyiküket a hivatal aktaszagú, zárt világa várta, a másik pedig a sötét előszoba rideg műanyagpadlóján fekve töltötte ezeket az órákat. Mindketten tudták, hogy letelt az idő, sürgősen vissza kell fordulniuk.

A szűk ösvényen ismerősökkel találkoztak. A két gazda fejbiccentéssel köszöntötte egymást. A kutya izgatottan lihegte körbe pajtásának csinos kis fenekét, aztán a közeli bokor tövében elvégezte sebtében a dolgát. Valahol váratlanul felröppent egy madár, tekintetükkel sokáig követték heves szárnycsapásait.

A lakótelepet átszelő úttesten élénk forgalomba keveredtek. A járművek torlódtak, orrfacsaró benzingőzt okádtak. Mindenkinek sietős volt. Hirtelen fület repesztő fékcsikorgás hallatszott, a pórázt szorosan markoló kéz megrándult. Aztán már csak a tompa koppanás...

- A kurva anyátokat! - rázta öklét a csillogó szélvédő üveg mögül a bajszos sofőr. - Tele van a világ ezekkel a dögökkel!

A kutya fehér foltos fejéből csöpögött a vér. Amikor a gazdája a karjába vette, még lélegzett szaggatottan. Fátyolos tekintetük összefonódott.

Az állatorvos köpenyének mandzsettáját már teljesen átitatta a bordó melegség. Ujjával határozottan körülrajzolta a lekonyuló fül mögött tátongó sebet.

- Megszabadítalak a szenvedéstől - suttogta, és keresgélni kezdett az injekciós dobozában. - Ez minden, amit tehetek érted...

A második emeleti lakásban a szokásos reggeli menetrend szerint zajlottak az események. A gyerekek morcosan dörzsölgették szemükből az álmot, az asszony pattogó parancsszavakat osztogatott.

- De sokáig elmaradnak ma reggel! - szaladt ki a konyhába, hogy becsomagolja az uzsonnákat. - Már régen itthon kellene lenniük!

A kislány kapkodva öltözött, aztán turcsi orrát szorosan az ablaküveg sima hűvöséhez nyomta. Tekintetét mereven arra a pontra szegezte, ahol reggelenként ilyen időtájt feltűnik apja siető alakja és a lazára engedett póráz végén a vele lépést tartó kutyus. A kis bolondos, a család kedvence...

Estefelé majd együtt szaladoznak a szabadban, istenem, de jó is lesz...! - Jönnek! - szakadt ki belőle a lelkendező öröm. De abban a pillanatban vissza is hőkölt. -Apa egyedül...

Kattant a zár. A cipő fűzője makacsul összegubancolódott. A melegítő összehajtva a szekrény mélyére került. Az autó kuplungja sokáig vacakolt, nehezen tudtak elindulni. Aznap reggel mindannyian elkéstek.

Periférián

Arra ébredt, hogy fenn van. Hunyorgó szeméből a keze fejével kidörzsölte a maradék álmot. Ujjai dús, erős szálú szőrzetbe akadtak. Atyaisten, nekem szakállam nőtt, gondolta, és hirtelen felült az ágyban. Merev csontjai fájdalmas roppanással óvatosságra intették.

Csak lassan a testtel, öregem! Agya tompa volt, még alig eszmélt. Nyelve lustán forgott a szájában, fogain megkövesedett a keserű nyál. Kikászálódott a fülledt ágyból. Nehézkesen állt a talpára. Pizsamaalsójának gumis dereka megnyúlott, az első lépésnél majdnem leesett róla. Ekkor vette észre, hogy nincs meg a sörpocakja. Gyanakodni kezdett.

Körülnézett. A ritkásan leeresztett redőny résein át éppen csak annyi fény szűrődött a szobába, hogy ki lehetett venni a kopottas bútorok körvonalait. Minden a helyén volt. Elindult az ajtó irányába. Az aprócska teakonyhában egy félig leégetett lábasban felismerhetetlen ételmaradék penészedett. A mosogatóban, a lefolyó körül csótánytetemek hevertek. Bekukkantott a fürdőszobába is. A kád alján koszos víz poshadt, a sarokból a barnássárga vécékagyló átható húgyszaga csapta orrba. A késői, sietős lefekvés nyomait viselte magán a lakás. Az ember olyankor már hajlamos dolgai elodázására. Inkább holnap körömmel, mint éjnek évadján örömmel...

A poros faliórára pillantott. Alig látszottak a mutatói, mindkettő valahová lefelé mutatott. Amikor elveszítette a munkáját, lényegtelenné vált számára az idő. Egészen független akart tőle lenni. Egyszerűen nem vett róla tudomást, hiszen már nem kellett rettegve beosztania. Vége szakadt a kíméletlen rohanásoknak, az értelmetlen várakozásoknak. Csupán a tér hármas dimenziójában létezett. Ráért. A biológiai órájában viszont tökéletesen megbízott. Az ugyanis sohasem csapta be, ezért a vegetációja elsőszámú kormányosává nevezte ki.

Arra gondolt, hogy kicsit rendbe szedi magát, aztán leugrik a boltba valami harapnivalóért. Borotválkozáshoz készülődött, felkattintotta hát a toalett-tükör fölötti villanyt. Nem volt áram. A fene egye meg, horkant fel, és erőlködve nyomott a fogkeféjére a beszáradt krémből. Már habzott a szája, amikor megnyitotta a csapot. A csőrendszer rángatózott néhányat, és luftosan feleselt. Talán átok ül a nyakamon, köpködte fuldokolva a fehér pépet, aztán törölközővel felmártogatta még arcáról a makacskodó felesleget.

Nagyot rántott a nadrágszíján. Leemelte a fogason lógó prémes télikabátját, fejére kucsmát húzott. A folyosón idegenekbe ütközött. Megrökönyödve bámultak rá. Már megint új szomszédok, állapította meg, és kitartóan állta a tekintetüket. Az utcán megtorpant. Langyos tavaszi napfény nevetett az arcába. A fák már virágba szökkentek, zsendült a fű. Az emberek könnyű öltözékben siettek el mellette.

A boltban már egyáltalán nem csodálkozott. Közönyösen pakolta vissza a polcra kosarából a kiválasztott árujának nagyobbik részét, amikor a pénztárosnő kimondta az összeget. Ez a rohadt infláció, szinte máról holnapra... A kenyeret és a sört vitte csak haza.

Útba ejtette a postaládáját. Három hivatalos értesítést talált benne arról, hogy az ismételt felszólítások ellenére... Egyszóval kikapcsolták, amit ki lehetett. A gázt is. Disznók, emelte fel az öklét haragosan. A szemét az ég felé fordította.

Annyi pénze még maradt, hogy megkockáztasson egy telefont. Ismerős számot hívott, de egy gépies női hang közölte a tényt: a telefonszámok hatjegyűre változtak. Ezután vaktában tárcsázott. Mindegy, ki veszi fel, megbolondul ebben a bizonytalanságban. Mi a franc történik körülötte?!

Tessék, hallotta távolról. Pardon, dadogta, bocsánat, de szeretném tudni... Mi tetszik, csattant fel az a valaki ott a vonal túlsó végén. Mondja meg nekem, kérem, milyen napot írunk ma? Ne szórakozzon velem, apuskám, visított a szoprán. Ne haragudjon rám! Komolyan beszélek!Medve vagyok, Medve József, és valószínűleg átaludtam a telet... Hülye telefonbetyár, vágták durván a fejéhez. Remegő kézzel vakarta meg állán a sűrűn nőtt, őszes bundáját.

Ölelkezők

A vonat majdnem időben érkezett. Az út végére pár percet behozott a késéséből. Komótosan indultak neki a nagyváros forgatagának. Könnyű táska himbálódzott mindkettőjük vállán. A járdán terjedelmes tócsák csillogtak. Előbb megpróbálták őket cikcakkban kerülgetni, aztán feladták. Nevettek, amikor az asszony szandálja cuppogva elmerült a langyos vízben, s csosszanósan igazította lépteit a férfi mackós járásához.

- Emlékszel? - villant össze cinkosan a két szemüveg, és szót szóba öltve emlékeztek a gyermekkorukra, amely időben egybeesett, de térben meglehetősen távol zajlott egymástól.

- Bizony, azoknak a nyári záporoknak az illatát nem felejtem el soha. Ezen az átforrósodott városi flaszteren nem tapasztaltam még hozzá hasonlót. Szavakkal talán már képtelen lennék pontosan kifejezni, hogy milyen is volt, de csalhatatlanul itt érzem az orromban.

- Földszag, egyszerűen csak így mondanám. Akkor még olyan közel éltem a természethez! Egyek voltunk. Azt hittem, hogy örökké így lesz, s elválaszthatatlanok maradunk.

- Eső után a szabadföldi növények ezerféle zöldben pompáztak, a virágok kelyhében reszkettek a parányi vízcseppek. Azóta sem láttam ahhoz fogható gyönyörűséget.

- Én az elvert por tiszta lehelletét érzem, a korhadt fatörzsek átható szagát, a csend álmos szusszanását, a madarak ázott tollazatának kipárolgását. Ezek így, együtt, összevegyülve idézik bennem azt az emléket.

- És aztán, ugye, milyen hamar megélénkült a határ! A napszámosok előbújtak tákolt kunyhóikból, megcsendültek a kapaélek. A szekerek elé fogott lovak fürgébben ügettek. Hirtelen mindenkinek tennivalója akadt. Csak úgy nyüzsgött az élet mindenfelé!

- Mi, gyerekek meg klottgatyában, mezítláb, usgyi, beleszabadultunk a vízzel telt keréknyomokba, gyúrtuk a sarat, fröcsköltük a langyos esővizet. Jó mulatság volt, amikor seggre estünk, s a gatyaszárból csorgott a lé. Úgy röhögtünk, hogy végül igaziból bepisáltunk.

- A fiúk sárgolyókat formáztak, a földhöz vagdosták őket. Akkorát pukkantak, hogy na! Visítva iszkoltunk a közelükből. De azért távolról figyeltük, hogy kié szól a legnagyobbat.

A kereszteződésben várakoztak. Túlfűtött hangjukat elnyelte a délutáni csúcsforgalom fel-felmorajló dübörgése. Az asszony lazán kapaszkodott a férfi izmos karjába.

- Mért nem jössz egészen mellém? - pillantott hátra kérdőn a férfi. - Engem nagyon zavar az a fél lépés, amennyivel mindig mögöttem maradsz. Mintha rejtőzködnél, félnél valamitől...

- Nem, nem félek semmitől, ha veled vagyok. Látod, én észre sem vettem! Biztosan otthonról hozott szokás ez is, mint annyi minden, amit az ember nem tud és nem is akar levetkőzni. A falunkban a férfi néhány lépéssel mindig a nő előtt haladt az úton. Akkor ez olyan természetesnek tűnt, hogy sohasem gondolkoztam az okán.

- Szeretném, ha mellettem szabadnak éreznéd magad!

- És ha nekem egyszerűen csak jó így? Persze, kitalálhatnék hozzá valamiféle magyarázatot is. Például, hogy így biztonságban érzem magam, mert - tudom - megvédenél, ha bántanának. Vagy még jobban hangzik, ha azt mondom, hogy elválaszthatatlanul, árnyékként követlek mindenhová.

Erről ugyanaz jutott az eszükbe. Volt idő, hogy látszólag kontúrosabban rajzolódtak ki köztük a különbségek. Akkoriban gyakran beszélgettek a fény és az árnyék szükségszerűen együttes létezéséről, hogy egymás nélkül immár elképzelhetetlen az életük. Lassan leereszkedett a karjuk, kezük összeért, ujjaik óvatosan egybefonódtak, így mentek tovább szótlanul. Mellettük egy árus gyümölcsöt kínált.

Az asszony megrázta a fejét.

- Bevallom neked, hogy valamikor narancsot csak akkor láttam, ha valaki beteglátogatóba jött hozzánk. Abban az időben valóságos kincsnek számított az ilyesmi, ezért a gerezdeket igazságosan elosztottuk a testvéremmel, mert ő is lehet még beteg, és akkor biztosan visszaadja. A narancshéjat pedig a sparhelton szárítottuk, az illatát sem engedtük kárba veszni. A képzeletemben azóta is a lázas mandulagyulladás meg a hasogató mumsz társul az ilyen narancskupacok látványához. És nem is esik jól, ha nem kínálhatok meg belőle valakit.

- A banán mihozzánk el sem jutott. Már felnőtt voltam, amikor rácsodálkoztam, s azon tűnődtem, vajon mért olyan görbe.

- Bezzeg a jó öreg eperfákat régen kivágták az udvarunkon. Pedig de jókat lehetett róluk legelészni! Sokat ücsörögtem az ágaik között. Végre láthatatlan voltam, mint a mesékben. Már akkor is szerettem egyedül lenni. Fölülről egészen másnak láttam a világot... Egyszer aztán rosszul számítottam ki a távolságot, mellényúltam. A zuhanásra nem emlékszem, csak az anyám fület tépő jajveszékelésére. Összefutottak a szomszédok. Annak a napnak a látható emlékét hordozom itt az ingem alatt, a bordámon.

- Ha megráztuk az ágakat, valóságos fekete szőnyeg terült elénk. Kezünk-lábunk bemocskolódott, talán még a fülünk hegye is!

- Szinte érzem, hogyan ragad a mezítlábas talpamhoz a széttaposott eper, a lábujjaim közül pedig spriccel az édes lé. A kacsák meg egy idő után begolyóznak tőle, tántorognak, mint a részeg ember.

- A kacsafos is jól bele tudott ám száradni a lábujjaink közé! Úristen, mennyi szutykot suvickolt le rólam esténként a nagyanyám a méretes házi szappannal! Én meg úgy sivalkodtam a lavórban, mint egy kismalac.

- Mosakodtál te is esővízben?

- Minden cseppjét összegyűjtöttük. Olyan selymes volt az érintése! Valóban elhittem, hogy megszépülök tőle.

- Nekem tényleg szép vagy, a legszebb... - komorodott el a férfi, és szembefordult az asszonnyal. Ajkával puhán megérintette a homlokát, mire az játékosan elhessegette a képzeletbeli pillangót, és merengőn utánanézett a messzeségbe.

Egy kis takaros parkon vágtak keresztül. Tavaly ősszel ugyanitt gázoltak bokáig a csörgő avarban, és ugyanígy fogták át egymás derekát.

- Az ember egyre visszavágyik, visszahúzza a szíve -érzékenyült el az asszony. Fejét gyengéden a férfi mellére hajtotta. - Bárcsak ellátogathatnék újra életem valamennyi boldog színhelyére... Csak egy rövid időre...

- De hát azokon az utcákon már mások járnak, a házakat is átalakították...

-... vagy eldózerolták, mint a mi kis védtelen tanyánkat a futóhomok kellős közepén. A nagyanyám sohasem tudta megszokni nálunk a faluban, néhány év alatt összetöpörödött az a büszke, szálegyenes asszony! Hamarosan bele is pusztult a bánatába. A vén fát valóban nem lehet átültetni!

- Pedig milyen szívósak voltak a kisöregjeink! A nagyapám kétszer is megjárta Szibériát. Úgy jött vissza, hogy már egész életében nem tudott felmelegedni igazán. A velejéig hatolt a hideg. Emlékszem, a legforróbb nyárban sem került le róla a bekecs meg a kucsma. Ha rossz fát tettünk a tűzre, lekapta a fejéről, azzal picsázott el bennünket, vásott kölyköket, majd gyorsan ismét a fülére húzta. Télen szinte hozzáragadt a cserépkályhához. Különben nagy szíve volt az öregnek és ügyes keze. Körhintát fabrikált nekünk meg kutyafogatot...

- Én meg egyre csak fonogattam a zsenge kukoricababák színes haját, és elképzeltem, hogy egyszer majd igazi anyuka leszek, és igazi kisbabám lesz igazi hajjal.

A park lombos fái összehajoltak fölöttük. Mire észbe kaptak, az alkony már nesztelenül lopakodott feléjük. Tudták, hogy hamarosan vissza kell fordulniuk. Még szorosabban ölelték egymást.

- Mintha együtt lettünk volna gyerekek! - simított végig a férfi arcán az asszony. - Mintha öröktől fogva ismernénk egymást.

- Én pedig most sem ismerlek, csak sok mindent tudok rólad. Mindig keresek, és találok is benned valami újat, s addig jó nekünk, amíg kíváncsiak vagyunk, és tart a felfedezés izgalma.

- Ezek szerint a távolságnak és a ritka találkozásainknak is megvan a magyarázható előnye...

A férfi arca fájdalmasan megrándult. Az asszony az elválásaik előtt rendszerint elejtett egy- két gonoszkodó megjegyzést. Tudta jól, hogy ezzel csak a szomorú tehetetlenségét leplezi, de nem mondhatott semmi vigasztalót. Rohamosan közeledett a búcsúzás pillanata. Nekiiramodtak a mellékutcáknak, csak a vasútállomás közelében lassítottak.

- A legkegyetlenebb igazságtalanság, hogy nem találkoztunk akkor... - harapta el a folytatást a férfi, amikor az asszony gyengéden a szájára tapasztotta a tenyerét.

- Éppen tőled tanultam, hogy a mi lett volna kategóriája nem létezik!

Erre megint nem lehetett okosat mondani. Csöndben maradtak hát az utolsó métereken. Beálltak a várakozók közé.

Nyomasztóan fülledt volt a levegő'.

-Ha hazaérek, megkeresem annak az eperfának a helyét az udvaron, kezet szorítok az apámmal, és kibattyogunk együtt a temetőbe.

- Vigyél egy szállal több virágot!

- Jól van - bólintott a férfi, és biztos volt benne, hogy ez az egyetlen ígéret, amit teljesíteni tud.

Hosszú évek óta kéretlenül is így cselekszik. Amikor nagyritkán hazamegy,leteszi némán azt a szál virágot az édesanyja sírjára, közben az asszonyra gondol. Furcsa borzongás fut végig a gerincén. Pontosan tudja, hogy a visszahozhatatlan idő és az elveszített szeretteik emléke fűzi őket össze ebben a kétségbeesett, széttéphetetlen ölelésben.

A vonat majdnem időben érkezett. Az asszony még egy kicsit ácsorgott a peronon, aztán kimért léptekkel elindult a fényárban úszó város felé. A meleg nyáresti zápor tisztára mosta az arcát.

Átutazóban

Erősen a gondolataimba mélyedhettem, mert amikor a vonaton helyet kér mellettem a korombeli asszony, egy pillanatig összerezzenek. Igenlően bólintok, s ösztönösen odébb húzódom az ülésen. Alulról felfelé indul a tekintetem. Kényelmes cipő, egyszerű ruha, karikagyűrű. A kissé megereszkedett vállak közül nevetős arc hajol közelebb. Összecsapom a tenyeremet.

- A kutyafáját, éppen itt kell találkoznunk!?

- És ennyi idő után! - Még mindig olyan mosolygós a szeme, mint régen. - Én naponta bumlizom ezen a vonaton. Szerettünk volna a városban maradni, de nem jutottunk lakáshoz. A közeli faluban építkeztünk, ott meg munka nem akadt. Szerencsére akkorák már a gyerekek, hogy nyugodtan ingázhatom tőlük.

Felém fordul, ezerféle kérdést zúdít rám: hol és kivel élek, mit csinálok, és mennyiért, megbántam-e, vagy boldog vagyok... Hevenyészett, pontatlan válaszokat adok. Rövid tőmondataim, látom, nem elégítik ki. De képtelen vagyok huszonegynéhány év történetét pár percben elmesélni. Másra terelem a szót.

- A többiekről tudsz valamit?

- Alig. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire szétszéled az osztály. Szinte csak ilyen véletlen találkozásaim vannak, mint most veled.

- Emlékszel, hogyan fogadkoztunk?

Ismerős, hirtelen kézmozdulattal legyint, és kivillannak nikotinsárga fogai.

- Nemrég viszont óriási meglepetés ért. így estefelé szálltam le a vonatról és - mit gondolsz - ki köszönt rám?! El se hiszed: Rónai Pisti volt!

- Rónai Pisti - ismétlem a nevet. - Hm, Pisti...

- Tudod, az a srác...

- Hogyne tudnám! Ki ne emlékezne Pistire?

- Megfogta a karom, a lánykori nevemen szólított. Igazán megörültem neki... Semmit sem változott...

- Ő is jó messzire elkerült.

- Csodálkoztam is, hogy éppen itt...

A vonat lassít. A következő megállónál el kell köszönnünk. Megszaporázza a szavait.

- Bajban volt a fiú. Éppen itt utazott keresztül...

- Mennyit kért tőled?

- Valami értekezletről tartott hazafele, lerobbant a kocsija, ezernyolcszáz hiányzott a szerelőnél.

- Persze, adtál neki!

- Aznap kaptam fizetést. Még meg is kérdeztem tőle, hogy elég lesz-e, hiszen messzire kell kocsikáznia, esetleg benzinre, gondoltam...

- De Rónai Pisti úriember módjára elhárította a buzgóságodat, s amikor zsebre vágta a pénzt, sietősen távozott.

- Dehogyis! Előbb elmondta, hogy üzletkötő egy menő cégnél, sokat jár külföldre... - és távirati úton azonnal visszaküldi a kölcsönt.

Az előbb még teljességükben megmutatkozó fogak most a duzzadt ajkakba harapnak.

- A férjemnek nem mertem szólni erről...

- Jobb is, ha elhallgatod örökre! Nálad is elővette az osztálytársak címjegyzékét?

- Még mondtam is magamban, hogy milyen rendes ez a Pisti, ha jár-kel mindenfelé, lám, nem hagyja ki...

- Légy nyugodt, senkit sem hagyott ki! Még a tanárainkat is felkereste ugyanezzel a trükkel.

- Ne mondd!

- Mindenhol olyan összeget kért, amely miatt biztosan nem jelentik fel. De hát sok kicsi sokra megy! Kerestük néhányan, mert az önérzetünk azért ágaskodott! Hamis címet adott meg, naná!

Táskáját szorosan a hóna alá fogja, másik kezével a szatyra után nyúl.

- A városban vásárolok be, itt már ilyenkor egyetlen bolt sincs nyitva. - Gyakorlott lábmozdulattal rántja félre a tolóajtót. - Ki gondolta volna, hogy az a kis seggdugó ilyen nagy disznóságra képes? - néz vissza a válla fölött, és szemében már megint ott bujkál a mosoly. Ügyet sem vet a rángatódzó vonatra.

Nővérek

A két asszony korkülönbsége szemmel láthatóan elmosódott, egymáshoz öregedtek. Volt idő, amikor az a tíz év majdnem teljes emberöltőnyi távolságot jelentett közöttük, reménytelenül elválasztotta őket. Az idősebbik már régen az urát szolgálta, pulyáit melengette a gyorsan szaporodó fészekaljban, amikor pendelyes húga még esténként szorosan összekulcsolt végtagokkal sóvárgott a fülledt szalmazsákon: "Bárcsak értem is eljönne már valaki!"

- Bizony nem sürgettem volna annyira az idő múlását, ha előre tudom... - Hangja inkább közömbös, mint szomorú, ahogy tekintete a félvaksin hunyorgó nővérét fürkészi.

- Mért, mi bajod volt az életben?! Úgy tudom, most sem megy túlságosan rosszul a sorod!

- Nem, tényleg nincs okom panaszra! - billegteti jobbra-balra aprócska madárfejét. - Végül is megvan náluk mindenem, ami kell...

Régen találkoztak. Jó pár év telt el azóta, hogy a kis platós teherautó kerekei elakadtak a ragadós sárban, a motor erőlködve rángatózott. Aztán már csak a kipufogógáz fojtó bűzét lehetett érezni. A szerény rakomány hirtelen és véglegesen eltűnt az éles kanyarban a bámészkodók szeme elől.

- Amikor a gyerekek eladták a házamat, azt hittem, nem jövök többé haza. Nagyon fájt elszakadni...

- Egyáltalán nem látszott rajtad! Könnyen ráállhattál, mert még búcsúzni is elfelejtettél!

- Úgy éreztem, meghasad a szívem. Ötven év után itt hagyni mindent! De kellett nekik a pénz. Muszáj volt segítenem rajtuk, a vejem kisemmizve érkezett az előző házasságából. - Csontos ujjai ernyedten hevernek az ölében, nehezére esik egyenes gerinccel ülni a gödrös kanapén. -Később aztán kezdett nekik jobban menni. A vejem magasabb beosztásba került. Engem is megbecsültek... Egyetlen rossz szót sem mondhatok rájuk!

A nyitott ablakon át behallatszik a baromfiudvar élénkülő, etetés előtti nyüzsgése. Rekedten mordul egy kutya, megcsörren a futtában kerítéshez lökött kerékpár.

- Csak az unokám jött meg! Munka után mindig bekukkant valamelyikük. Nálam hizlalják a süldőket, jól jön a mellékes. De a saját udvarukban már nem viselnék el a disznószar szagát! Úgyis itt állnak üresen az ólak, így legalább minden nap biztosan rám néz valaki...

- Szerencséd van, mert a tieid itt maradtak a faluban. Nálunk is egészen másképp alakult volna minden... De ezt te sohasem fogod megérteni!

A másik büszkén felveti a fejét. Kemény kijelentése úgy csattan, mint egy jól irányzott pofon.

- Amíg bírom magam, én bizony a saját házamban maradok! Innen legfeljebb csak visznek majd!

- Én sem gondoltam volna, hogy valaha feladom a függetlenségemet. De az ember hihetetlen dolgokra képes a gyerekeiért! És tulajdonképpen nem is bántam meg...

Meglibben a régimódi hímzett függöny. Türelmetlen, éles malacvisítás nyomul be, aztán hirtelen süket csönd telepszik közéjük. Az idősebbik szólal meg előbb.

- Hiába is bánnád, most már úgysem tudnál hova menni. Semmid sincs, rájuk szorulsz mindenben.

- De számíthatok is rájuk! Soha nem éreztették velem, hogy fölösleges lennék! A bajban is összetartunk.

- Bajban... Hát igen, kerülgetjük itt, mint...

- Mire vagy kíváncsi? - veti fel fejét riadtan a vendég.

- Errefelé beszélnek mindenfélét...

Félhomály öleli a szobát. A régi bútorok körvonalai már alig látszanak. Éppen ilyen díszlet illik a döcögve felszakadó vallomáshoz.

- Amikor már egészen jól álltak, mint ahogy ez lenni szokott, még többet akartak. Én csak azt láttam, hogy egyre gyarapodnak. Nem mondom, sokat dolgoztak, még büszke is voltam rájuk. Engem is elhalmoztak mindennel. Nem gyanakodtam.

- Az újságok is megírták...

- Olyan gyorsan ment minden, hogy szinte fel sem fogtam. Rendőrök, nyomozók, házkutatás... A lányom majdnem meghibbant, amikor a tárgyaláson végighallgatta a vádakat. Sikkasztás, csalás meg minden...

- Neki azért tudnia kellett valamit!

- Nem mertem kérdezősködni. Kerültük a beszélgetéseket, alig találkoztunk. Jobbnak láttam észrevétlenül félrehúzódni. Egy kis sarok mindig akadt...

- És a vejed?

- Még van egy éve, aztán a jóisten tudja csak, hogy mi lesz. A munkahelyére biztosan nem mehet vissza. A lányom hazavárja, már csak a gyerekek miatt is... Különben jó ember, kenyérre lehetne kenni!

Jól kivehető az ébresztőóra monoton ketyegése. A nővér egészen a suttogás határáig srófolja a hangját.

- Úgy hallom, a házad megint eladó...

Nem gyújtanak villanyt. Sokáig ülnek még így együtt.

Gondolatban megérintik egymást, mint valamikor régen. De a kezük nem indul el a másik felé.

Névsorolvasás

A géppel írt meghívó őszintén meleg hangú, de egyébként sem hazudtolja meg aláíróját: égbekiáltó helyesírási hibák éktelenkednek benne. Mosollyal nyugtázom a tényt, s megbocsátom Annának, hogy az elmúlt huszonöt év alatt - más irányú elfoglaltsága miatt - nem pótolta hiányosságait a magyar nyelvhelyesség területén. Tetszett a találkozó ötlete, s hirtelen kíváncsi lettem, vajon összejön-e ennyi idő után.

Nem számítottam olajos padlóra, amelyen ha az ember seggre esik, a házi szappan se birkózik meg a folttal. Azt is tudtam, hogy a széngázt okádó hatalmas vaskályha is már a múlté, és nincsenek meg azok a régimódi padok sem, amelyekbe bicskaélek vésték, hogy éppen ki kibe szerelmes. Dédelgettem még magamban az emlékeket, de azt is tudomásul vettem, hogy a falusi gyerekek is nyelvi laborban tanulják az idegen szavakat, s a visszhangos tornateremhez úszómedence tartozik, s az udvari budi huzatos ajtaja előtti toporgó sorban állás hangulatát sem ismerik már a mai gyerekek.

Egyedül Éva néni nem változott. Már akkor is öregasszonynak láttuk, pedig még jócskán szülőképes korban virágzott, mindenfélét pletykáltak róla. Várom, hogy elővegye kartonból készült évszámos cetlijeit, s megkérdezze a hozzájuk tartozó történelmi eseményt, vagy sipító hangján rám rivalljon, hogy a hangjegyfüzetemben rossz helyre kottáztam a dót, hiszen tudhatnám, ha kereszt, az előjegyzés, akkor... De Éva néni nem kiabál velünk. Fölényesen végighordja rajtunk a tekintetét, és a régi kemény szigorával megállapítja: - Az osztály létszáma alaposan megcsappant, de összsúlya annál hatalmasabbnak látszik!

Akaratlanul a lábamhoz kapok, nem felejtettem-e el valamit. Tőle tanultam ugyanis, hogy a női elegancia elsődleges kritériuma a jó ízléssel megválasztott harisnya.

Hallgatom a névsor szerint felszólított egykori osztálytársaimat: vegyész, takarítónő, orvos, asztalos, régész, fodrász, tanár,bolti eladó, vállalkozó, jegyző... és egy csomó munkanélküli... Családosak, elváltak, özvegyek.

Amikor nagy büszkén a gyerekeiket kezdik sorolni, agyamban gyorsfordulattal visszapörög az idő. Patentos hócipőbe bújtatott, növésben lévő lábak, a nagyobb testvértől örökölt agyonmosott pulóverek, bolyhos mackónadrágok, tintafoltos iskolaköpenyek, kötött sálak és színes kendők jelennek meg előttem. Egyformák voltunk, szerettünk hasonlítani. Juci pocsékul olvasott, de a legfoszlósabb kalácsot az ő anyja sütötte. Edit jópofa humora visszafogta röhögésünket tornaórán, amikor két bal lábbal verte le a magasugrólécet. Toncsi rossz arcú kölyök volt, de senkire sem számíthattunk rajta kívül, ha be kellett húzni a másik osztályból valamelyik hülye fiúnak. Erzsi bukdácsolt matekból, a srácokhoz viszont mindenki másnál jobban értett. Zoli adta az első cigit, s nagyon bátran viselkedett, amikor rajtakaptak bennünket. Állandóan veszekedtünk, martuk egymást, a ballagáson meg bőgtünk mindannyian, mint a taknyos kölykök.

Összerezzenek. A nevemen szólítanak, alig ismerek rá.

Az ellenőrző könyvemet keresem, s tudom, hogy nem készültem. Izzadt tenyeremmel a ruhámat gyűrögetem. Nyelvemmel megnyálazom a szám szélét. Rekedt a hangom.

- Tanár néni, én... én... Igazán nem rajtam múlott... Én akartam volna, de nem sikerült... - Szívem a torkomban dobog. A halántékomat pír önti el. - Én húsz éve nem látok. - Érzem az arcomba fúródó tekinteteket, két lány összesúg mögöttem.

- Ülj le hát! - segít ki a bajból megértően Éva néni. S nem hagyja elmondanom, hogy tanultam, gyereket neveltem, dolgozom, Írogatok, és barátaim vannak. A névsorban már más következik.

Naptárlapozgató

Naptárt tartok a kezemben. Ismét zökkent egyet az időkerék, s a tavaly jól begyakorolt évszám ma már nem érvényes. Tudom, megbotlik majd a nyelvem, amikor hirtelen ki akarom mondani az újat. Gyakran fogom használni a radírt is, ha leveleim végére téves dátumot firkant a megszokás.

A naptár szerkezete jól áttekinthető. Oldalanként két oszlopban sorjáznak az összetartozó információhordozók: a növekedő hanyadikák, az ismétlődő vasár- és hétköznapok. Aztán itt vannak a hozzájuk rendelt, egyértelműsített fogalmak, a hagyományőrző vagy új keletű utónevek s a piros betűs ünnepek. A tucatnyi fejezetcím, a hónapok elnevezése jól láthatóan kiemelkedik a szövegkörnyezetből. Figyelmeztet a szüntelen változásra. Az állandót keresem.

Forgatom a friss nyomtatású naptárt, a tömeggyártás nekem jutott példányát. A legelső egyedi darabra gondolok, és visszautazom a történelemben. Az időszámítás kezdetét, emlékszem, alaposan belém sulykolták az iskolában. Aztán a fontosabb stációkat, persze éppen mikor mi volt a fontos, és kinek... Bebifláztam. Próbáltam volna mást tenni! Sohasem tudtam pontosan eligazodni a tudományos világképek sokféleségében, a gyorsan változó felfogások és tézisek miértjében. Ennél sokkal jobban vonzottak a legendák, a határtalan emberi fantázia szüleményei, a bizonyíthatatlan és a félelmetes. Relatíve hosszú időt kellett ahhoz megélnem, hogy összeegyeztessem magamban a kettőt. Közben tudathasadásos állapotba kerültem. A naptár kitalálójának sem lehetett könnyű dolga! Miközben szakadatlanul figyelte az égitestek mozgását, s a matematikát hívta segítségül pályájuk kiszámításához, fejet hajtott a megmagyarázhatatlan, az "elhiszem" előtt. Maradandó művet akart alkotni, amelyet sohasem kell az utókornak újraírnia. Relatíve rövid életem során azonban már sokan, sokféleképpen igyekeztek belejavítani.

Pörgetem a naptár lapjait. Nézegetem a parcellákra osztott évemet, az ettől eddigeket, a mostmuszájokat és a netovábbokat. Karók, cölöpök, oszlopok, korlátok... Kijelölték az utamat. Ha jót akarok magamnak, nem térek le róla! Csak járnom kell rajta bátran, bizalommal. És annak rendje-módja szerint megérkeznek majd a korán sötétedő délutánok is. Addigra talán a frekventált pontokon kigyulladnak a vezérfények, gondoskodnak a biztonságomról. Az évszakok pedig - ahogy annak lennie kell -szabályosan fognak váltakozni. Ha eljön az idő, könnyezve szembenézek a nappal, s a saját árnyékomból tudom majd, hány óra van. Váratlanul forgószél támad? Sebaj! Egy pillanatra ugyan megingatja az egyensúlyomat, de a huzatra érzékeny fülemet feltűrt gallér védi. A hajnalok oltalmazó párája hamar felszáll, és én újra megtalálom a kitaposott ösvényt.

Ellapozok a mától, a közeljövőmbe érkezem. Névnapok állnak sorfalat, elfordulnak egymástól az arcok. Évfordulók kiáltanak rám mindenfelől: "Ne felejts el". Hm... "Már nem szeretlek!!!" Hm... hm... Összekeverednek a hangok. Melyik mit mondott? Ujraszületni vagy meghalni... Nem mindegy! Rendet kellene raknom önmagamban, hogy eligazodjam valahogy. A fenébe is, csak bonyolítanám, agyonszervezném ezt a vacak kis életem!

Hirtelen becsukom és zsebre vágom a naptárt.

A műtét

Az asszony már nem hallotta a taxisofőr epés megjegyzését: "Nem budiajtó ez, kérem! Ne az én autómon gyakorolja, csapdossa inkább otthon!" Csak rohant. Át a forgalmas úttesten, a hosszában feltört járda betontörmelékes hepehupái között, fel a hipó szagú lépcsőház milliomodik fordulójáig. A portás közömbösen utánalegyintett: "Hadd menjen! Mindegyik így csinálja, ha baj van..."

Az asszony mögött tehetetlenül nyikorogva párszor még meglendült a hirtelen betaszított folyosóvégi csapóajtó. A szemkápráztató fehérség és a súlyos csend félreérthetetlen megálljt parancsolt. Földbe gyökeredzett a lába. A nővérpultnál az üvegcsék, a tégelyek és a kapszulák fölött szigorú tekintet fúródott riadt arcába.

- De asszonyom, ilyenkor nem szabad...

- Hol van a lányom?! - toppant közelebb. Rekedtes, számonkérő hangja, mint egy jól köszörült kés, széjjelvágott minden további tiltó próbálkozást. - Azonnal látni akarom!

A nővér a szemközti ajtóra mutatott.

- Még alszik, nemrég hozták le a műtőből.

Az asszony az ágy mellé guggolt. Úgy tűnt, mintha hosszú órák teltek volna el közben anélkül, hogy bármi is történne. Mereven figyelte a lány rebbenő pilláit, vértelen ajkát. Már zsibbadt a lába, elgémberedtek a tagjai. Mégsem mozdult mellőle. Csak bámulta, méregette, mint egy ismeretlent. Most döbbent rá, hogy évek óta nem látta álmában. Azt sem sejtette, hogy ennyire beteg!

.1.1.1.

- Kösz, anyu, de most már igazán nincs semmire szükségünk!

- Jól van, csak beszélgessetek nyugodtan, gyerekek! -mosolygott az asszony, és távozóban résnyire nyitva hagyta az ajtót. Megfogadta magában, hogy ezután soha többé nem fordulhat elő ilyesmi...

A lányok szorosan ültek egymás mellett a vetett ágyon. A kezdeti megilletődésük jócskán oldódott, amikor a betegből kibuggyant a nevetés. Bár nem hasonlított egészen a régi, ok nélküli vihorászásra, mégis bátorítóan kicsalogatta az első kérdést.

- Hogyan találtad ki ezt a marhaságot?

- Nem volt más megoldásom, nem akartam megírni azt a rohadt matekdogát!

- Legalább tízen hiányoztatok, persze mindenki hozott igazolást!De ilyen rafináltan, mint te...

- Eredetileg én is csak egy kis vacak igazolást akartam szerezni, de az orvos leparancsolta rólam a ruhát, összevissza nyomkorászta a hasamat. Nyögtem hát, amikor éppen úgy gondoltam, aztán már minden nagyon gyorsan ment...

- Mindig sejtettük, hogy hülye vagy! De ennyire...!

- Ha tudtam volna magamról, biztosan a színművészetire jelentkezem! Képzelhetitek, amikor meghallottam a mentő szirénáját...! Beszartam, annyi szent!

- Miért nem szóltál akkor, hogy vissza az egész?!

- Ki merné megkérdőjelezni egy komoly orvos diagnózisát?! A kórházban még ráerősítettek. Vakbél és slussz! Ilyenkor már nincs apelláta! A többire nem emlékszem. Azt hiszem, elájultam a félelemtől. A következő pillanatban már az anyámat láttam sírni az ágyam mellett.

- Nem derült ki aztán...?

- Gondolod, hogy az orvos belátná a tévedését?! Különben meg már magam is elhiszem...

- Muti a vágást!

- Hát ezzel egyelőre nem mehetek ki a strandra, az biztos!

- Azt tudod, ugye, hogy a dogát nem írtuk meg?

- A fenébe is...

.1.1.1.

A lányok sokáig maradtak. Az asszony csendesen kötögetett a szomszédos szobában. Bármennyire fülelt, egyetlen értelmes szót sem vett ki a csitrik féktelen hadarásából. Most már biztosan tudta, hogy közeleg a teljes felépülés, és minden újra a régi lesz.

Metszéspontok

Békésen, különösebb felhajtás nélkül zárult le a perük, közös megegyezéssel váltak el. Erről annak rendje-módja szerint írásban határozatot kaptak. A vagyonmegosztás is simán zajlott. A férfi maradt a lakásban, mert az asszonynak volt hová mennie. Még éltek a szülei. Személyes holmiját már régebben összepakolta, és elküldte a távoli faluba. Annyi maradt hátra, hogy magához vegye az őt megillető értékpapírokat és készpénzt, aztán elindult.

Hosszú utazás várt rá. Kényelmesen elhelyezkedett az autóbusz egyik hátsó, magas támlás ülésén. Tenyerével vízszintes csíkot húzott a párás ablaküvegen, és szenvtelenül nézte a mellette elsuhanó házakat, tereket. Jól ismerte az egész várost. Életének csaknem húsz évét töltötte itt. Nem érzett semmiféle torokszorító fájdalmat, a keserűségét felkavaró gondolatok is megkímélték. Kemény volt a szíve.

Az út nagyobbik része unalmas síkságon, ekejárta szántóföldeken keresztül vezetett. Csupán egy-két város és néhány kisebb település megállói szakították félbe az egyhangúságot. Figyelte a felszállókat, ahogy fürkésző tekintetük lecsap valamelyik üres helyre. Fészkelődnek egy keveset, aztán szinte mozdulatlanul ülik végig az egész menetidőt. Hátulnézetből úgy tűnt, mintha olykor egy láthatatlan távirányító készülék tetszőleges fordulatot parancsolna az enyhén előrehajló nyaki csigolyáknak. A változatos színű sapkák és kendők ide-oda billegve engedelmeskedtek. Szeme sokáig elidőzött ezen a különleges látványon.

- Bocsánat! - zökkentette ki egészen közelről egy szerény hang. - Leülhetek?

Ösztönösen beljebb húzódott, kézitáskáját szorosabban fogta a hóna alá. Bólintására elhangzott az illendő köszönöm. Az autóbusz motorja álmosítóan duruzsolt.

Maga sem értette, miért kezdeményez beszélgetést.

- Messzire utazik?

A barna, rövidre nyírt hajú lánynak kerek, mosolygós szeme volt.

- Ó, dehogyis! Csak ide a közeli városba.

- Tanul még, vagy dolgozni jár?

A lány oldalvást pillantott, kivillantak fehér fogai.

- Egyik sem talált! Éppen költözöm.

- Erre tényleg nem gondolhattam, hiszen egyetlen csomagja sincs!

A lány egész testével feléje fordult, és halkan nevetett.

- A holmimat már az esküvő előtt odaszállítottuk, hogy ne legyen vele később gondunk. Ebben a táskában csak néhány iratot viszek.

- Mostanában volt az esküvő?

- A múlt hét szombatján. Még nagyon friss ez az egész... Egy kicsit furcsa is nekem, hogy mától már máshol lesz az otthonom. Úristen, mikor fogom én ezt megszokni!

- Meglátja, nagyon hamar! Röpülnek majd az évek, észre sem veszi...

- Most is rosszul esett nagyon, hogy az anyukám elfordult, mert rejtegette a könnyeit, amikor eljöttem. Hiába mondtam, hogy nem változik semmi! Majd gyakran hazajárok... - Elbizonytalanodott a hangja. - Legalábbis úgy tervezem...

- Hol fognak lakni?

- Egyelőre a férjem szüleinél. Rengeteg pénz kellene ahhoz, hogy másképp lehessen!

Az asszony tudatában hivatlanul tolakodott elő az az idő, amikor megtéveszthetetlenül hasonlított erre a huszonéves nőre. A mosolya lehetett ilyen? Vagy a tétova szavai köszönnek most vissza? Nem, talán a szunnyadó bizakodása, az érintetlen széplelkűsége, igen, az éppen így-

- Mindennek eljön az ideje! Nem lesz könnyű, de most még olyan nagyon fiatal!

Az autóbusz hirtelen lassított.

- Viszontlátásra! - rebbent fel a lány. Leszállás közben még hátranézett. Utitársa a középkorú asszonyok biztos fölényességével ült a helyén. Táskája hanyagul az ölében hevert.

Kötődés

A ruhásszekrény mélyén, egy viseltes rafiaszatyorban régóta tétlenkedett néhány kör kötőtű. Némelyikének olykor akadt alkalmi munkája, de hamar visszakerült a sötét, zsúfolt zugba a többiek közé. Néha rendrakás ürügyén kézbe vették, hogy kibogozzák őket egymás öleléséből, aztán megint következtek az egyhangú hetek, hónapok. Senki sem törődött velük.

Nagy ritkán az is előfordult, hogy újabb sorstárssal gyarapodtak. Ilyenkor néma gyanakvással mustrálgatták az idegent, de valamelyikük előbb-utóbb megtörte a csendet.

- Úgy látom, négyesnél kisebb méretűt nem vásárolnak mostanában! - moccant meg a legvékonyabbik. - Az ilyennel biztosan haladósabb a munka. De hol van már az a régi komótosság, a minőség!?

- Megfigyeltétek, milyen flancos bevonatuk van? Azt hiszik talán, hogy az ilyenek örökké élnek?! Na, hát ezért mellőznek bennünket- - irigykedett egy kopottas külsejű. Erre a többiek is felbátorodtak, ellenszenves megjegyzésekkel bökdösték a jövevényt.

- Hallod-e, húzódj csak összébb! Attól, hogy most még olyan feszes vagy, nem illet meg több hely! Egyszer majd betörsz te is, mint mindannyian...

- Ha nem esne nehezedre, lejjebb is jöhetnél! Teljesen eltakarod előlünk azt a kis fényt, ami az ajtó résén beszűrődik.

- Úristen, megint kevesebb a levegő! - imitált fuldoklást egy girbegurba. - A végén még mindannyian itt pusztulunk el!

Az új tű kellemetlenül érezte magát. Ezek mind úgy bánnak vele, mint a betolakodóval, pedig semmiről sem tehet.

- Ne törődj velük - hajlott közelebb egy halk szavú dundi. - Mostanában kinn feltűnően nagy a sürgés-forgás. Ilyenkor idebenn is feszültebb a hangulat. Mindig belekötnek valakibe. Úgy látszik, most te vagy az áldozat.

Ha tényleg így van, gondolta, akkor okosabb lesz hallgatni, és megvárni, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Csendben figyelt hát, s észrevétlenül befészkelte magát a többiek közé. Egy jó ideig mozdulatlan maradt, de zavarta, hogy egyikük sérült drótteste folyton hozzáér, és birizgálja érzékeny teflonbőrét. Vakarózhatnékja támadt. Valameddig türtőztette magát. Aztán nem bírta tovább.

- Maradj már nyugton! - mordult rá a másik szomszédja. - Talán facsarja az orrodat a szagunk? Okosabb lesz, ha hozzászoksz az ilyesmihez itt, ebben az elfekvőben.

Aznap többet már nem beszéltek. Mindannyian álomba szenderültek, ahogyan esténként szokás. Egyetlen éjszaka elegendő volt ahhoz, hogy beletörődjön új helyzetébe. Mit is tehetett volna mást!

Ettől kezdve őt sem macerálták többé, megszokták a jelenlétét.

Egyikük őszinte kíváncsisággal fordult feléje másnap.

- Örültél ugye, amikor a boltban éppen téged választottak ki a többiek közül?

- Nem tagadom, unalmas volt már naphosszat a polcon heverészni. De olyan hirtelen jött az egész, hogy nem is emlékszem pontosan a részletekre. Álldogált a pultnál egy asszony, kérdezősködött, nézegetett bennünket, aztán egyszer csak rám bökött az ujjával. Kosárba dobtak, becsomagoltak, pénzcsörrenést hallottam, végül a szatyor alján találtam magam. Otthon azonnal kiszedett a papírból, ide-oda hajlítgatott, próbálgatott. Folyton a kezében tartott.

- Fogadni mernék, hogy rögtön munkához láttatok! így szokta mindig, ha új eszközt vásárol.

- Tényleg, azonnal hozzáfogtunk. Gyakorlott mozdulatokkal, könnyedén rakosgatott ide-oda. Szinte táncoltatott az ujjai között. Nekem először szokatlan volt, de hamar belejöttem. Jól éreztem magam. Olyan puha és meleg volt a fonál, hogy nem tudtam betelni az érintésével. -A többiek sóvárogva hallgatták a lelkes beszámolót. -Mindenki dicsérte a készülő pulóvert. Büszke voltam, hogy nekem is részem van benne, bár engem nem említett senki. De sebaj !Azért én tudtam, hogy nélkülem nem valósulhatott volna meg. Sajnos túlságosan rövid idő alatt készen lett. Pedig még most is szívesen serénykednék, ha lehetne...

A sarokban váratlanul felnevetett egy magányosan félrehúzódó tű.

- Bezzeg velem nem boldogult eleinte! Igaz, fiatalka volt még, egészen gyerek. Abban az időben az iskolában tanulták az ilyesmit. És tudjátok, ami kötelező... Szóval sokszor megcibálták miattam a copfját. Olyan sután tartott a kezében, hogy bizonyisten, még én szégyeltem magam. Többször mérgében a földhöz csapott, mintha én tehetnék az ügyetlenségéről. El is gurult a fagombocskám, merthogy akkoriban olyat viseltünk ám! Már nem is emlékszem, mit szerencsétlenkedtünk össze. Talán egy sálat,vagy mit, de az olyan pocsék lett, hogy na.

A többiek is kuncogtak. Mindenkinek eszébe jutott a maga kis története.

- Amikor én idekerültem, a vőlegényének akart mindenáron imponálni. Esténként titokban dolgoztunk, hogy legyen igazi meglepetés az a mellény. A legbonyolultabb mintát nézte ki. Hát ami azt illeti, jól kibabrált velem! Össze-vissza csavarintott, huzigált, eszméletlenségig forgatott. Egészen felkavarodott a gyomrom. Ilyen nyomorék maradtam, nézzétek, ni! Iszonyatosan haragudtam rá. Mellesleg alaposan pofára esett. Képzeljétek, amikor felpróbálták a mellényt, kiderült,hogy az a cingár vőlegény pontosan mégegyszer belefért volna.

Valahonnan a kupac közepéről megszólalt egy vékonyka panaszos hang.

- Velem mindig csak simát meg fordítottat kötött. Tudjátok ti egyáltalán, hogy milyen unalmas állandóan ugyanazt a figurát csinálni? Ráadásul rám sem nézett, csak automatikusan billegtetett előre- hátra, aztán fordult, és megint ugyanaz... Egy sima, egy fordított, egy sima, egy fordított, és így tovább. Pedig hogy szerettem volna valami mást is...

- Ne hidd, hogy neked volt a legrosszabb dolgod! - replikázott dörmögve a legvaskosabb. - Engem valamikor csak azért vásárolt meg, mert akkoriban jött divatba a laza, lyukacsos pulóver. De ez a szeszély nem tartott sokáig. A pályafutásom egyetlen nap alatt véget ért. Akkor kerültem ide. Már nem is tudom pontosan, mikor volt. Csak az biztos, hogy nagyon régen. Azóta nem vett elő egyszer sem.

- Nálam ugyan nem vagy itt régebben! - bizonygatta egy átlagosnál kopottabb hegyű. - Engem még a nagyanyjától örökölt az asszonyunk. Mindenesetre azt elmondhatom, hogy az én korosztályomnak izgalmasabb feladatok jutottak. Akkoriban még megadták a módját a kézimunkának! Ó, azok a mesés csipkeminták, csodálatos rátétek, finom darabok! Erre manapság nincs idő. Minden ripsz-ropszra készül el. Ezeknek a mai nőknek nincs türelmük semmihez. Mintha velünk kíméletesebben bántak volna! Vigyáztak ránk, megbecsültek. Nem vásároltak össze ám annyi kötőtűt! Hosszú évekig számítottak a munkánkra. Bizony, sokkal jobb is volt a közérzetünk...

Egy hasonló korú, látszatra is régimódi, fémesen krákogott.

- Azért történtek ám furcsaságok abban az időben. Nem mondanám, ha nem a saját fülemmel hallottam volna. Egy ismerősöm például arról panaszkodott, hogy a gazdája őt kizárólag tetűvadászatra rendszeresítette. Úgy tartották, hogy a sok mosástól kihullik az ember haja. Inkább kitalálták és tökéletesítették ezt az egyszerű módszert. Ha az állatka mocorogni kezdett, a tű hegyével megkeresték, s azon nyomban el is pattintották. Ő persze undorodott ettől az alantas munkától. De hiába, muszáj volt...

Egy alig használt filigrán szégyenlősen megkérdezte:

- Igaz, hogy a kötőtűkkel valamikor borzalmas dolgokat követtek el az asszonyok?

- Igaz, persze, hogy igaz! - tett jólértesültségéről tanúbizonyságot az egyik öregecske. - A magzatelhajtásra gondolsz, drágám, ha jól sejtem. A legjobb barátnőm maga is csinált ilyet. így lett belőle csúfondáros bűnjel. Méltóságán mélyen alul végezte a szerencsétlen.

- De minek kellene nekünk a múltból hoznunk az elrettentő példákat?! - emlékeztetett egy feltűnően kihegyezett végű. Mindegyikük pontosan tudta, miről beszél. A baleset - kimondva-kimondatlanul - asszonyuk gondatlansága miatt történt. Csak néhány percre hagyta magára a pici totyogós gyerekét. A színes fonál tetszett-e neki, vagy a csillogó tű,ki tudja ma már... Cseverészett, játszadozott. Valószínűleg elveszíthette közben az egyensúlyát.

- Emlékeztek, milyen sikoltozást csaptak itt hirtelen?

- Hát ezért nem vesz kötőtűt a kezébe a nagylány... -fejtette meg a rejtélyt egyik újdonsült társuk.

Ezekben a napokban szokatlanul élénk társalgás folyt a ruhásszekrény alján. A hosszú évek során eddig még sohasem fordult elő, hogy szinte mindannyian belekapcsolódtak a beszélgetésbe. A vadonatúj tű egészen elviselhetőnek hitte jövendő életét, szórakoztatónak ítélte társait. Imádta az érdekes történeteket. Kezdte magát igazán otthon érezni.

- Mégiscsak jobb itt köztetek - mondta egyszer ellágyulva. - A boltban hónapokig feszengtünk originál csomagolásban,és az volt az egyetlen dolgunk, hogy minél sikeresebben kellessük magunkat. Valójában semmit sem tudtunk az életről.

- Ajaj! az élet... - sóhajtott egy reszkető hang, de hirtelen kitárult a szekrényajto, vakító világosság tört rájuk. Zavart csend támadt, aztán gyomorkavaró imbolygás, zuhanórepülés... Egymás hegyén -hátán tipródtak egy ideig, kíméletlenül lökdösődtek, rúgkapáltak, mindegyikük menekülni próbált. Ettől még szorosabban összegabalyodtak. Aztán végleg elsötétült a világ.

***

Amikor a költözködés után az új lakásban végre minden a helyére került, az asszony elégedetten roskadt a fotelbe. Arra gondolt, hogy pihenésképpen esténként megint kötögetni fog. Van néhány gombolyag maradék fonala, akár azonnal elkezdhetné...

- Nem láttad véletlenül azt a rafiaszatyrot, amit a ruhásszekrény mélyén tartottam? - kérdezte a férjét, aki erre mogorván pillantott fel az újságolvasásból.

- Megbeszéltük, ugyebár, hogy nem hozunk magunkkal minden felesleges, ócska kacatot . Az a viseltes szatyor... nos, annál különbet vehetsz bármikor . - Elkalandozó tekintetét ismét az újságra szegezte.

Kisasszony napja

Az öregember ünneplőbe öltözik. Begombolja ingén a felső gombot, sokáig babrál nyakkendője háromszögletű bokrával. Hüvelykujjával még egyszer végigsímítja frissen borotvált állát. Amikor kilép az utcára, fekete félcipőjén megcsillan a délelőtti napfény.

Az asszony fürge mozdulattal bezárja a kerti kiskaput, kezébe veszi a gereblyét és a locsolókannát. Nehezére esik fékeznie magát, visszafognia lépéseit, meghagynia azt a pár méternyi kötelező előnyt.

Néptelen az utca. Csak egy éles hangú kiskutya vakkant rájuk a léckerítés mögül. Itt-ott rozsdaszínű levelek búcsúznak a kopaszodó ágaktól, keringenek még egy kicsit a levegőben, aztán méltóságteljesen megérintik a földet. A gondolataiba mélyedt járókelő keményen rájuk tapos, talpa alatt vastagszik az avar.

Kerékpáros közeledik szemben a járdán, lassít, megpöccinti sapkája siltjét. Amíg a ház falához lapulva kitérnek előle, kíváncsiskodik: - Hova, hova ilyen komótosan? Talán ünnep van? - Mivel azonban választ nem kap, és az asszony kezében összecsörrennek a kerti szerszámok, szeretné visszanyelni ostoba kérdését. Zavartan továbbkerekezik.

A sarkon eléjük penderedik a falu egyik mindentudó, cserfes vénasszonya. Összecsapja apró tenyerét, meglepetést színlel.

- Atyaúristen, már megint eltelt egy év! Mennyi ideje is annak...? - Bütykös ujjain számolni kezdi az éveket. Azon kapja magát, hogy egyedül motyog. Körülleselkedik, látja-e valaki, aztán visszahúzódik a gazzal benőtt udvarába.

Az öregember nem beszél, nem lép, és nem is érez. A lába magától viszi. De inkább csusszanó araszolás ez, mint akaratlagos lépésváltás. . Mindig jó előre eltervezi ezt a napot, de amire eljön, gépiessé válnak a mozdulatai, s mintha kívülről szemlélné önmagát. Nem törődik azzal sem, hogy hóbortosnak hiszik, összemosolyognak a háta mögött. Az asszony pedig elmaradhatatlanul vele tart ide is. Nem tiltotta meg neki sohasem. Mindegy...

A temető kapuja sarkig tárva. Az ősz jelei itt még szembetűnőbbek: a fűcsomókon gömbölyű harmatcseppek csillognak, a sírok betonszegélyének repedéseiben nyári virágok száraz magvai rejtőznek. És ha látogatni jön a szél, a bokrok alázatosan meghajolnak. Mély csendet parancsol az elmúlás.

Húsz éve mindig ezen a napon, ebben az időben érkeznek. Semmi sem változik. A sír környéke rendezett, látszik, hogy gondos asszonykezek ápolják. A kővázában gyakran cserélődik a virág. Csak a kereszt felirata halványult el kissé... Újra kellene vésetni, vagy egy utánfestés is megtenné talán...

Az asszony nézi az öregembert, s pontosan tudja, mire gondol. Húsz év alatt megtanult olvasni a szeméből, a mozdulataiból, még a némaságából is. Ennek a napnak a forgatókönyvét is jól ismeri. Párhetes feszültség előzi meg mindig, az önmarcangolás kegyetlen órái. Hol a kitörő indulatok uralkodnak szöges ostorcsapásokat mérve mindenkire, aki élni mer, hol pedig a merev tekintetű őrület kér szállást a túlélő szívében. Aztán a reggeli szertartás, az elhárító mozdulatok a ruhásszekrény előtt, a hosszas keresgélés és a hangtalan sóhajok. Ma is éppen így kezdődött minden. Az asszony mégis nyugtalan. Figyeli az öregembert. Megrémül, amikor valósággal kitépi kezéből a gereblyét, és messzire hajítja a locsolókannát.

- Megbolondultál? - sziszegi visszafojtott hangon. -Megbolondultál?

- Minek jártál velem ehhez az átkozott sírhoz húsz éven keresztül? - A kérdés keményen, felelősségre vonóan dördül. Az asszony bénultan áll, a meglepetéstől nem tud felelni. - Minek jöttél akkor hozzám fiatalon? Tudtad jól, hogy bármit csinálsz, úgyis csak a második lehetsz! Alázattal szolgáltál, felnevelted a gyerekeimet, akikhez semmi közöd sem volt... Inkább nem akartál sajátot, hogy sohase mondhassák... Szolga voltál! Mindig is cseléd voltál!

- Hallgass, hallod? Megbolondultál?

De az öregember durván magához rántja, dulakodnak.

- Nézd ezt a sírt! Tudod ugye, hogy ki fekszik odalenn?!

- Tudom ... tudom hát, csak....

- Honnan tudod? Kérdezted valaha? Nem, nem kérdezted, mert mindig tapintatos voltál! Megmondom neked, hogy ki fekszik odalenn. Egy asszony, a feleségem, aki szégyent hozott rám! Meggyilkolta magát, ki tudja mért! Eldobta a gyerekeit, eldobott engem. Nem szólt semmit, csak megölte magát...

- Talán beteg volt, azért...

- Talán beteg volt, talán bolond, mindegy már! Itt hagyott a szégyenben, a bizonytalanságban, sohasem tudtam kibékülni a lelkiismeretemmel! Sohasem lehettem olyan ember, mint a többi!

- Ne beszélj így! Tisztességben éltünk mindig!

- Mi az én tisztességem? Talán az, hogy cselédnek fogadtalak? Hogy visszavártam az asszonyt, pedig tudtam, hogy halott, hogy becsapott, és engem is meggyilkolt...

- Jól éltünk...

- Sohasem szerettelek, te is tudod, kihasználtalak, feléltelek, s most már te is megöregedtél.

Az asszony hunyorog. Az öregember ökölcsapása erőtlen, gonosz szavai jobban fájnak. Annak idején hamar rájött, hogy nem léphet elődje helyébe. Mégsem gondolkodott azon, hogy ez másképp is lehetne. Szelíd férje volt, s ő megtett minden tőle telhetőt. A gyerekek is megkedvelték, szót fogadtak, és anyának szólították. Nem mondja, jó lett volna egy közös is, de jobb a békesség, gondolta, és tényleg igaza volt. Nem nyúlt a halott asszony holmijához, még azt a kulcsot sem kereste meg soha, amely elzárt előle egy pici szobát és sok-sok titkot. Talán a megoldást is.... De jobb volt a békesség.

Az öregember hangosan zihál. Elfáradt, talán nyugton marad már! A szíve mindig gyenge volt, vigyáznia kellett rá. Amikor ismét megszólal, mintha csendesedne:

- Én már a velőmig rossz vagyok. Bocsánatot kellene kérnem tőled, de nem tudok.

- Ugyan már, nyugodj meg!

- Ne gyere ki ide többet velem! Ne alázd meg magad, nem ezt érdemled. Ha akarod, én sem jövök többet!

- Én nem akarok ilyet! Sohasem bántam, ha meglátogattad. Ennyi még ezután is jár neki...

- Tudtad, hogy miért éppen Kisasszony napján?

-A ti...

- Igen, ez a nap a mi házasságkötésünk évfordulója. Ez a nap volt a boldogságom, aztán a bűnhődésemmé lett, most meg már nem tudom...

- Mindenkinek van egy ilyen napja, azt hiszem!

- Nekem ez az utolsó... - Kézen ragadja az asszonyt, s megpróbálja maga után vonszolni. - El innen, elég volt, élni kell! Még egy kicsit kellene élni... Nélküle...

- Várj! - kérleli az asszony. - Van még itt egy kis dolog, aztán mehetünk:

Az öregember nem vár, elindul, viszi a lába. Nem fordul vissza, pedig szólongatják. Hallja még, hogy a gereblye fürgén dolgozik, aztán víz csobban.

Az asszony a házuk előtt éri utol. Nem szólnak egymáshoz. Amikor belépnek a kapun, s elhaladnak a bezárt szobácska ajtaja előtt, az asszony meggyorsítja lépteit. Mindjárt dél van, ebédet kell adnia, s estére megérkeznek a gyerekek is.

Az öregember tétován ácsorog. Leveszi nyakkendőjét, kigombolja ingének felső gombját, s megkönnyebbülten sóhajt. Saját szavát is alig hallja:

- A fene egye meg, már megint itt az ősz...

A kimondhatatlan

Már egy órája ücsörögtek a literes üvegbe töltött vörös házi bor mellett. Ritkán emelték fel poharukat. Egy-egy kortyintás között hosszú percek teltek el. A fiú így is kellemes zsibbadást érzett a homloka mögött. Arcára pirospozsgás mosoly költözött, és még szótlanabb volt, mint máskor.

Az apa sem tartozott a nagyivók közé. Esténként, munka után élvezettel szopogatott el két-három decit, de mindig csak a jobbik fajtából. Ő sem volt igazán beszédes, bár az a néhány korty könnyen megoldotta a nyelvét. Ilyenkor szívesen emlegette fel életének régebbi epizódjait, s ha még hallgatósága is akadt, hálából aprócska szellemeskedésekig is eljutott.

Ez az este ugyanúgy indult, mint a többi. Már együtt voltak mind a hárman, amikor a fiú a közös vacsora végén levelet húzott elő a zsebéből.

- Felvettek - mondta azzal a csendes szerénységgel, amellyel állítólag nem lehet sokra vinni az életben. Anyja szorgos kezében egy pillanatra lelassult a törölgetőruha. Pár csepp könny gördült végig az arcán. - Akkor mégiscsak elkerülsz tőlünk... - ölelte magához okos nagyfiát, vacillálva a büszke öröm és a szívfacsaró fájdalom között.

Ekkor került az asztalra a parafadugós palack és a két vastagfalú pohár. A fiú tétovázott, nem nyúlt a pohárhoz, csak amikor apja a mutatóujjával határozottan rábökött.

A bordó színben játszó, sűrű folyadék a nyárvégi paradicsombefőzésekre emlékeztette. De az elképzelt íz inkább fanyar volt, összehúzta a szájpadlását. - Nem rossz! -csettintett később a nyelvével, és szemöldöke a homloka közepéig szaladt.

Az apa kedvtelve nézte. Arra gondolt, hogy valamikor ő is így ült a kis falusi házuk konyhaasztalánál. Pontosan fel tudta idézni a viaszosvászon-terítő kockás mintáját, és azt, miről beszélt ott az ő apja. Az alkalom akkor is különleges volt, amolyan fordulópont az életében. Bejelentette, hogy megnősül. A kép, a családi jelenet hasonlított a maihoz. A könnyek meg a vörösbor... Aztán azok az egyszerű, de súlyos szavak... Ma is itt visszhangoznak a fülében. És most neki kellene valamit mondania, hiszen ez is olyan elköszönésféle.

- Hát a lányok? - villant agyába az örökzöld téma. -Hányadán állsz velük?

A fiú zavartan megrántotta a vállát.

- Mindig akad...

- Úgy értem, komolyabban...

- Hát...

És itt meg is akadt volna a beszélgetésük fonala. Az apa előtt azonban megjelent a rövidre nyírt, őszes, tömött bajusz, amely szigorú nyomatékot adott a kíméletlenül kimondott, kemény véleménynek: "Mindenki tudja, hogy az a lány már nem szűz. Nem érdekel, hányadik vagy a sorban? Elsőnek lenni, az ám az igazi férfibüszkeség!"

A fiú oldalról kémlelte apja hirtelen megmerevedett arcélét. A hangja is kesernyés-rekedten szólt.

- Az én apám nyers, faragatlan ember volt. Akkoriban legalábbis nehezen viseltem a szókimondását. Borzasztóan fájt, ahogy az arcomba vágta a saját igazát. Nem tűrt semmiféle ellentmondást.

- Mindig is léteztek generációs ellentétek.

- Tudom, de az egyáltalán nem törvényszerű, hogy rögtön kenyértörésre kerüljön a sor...

- Ennek az okát még sohasem mondtad el.

- Nehéz erről beszélni. Az anyáddal hallgatólagosan megegyeztünk, hogy nem emlegetjük soha. Pedig akkor hajszál híján meghiúsította a házasságunkat.

A fiú nem kérdezett többet. Ezúttal ő emelte fel a poharat. Másik kezével megtámasztotta a fejét.

- Látod, még most is megvagyunk. Nem bántam meg, hogy az anyádat választottam. Nem volt könnyű, mert valójában tiszteltem az öreget. Gondolhatod... amikor örökre becsuktam rá az ajtót..! De a szerelem... Te sem lennél, ha nem így határozok - kacsintott huncutkásan, és hosszasan elbabrált az asztalterítő rojtjaival. Amikor ismét felemelte a tekintetét, egyenesen a fia szemébe nézett. - Azért, tudod, hiába leszek lassan hatvan, mégiscsak kimaradt valami az életemből.

- Én úgy képzelem, hogy nincsenek bepótolhatatlan...

- Ezt gondoltam én is valamikor. De még ma is foglalkoztat néha, pedig az idő eljárt.

A fiú nem értette pontosan, miről beszél az apja. Nem is ismerte annyira, hogy tudott volna olvasni a gondolataiban. Bár furdalta a kíváncsiság, faggatózni mégsem mert. Ösztönösen érezte, hogy tapintatlanság lenne, mert kényes témáról van szó.

Ittak. A plafonról lecsüngő lámpa egyenletesen világította meg mindkettőjük arcát. Az apa nem találta a szavakat. Eddig még senkivel sem oszthatta meg azt a felismerését, hogy egy férfi önérzetében mi okozza a legnagyobb űrt. Amióta bizonyossá vált benne, azóta szenvedi. Még mostanában is gyakran álmodja ugyanazt: szűz lányt tart a karjaiban, és felébred, mielőtt... A pizsamája izzadt testére tapad, hangosan zihál. Amikor feleszmél, bocsánatkérően nézi a mellette békésen alvó feleségét. Boldogok együtt. De az álmai kegyetlenül ismétlődnek, csak a szüzek cserélődnek, mindig más és más lány jelenik meg képzeletében, arctalanul.

Az apa elfogódottan nézte a fiát. Arcában egykori önmagát kutatta, s mintha felfedezett volna néhány megegyező vonást. Vagy csak azt szerette volna hinni... Annak idején minden porcikája tiltakozott volna, ha őt figyelik ilyen merőn. A nyers nyakas lázadása mára megszelídült. Ha élne még az apja, egyszer talán megkérdezné tőle: "Mondd, milyen volt szűzzel hálni? És nekem már tényleg lejárt az időm?!"

A fiú pillái nehezedni kezdtek. Félretolta a poharat, és felállt. Térdéről a földre csúszott a levél. Egyszerre hajoltak le érte, az apja és ő.

Jellempróba

Mint aki kivagyiságból gyújt cigarettára, nem tüdőzi le a füstöt, s alig várja, hogy eltaposhassa az agyonnyálazott csikket... így voltam én is a kánikula kellős közepén, amikor a panelkatlanból a hegyekbe menekültem. Enyhülést reméltem, kikapcsolódást az egyformán siető mindennapok tipródásaiból. Fékezni akartam a vadul pergő fordulatszámomat, s nyugalmat találni odafönn a lombkoronás csendben.

De kimondottan rossz turistának bizonyultam a Mátra erdei ösvényein. Komolyan vettem az útmenti jelzéseket, a világért sem tértem volna el a kötelező iránytól.(Amíg azonban ezt otthon fegyelmezettségnek nevezik, itt a merevségemnek tudták be.) Mindig a csapat élén jártam, mintha az előttem kanyargó kilométereket teljesítménybérben számolták volna el az út végén. (Ettől aztán stréber lettem, nem pedig követendő vezéregyéniség.) Képtelen voltam eltérni az évek során kialakult napirendemtől: este a tízórai híreket már a takaró alatt félálomban hallgattam, reggel hatkor pedig mocorgásommal felvertem a pihenni vágyókat. (Hétköznapi erényem, a frissesség így alakult át gyűlölt tapintatlansággá!)

És azt az átkozott érzékenységemet ide is magammal cipeltem. Nem szégyelltem megkönnyezni egy közönséges lovat, amely semmiben sem különbözött a többitől, éppúgy csak a gazdája parancsait hajtotta végre. Ha lépést tévesztett vagy lassítani próbált, a fegyelmező ostor könyörtelenül végigvágott széles hátán. Igaz is: miért szörnyülködöm a látványtól, amikor éppen a magamfajta erdőjáró biztonságáért ütik azt az állatot?! Hiszen a meredek hegyoldalon mégsem dolgozhat gép! Csak egy ilyen ló ereje képes kidönteni a korhadt gyökerű fákat, amelyek viharban könnyen maguk alá temethetik a gyanútlan embert. Ezért aztán tényleg fölösleges összerezzennem a lánccsörgés és a reccsenő fatörzs váltakozó ritmusában!És feljajdulnom sem kellene olyan hisztérikusan, amikor a ló az erőlködésben térdre esik, mert ugye ott van még a két hátsó lába is...

Nem voltam életrevaló turista, ideális csapattag! Ezt nagyon hamar felismertem, s szenvedtem az érzéstől. Mint aki kivagyiságból gyújt rá... És nem tüdőzi le...és siet a földbe taposni a nyálas csikket...

Amióta megint itthon vagyok, folyton önmagamat keresem. Hiába próbálok fegyelmezetten élni, elöljárni az ismeretlen utakon: merev strébernek érzem magam. Reggel korán vet ki az ágy, lábujjhegyen járok, mégis lelkiismeretfurdalás gyötör, hátha zavarok... Este már csak a hírek első felét hallom. Álmomban lovat dédelgetek, biztatgatom önfeledten: tarts ki, kedves! A verejtéktől fátyolos szemét csókkal gyógyítom.

A hívás

Ez a késő őszi verőfény teljesen természetellenes, gondolja, mintha csak az ő bosszantására erőlködne ilyenkor a nap. Az ablaküvegen határozottabban látszanak a maszatok, s a légypiszok száraz pöttyei is élesebben rajzolódnak ki. A konyhai csap egyre idegesítőbben csöpög. Hányszor kell még szólnia a szerelőnek?! És ez a kávé, húúú, éppen most tud ilyen átkozottul forró lenni! Nem érzi a nyelvét... Már egyébként is késésben van! Váratlanul leszakad a blúzáról egy gomb. Másikért nyúl a szekrénybe, de a vállfák makacsul összeakadnak.

Alsó ajka már rángatózik. Mindig így kezdődik nála a sírás, amiről nyugodtabb pillanataiban pontosan tudja, hogy valójában hisztérikus roham. Megpróbálja elterelni a gondolatait, ahogy tanulta, de most ellazulásra nincs idő, anélkül pedig fölösleges minden igyekezete. Hóna alja megnedvesedik. Mozdulatai lelassulnak. Gépiesen veszi fel a telefont, és tágra nyílik a szeme.

Rohadt ringyó, hallja a távoli monoton hangot, s hirtelen egyáltalán nem biztos benne, hogy a hívás téves volt. Visszaejti a kagylót. Nem fogja fel, hogy az óra elüti a nyolcat. Agyában gyors egymásutánban peregnek a képek.

A fehér kórházi ágy szélén görnyed, anyja csorba bögréjébe zsömlét aprít, langyos tejet önt rá, kiskanállal megkeveri. Óvatosan közelít a konokul összezárt fogak felé.

A nővér oldalvást sandít rá, s azért drukkol, hogy neki se sikerüljön. Naná, bepanaszolták, a szakértelmét kérdőjelezték meg! Sértett merevséggel tartja a nyakát...

Mama, könyörög tehetetlenül, csak ezt a falatkát... a kedvemért, mama, csak ezt az egyetlenegyet... És őszinte lelkifurdalást érez, pedig meg akarta akadályozni, hogy idekerüljön... Tönkretették egészen, nem kellett hozzá egy fél év sem.

A nővér perceken keresztül a lázlap fémkeretével zörög.

Az öccse nem vehette magához a kis lakásba a három gyerek mellé. Nála jó helye lett volna, számtalanszor hívta. Úgyis egyedül vagyok, érvelt, jól megleszünk, hidd el!

Ki tudja ma már, hogy a tapintat vagy mi a csuda beszélt az anyjából! Nem akarok rád telepedni így betegen, hajtogatta ellentmondást nem tűrően, inkább bemegyek.

A nővér fölényesen húzza ki a paplan alól az ágytálat. Megbillenti, a szúrós szagú folyadék kilöttyen. Biztosan készakarva csinálta!

Ezt is szóvá tehetné, de most már sietnie kell, holnap újra kísérletet tesz. Istenem, mama, istenem...!

Váratlanul toppan az osztályba. Neki éppen háttal áll az a lány, akinek bukást ígért, ha nem embereli meg magát. A többiek pisszegnek, integetnek, hogy hagyja már abba, de a lány mélyen átéli szerepét, éppen őt utánozza. A farriszálását eltúlozza, de a hanghordozása, az igen, az az övé!

Nem érdekel, affektálja, ki az apád, milyen karriert futhatnál be a segítségével. Nálam csak a tudás számít! Ellenszenvesen sipítós ez a hang, már-már az extázis határát súrolja. Kezével hevesen gesztikulál, természetellenesen rázza magát. A tűsarok ingadozik alatta.

Ő meg csak áll dermedten az ajtóban, hóna alatt szorongatja a naplót, aztán a hátsó padban valaki felvihog. A lány megfordul, farkasszemet néznek.

Az érettségi után fenyegetőző leveleket kap, pedig tudhatnák, ahhoz semmi köze nem volt...

A férfi szorosan magához vonja. Ma este megmondom neki, határozza el váratlanul, már régen meg kellett volna tennem, úgysem tudunk együtt élni. Felőröljük egymást... Én - hiszen tudod - nem sürgetlek, kedvesem, bújik a férfi melegébe, meg kellene várnod, amíg az ő dolgai is rendeződnek... Lett volna rá ideje bőven! Tizenöt éve csak veszekszik, gyűlölködik, megöl! Biztos vagy benne, hogy mi ketten, cirógatja meg a férfi arcát, hogy te meg én ..? Régóta szeretjük egymást... Eljött hát az idő! Sohasem voltam férjnél, lehet, hogy nem is vagyok rá alkalmas! Úristen, a negyven évemmel együtt tényleg kellenék neked? Te szélhámos, incselkedik kacagva, s érzi, hogy a férfi szorítása lazul. Azt hittem, erre várunk mindketten, áll fel mellőle hirtelen, és öltözködni kezd.

Egyetlen szóval sem marasztalja. Hadd menjen, majd visszajön! Közben majdnem belepusztul a büszkeségébe!

Hiába várja azután.

A képek pergése hirtelen abbamarad. Felocsúdik gondolataiból, körüljártatja a tekintetét. Miért van nyitva a szekrény ajtaja? Igen, valamit keresett! Mit is? Jól esne egy pohár víz... Csöpp, csöpp, csöppcsöpp... Mégegyszer szól a szerelőnek. Elhatározza, hogy ablakot pucol, felvarrja a leszakadt gombjait, rendet rak végre maga körül. Az iskolában majdcsak kitalál valamit, nem szokott indokolatlanul hiányozni. Ha jól beosztja az idejét, még a temetőbe is vihet friss virágot a mama sírjára. Hazafelé meg talán beülhetne valahova.

Hétköznapi történet

Már az első néhány mondat után feltűnik, hogy megváltozott a lány hangja. Hiányzik belőle az enyhén fölényes magabiztosság, s mintha sűrűn szőtt fátyol tompítaná kiszólásai élét. Beszélgetésünket - most is, mint már annyiszor - a telefonközpont türelmi jele szakítja félbe. Aztán visszalép, s megpróbáljuk ott folytatni, ahol abbahagytuk.

*

Régóta ismerem. Emlékszem, először az édesanyja kopogtatott az irodámba. Bőbeszédű volt és reménykedő. Boldogan újságolta, végre sikerült a vak lányának állást szereznie. Igaz, majdnem két év telt el azóta, hogy a gyerek munka nélkül tengett-lengett, már a depresszió jelei is érzékelhetően kiütköztek rajta. A szülők rengeteget kilincseltek. Könyörögtek és fenyegetőztek, sírtak és káromkodtak. Nem törődtek bele a sajnálkozó kifogásokba, a nyers elutasításokba. Csak azt tudták, hogy értelmes elfoglaltságot kell találniuk a kislányuknak, aki az iskolát jó eredménnyel végezte, s ezután muszáj valamit csinálnia, mert különben elveszíti önmagát. Amikor egy kis vállalatnál felvették próbaidőre, akkor jött el hozzánk, hogy megossza velünk az örömét.

A lány is elégedett volt. Naponta adott hírt magáról. Jól van, véglegesítették, szeretik a munkahelyén, kapcsolatban maradt régi osztálytársaival, imádja a zenét, mindene a rádiózás, valami ilyesfélének álmodta meg az életét.

Teltek a hónapok, hamar elrohant egy-két év is. A telefonhívások megritkultak. így szokott ez lenni, ha rendben mennek a dolgok. Nincs ebben semmi különös: egyszerűen révbe jutott egy lány sorsa. Szerencséje volt, annyian megirigyelhetnék...! Nincs mit erről túlságosan sokat beszélni!

De egyszer ismét eljött hozzánk az anya. Csendesebb volt, és majdnem szomorú. Sebtében elintézte a formaságokat. Hamar észrevettük, hogy kelletlenül válaszol kérdéseinkre. Hagytuk, hadd siessen, ha dolga van!

Nemsokára jelentkezett a lány is. Idegesen, kapkodva kezelte a berendezést, pontatlanul kapcsolt. Rögtön a lényegre tért. Elköszönni jött, mert nem bírja tovább. No, nem a munkájával van baj, a kollégái is rendesek, de otthon újabban... Ezt már nem lehet kibírni! A szülei még mindig azt képzelik, hogy taknyos kölyök, egészen rátelepedtek, nem hagyják egy percig sem magára, kísérgetik az utcán, pedig az emberek segítőkészek, ha meglátják a kezében a fehér botot. Elmarták a fiút is mellőle, aki pedig jó fej, elvette volna feleségül, nem csak ígérte, mert egyáltalán nem az a fajta fiú volt... Visszamegy hát Pestre, hogy megmutassa, képes a saját lábán megállni. Gyorsan kellett döntenie, mert most megüresedett egy központ, a régi jó barátok már alig várják! Lakni? Ja, igen, egyelőre albérletben egy másik lánnyal, aztán majd kialakul...

Sokáig csak másoktól hallottunk róla. Egyszer összefutottunk az édesanyjával az utcán, de elfordította a fejét. Ebből gondoltuk, hogy biztosan észrevett bennünket.

*

Ezekben a napokban, így az esztendő fordulóján, irodánkban még gyakrabban csörög a telefon. Felváltva vesszük fel. Megköszönjük és viszonozzuk a jókívánságokat. Ezúttal az én kezem lendül hamarabb. Azonnal feltűnik a lány hangjában a változás.

- Mi van veled? - próbálom fellibbenteni a fátylat.

- Mi lenne?! A történetem szokványos, tucatnyi ilyennel lehet találkozni nap mint nap. Nincs állandó munkám, csak néha ugrom be helyettesíteni. Intézetben, tömegszálláson lakom. Jobbnak láttam eljönni az albérletből, tudod, a barátságot is egészen másképp képzeltem. Csábított a felszín, messziről minden sokkal szebbnek tűnt... Most itt állok a tömegben teljesen egyedül.

És jönnek az ünnepek...

- Nem látogatsz haza?

- Mit mondhatnék az anyámnak?! Bocs, igazad volt, te tudtad előre... Valljam talán be, hogy már alábbhagyott a fene nagy büszkeségem...? Visszacsinálni már úgysem...

A türelmi pittyegés félbeszakítja a szót. Aztán a vonal lebont, és foglaltat jelez a készülék.

Félúton

Már lassan huszonöt éve annak, hogy elhagyta a szülői házat. A faluban akkoriban az eset nem volt különösebben beszédtéma. Egyszerűen férjhez ment egy lány, elvitték, eggyel kevesebb. Tulajdonképpen ez az élet rendje.

- Becsomagoltad a törülközőket is?

- Ne izgulj annyira, negyedszer ellenőrizteted már velem!

Büszkén, fejét felvetve lépett ki a kapun. Az ő ideje is eljött. Mennie kellett, követni egy férfit bárhová is, bármilyen messzire. Nevetett. Fiatal volt, és ragyogott az arca a napsütésben. Sietősen engedte el a kilincset. A kapu hatalmas robajjal csapódott be a háta mögött.

- Műszálas ruhákhoz ne használj majd fehérítőt!

- Egyáltalán nem használok fehérítőt! Tudod, a bőröm...

Amikor a hosszú utazás végén rádöbbent, hogy ezután már csak látogatóba mehet haza, kezdte magát furcsán érezni. Tekintetét kérdőn hordozta körül az idegen szoba csupasz, frissen meszelt falain. Ezt kell majd berendeznie, ezután itt lesz az otthona. Egyenként szedegette ki szatyrából a személyes holmiját. Hajkefe, golyóstoll, napszemüveg, zsebkendő... Széjjelrakosgatta, nézegette őket. Most különös értelmet kaptak ezek az apró tárgyak. Illatuk volt, melegségük, sugárzásuk. Megannyi emlék a múltból, s talán jelképes kiindulópont a holnaphoz. Szükségét érezte ennek a hangtalan biztatásnak.

-Kíváncsi vagyok, hogy jössz ki a pénzedből...

- Hamarosan kiderül. Nyugodj meg, úgyis sikoltani fogok, ha bajba kerülök!

De nem volt idő elérzékenyülésre. Az események gyors egymásutánban peregtek, lüktető életritmust diktáltak. Sikerek és kudarcok vívtak egymással ádáz csatát, az ösztönök világában csak mellékszerepet játszhatott a tudatosság. Fogytak az évek.

- A sértődékenységedet próbáld meg leküzdeni! Az ilyesmi nem vezet jóra...

- Hidd el, jól megleszünk, neki is megvan a maga természete! Nem vethetünk semmit egymás szemére...

Gyakran látogatott vissza. Hűségből tette-e vagy kötelességérzetből, netán a megszokás igazgatta lépteit? Sohasem gondolkodott ezen. Valahányszor utazni készült, így mondta: "hazamegyek." S ebben benne volt minden: a gyötrő honvágy, az örök gyermeki kötődés és a hiú önigazolás. Mert útjain mindent magával cipelt, ami helyette is mesélt a távolban zajló életének fontosabb eseményeiről. Megmutatta a kivágott, pörge szélű újságcikkeket, a mosolygós pillanatokat rögzítő fotókat, az agyonhallgatott, nyávogós hangfelvételeket, a csillogó kitüntetéseket. Egyszer egy valódi, bömbölő kisbabával állított be. Cucli lógott a szájában, gumibugyijának szétkenődő tartalma pedig kicsattanó egészségről árulkodott.

- Ne felejts el azonnal írni, ha megérkezel!

- Sohasem voltam jó levélíró. A telefon egyszerűbb és gyorsabb.

*

Az emberek még visszaköszöntek az utcán. Az öregek hunyorgó szemmel néztek utána, s egymás között megjegyezték, hogy bizonyára jól megy a sora. A fiatalabbakat már ő sem ismerte. Olyan gyorsan siettek el mellette, hogy képtelen volt egyetlen azonosító vonást felfedezni az arcukon. Egyszer csak a szívébe markolt a felismerés: eljön az az idő is, amikor már egészen idegen lesz itt mindenkinek. Akkor nincs miért visszajönnie. Valószínűleg ezzel fizetnek azok, akik hűtlenül elhagyják az otthonukat. Bántotta ez a gondolat.

- Ja, és a szemetest sűrűn ürítsd ki, nehogy...

- Hogy neked mik jutnak az eszedbe!

Gyakran sétálgatott a temetőben. Előbb csak úgy, elrejtőzve a világ zajától. Később aztán már tudatosan kereste az alkalmakat. Megnyugtatta ez a végtelen, méltóságteljes csend. Egyre több ismerős nevet olvasott a szaporodó fejfákon. Aztán napokig nem tudott megszabadulni a falfehér, rezzenéstelen arcoktól, amelyek egészen közelről néztek vele farkasszemet. Egyszer meg is rémült, amikor egy pillanatra mintha önmagát látta volna felbukkanni közöttük. Ez még túlságosan korai volt.

- A vonaton vigyázz a pakkodra!

- Jól van már, nem vagyok gyerek!

Másnap, amikor ismét elutazott, búcsúzáskor meghagyta az öregségükben apróra töpörödött szüleinek, hogy váltsák meg neki azt a parlagon maradt sírhelyet maguk mellett, ha majd egyszer végleg... És ettől hirtelen feloldódott benne a huszonöt év összes kínzó feszültsége. Kívánságában most észrevétlenül megbújt az az érzés, amelyet eddig nem tudott sohasem pontosan kifejezni.

-Istenem, mikor látlak újra?!

- Ne bőgj, anyukám! Mennem kell. Majd jövök!!

Búcsúzás

- Tudod, kedvesem, vannak helyzetek, amikor az ember olyat kénytelen tenni, amit sohasem tudott volna elképzelni önmagáról.

- A muszáj bizony nagy úr!Mindenki hozhatna erre számtalan példát a saját életéből.

- Az ilyenfajta történetekre csak akkor figyelünk igazán, ha ismerjük a szereplőit.

- No, igen, mi aztán ismerjük...

- Ezért vagyok most nyugodt. Látod, a cigarettámat is elnyomtam már.

- Akkor hát egyszerű a dolgunk, magyarázkodnunk sem kell! A bevezető kifogástalanra sikeredett. Hallgatlak!

- És mosolyogsz... Nem könnyű így bármit is mondani.

- Mégiscsak zavarban vagy? Megkönnyíthetném a dolgodat, ha kinyitnám előtted az ajtót, és utat mutatnék. De nem, kedvesem! Látod, a kezed után nyúlok, a szemedbe nézek, és azt akarom, hogy beszélj. Hallgatni a hangod...

- Ez a fajta jóság volt mindig a legkegyetlenebb fegyvered!

- Ne emeld fel a hangod! Ne rontsuk el így utoljára...

- Hát akkor sejted... Azt hittem, kiabálni fogsz velem.

- Szoktam én kiabálni? Senki sem hallhatott még, nohiszen...

- Akkor marjál inkább a kezembe, vagy csinálj akármit, de ne mosolyogj olyan cinikusan, mert beleőrülök!

- Mondd, nehéz volt velem az életed?

- Ha faggatsz, bőgni fogok. Tudod jól, hogy mi mindent köszönhetek neked...

- Marhaság, köszönni semmit sem kell...

- Azt sem, hogy félig agyonverve reszkettem két zokogó gyerekkel a karomon, éppen kifele rohantam velük a világból, amikor valahogyan az utadba kerültünk?Emlékszem, nemsokára ott álltunk megfagyva a fűtött szobádban, és bámultunk, mert nem értettük,mi történik velünk, hol vagyunk, ki a jótevőnk. Szorongattam a kulcsot a kezemben. Csak maradjunk nyugodtan, mondtad, te most úgyis hosszabb időre külföldre repülsz.

- Akkor még nem gondoltam, hogy öt év lesz belőle.

- Megijedtünk a táviratodtól.

- Amikor beléptem, csinos fészket találtam egykori sivár legénylakásom helyén. A gyerekek otthonosan hancúroztak, s te gyönyörű voltál...

-...és még mindig tanácstalan... Távollétedben kiegyenlítetted a számláinkat, álláshoz segítettél, a gyerekeket elhalmoztad ajándékokkal...

- Itthon mindig magányos voltam. Ezért vállaltam a kinti munkát, ott lekötött az üzlet, nem értem rá keseregni. De amikor így, együtt láttalak benneteket, megmozdult bennem valami reményféle. Maradni szerettem volna inkább. De mennem kellett...

- És újabb öt hosszú év következett. Sűrűbben látogattál haza. Azok a felejthetetlen nyarak pedig...! Megmutattad nekünk majdnem az egész világot.

- Amikor velem voltatok, életemben először teljes embernek éreztem magam. Igazi család, hm, mindig erre vágytam! A korán elhalt szüleimnek ekkor bocsátottam meg az árvaságomat.

- Adnál egy cigarettát? Rágyújtanék...

- De mért húzod el a kezed?

- Sohasem akartál magadhoz láncolni... Szabad voltam, gondtalanul nevelhettem a gyerekeimet.

- Még mindig olyan jó meleg a kezed... tudod ugye, a kezedbe szerettem bele!? Hányszor elfigyelgettem munka közben, vagy amikor az öledben pihent... S amikor először simogatott, úristen... Nézd, meggyújtottam neked a cigarettát. Mellettem szoktál rá. Ez az én bűnöm.

- Bűn?! Miféle bűn?! Miért keresel magadban egyfolytában hibákat? Látod, ezt valóban nehezen viseltem! Az ok nélküli önmarcangolásodat...

- Mégis igent mondtál...

- Tíz év után, amikor végleg hazajöttél...

- Az a baleset is az én hibámból történt! Alig láttam az utat! Eszeveszetten hajtottam. Most olcsó lenne azt mondanom, hogy akkor is éppen hozzátok rohantam...

- Nekem pedig kegyetlenség lenne azt mondanom, hogy ekkor jött el az én időm. A hála ideje, a viszonzásé mindenért. Volt ebben valami sorsszerűség.

- Hagyjuk a sorsot! Tudom, megváltoztam.

- Elutasító lettél és gyanakvó. Értetlenül húzódtunk összébb a gyerekekkel. Múlandó lelki állapot, mondogattuk egymásnak. Nem gondoltuk, hogy örökké tart. Segíteni akartunk neked, de te senkit sem engedtél a közeledbe!

- Nevetségesnek éreztem magam. Lám, a biztos támasz mankókkal botorkál! Tudtam, hogy ezen a világon már soha senkinek nem lehetek fontos... Gyűlöltem az együttérző pillantásokat, mindent, mindent, ami emlékeztetett a hálára!

- Nem érdekelt senki és semmi. Mindig csak hallgattál! Borzasztó érzés volt ez nekem! A tehetetlenség... Nem bíztál bennem!Egyszer sem gondoltad végig, hogy nem csak te szenvedsz!? Aztán egy újabb csapás... Az amputálás... A gyerekek nem bírták tovább a feszültséget. Elköltöztek. Elmenekültek! Széjjelszakadt a családunk.

- Család! Előbb-utóbb mindenhonnan kirepülnek a gyerekek.

- Nem mindegy, hogy milyen okból! Sajnálom...

- És most te is elmész.

- A vacsorád a hűtődben van. Ne feledkezz meg a gyógyszerekről sem!

- Ha bezártad az ajtót, a kulcsot dobd be a nyíláson!

- Jól van, de előbb még felhozom a postát.

- Hagyd, a csikkeket majd kidobom én...

Az a drága segítő kéz..

Nagyvárosi autóbusz pályaudvarán várakoztunk. Mögöttünk százegynéhány kilométer, előttünk még legalább negyven. Rengeteg időnk volt az indulásig. A hideg szélben toporogni kezdtem.

- Nagyon kell? - kérdezte társam, aki jól ismeri mozdulataim jelentését.

Bocsánatkérően hajtottam le a fejem.

- Tudod, máskor akár egy napig is képes lennék visszatartani, de ma reggel muszáj volt meginnom egy forró teát a karcolós torkom miatt...

Megértően nyújtotta a karját, és elindultunk felfedező körutunkra. A látótávolságunkon kívüli feliratok nem jelentettek számunkra semmiféle hasznos információt. Mit tehet ilyenkor a rosszullátó ember? Kérdezősködhet és magyarázkodhat a flegma pillantások kereszttüzében. De a szükség a büszkeségnél nagyobb úr! A sürgősség pedig nem hagy időt az érzékenykedésre...

Nemsokára rátaláltunk megváltásom színhelyére. Tájékozódtunk. A vécés bácsi spontán módon ráérzett a problémámra, s lassú kimértséggel közölte a fontos tudnivalókat: - Jobbra a férfiak, balra a nők. Vigyázat, az ajtókon számlálóberendezés van! Előre kell fizetni. Tíz meg tíz az húsz.

Mivel társam, aki - férfi lévén - nem segíthetett tovább a baloldali kacskaringós folyosó útvesztőiben, a számlálós ajtó küszöbének innenső oldaláról navigált.

- Kicsit előre, aztán oldalt, most beljebb! Jó! No, még egy lépés a másik irányba, és most fordulj meg! Még nem az az ajtó! Egy picit arrébb, a következő...

Tapogatva követtem pontos, célravezető utasításait. Aztán hirtelen megkönnyebbültem.

Kifelé már emlékezetből, biztosabban és felszabadultabban lépdeltem. Éppen elhagyni készültem a női szakaszt, amikor valamiért egy picit elbizonytalanodtam. Társam, aki ismeri tétova mozdulataim jelentését is, segítőn kinyújtotta felém karját, hogy baj nélkül átjussak a küszöbön. A vécés bácsi hangja felcsattant:

- Hát nem megmondtam, hogy számláló van az ajtón?! Most jól nézünk ki! Hogyan fogok én elszámolni a maga meggondolatlan benyúlásával?!

Szó nélkül letettük a tízest. Az utcán szorosabban kapaszkodtam társam drága karjába...

Az arc

A bírónő még egyszer átfutotta jegyzeteit, aztán határozott mozdulattal összecsukta a nyers színű mappát. Bezárta az íróasztal fiókjába, a kulcsot kézitáskájába ejtette. Kigombolt kabáttal, hajadonfőtt sietett végig a hosszú hivatali folyosó kopottas futószőnyegén. A lépcső-fordulót már éppen takarították. Lábujjhegyre emelkedve tipegett a frissen mosott kövön. Egy pillantást vetett a földszinti büfé szegényes kínálatára, s úgy döntött, hogy elviszi a maradék szalámivéget és a pár darab horpadt, félszáraz zsömlét. Néhány szelet csokoládé is került a szatyrába, ennyi talán elegendő lesz a vacsorához...

Amikor elengedte a hatalmas kovácsoltvas kilincset, és kilépett a sötétedő utcára, már tudta, hogy magával viszi azt az arcot. Gondolatai csak az ügy körül jártak, képtelen volt elszakadni tőle. Látta maga előtt az akták sűrű bekezdéseit, cipelte a súlyos paragrafusokat. Háta kissé meggörbült. A sarkon valaki hangosan jó estét kívánt. Összerezzent,de mire viszonozta volna a köszönést, már senki sem jött szembe. Csupán az az arc kísérte kitartóan, egészen közel tolakodva.

Ránézésre amolyan átlagos arc volt: vonalai markáns rajzolatúak,kontúrjai kiemeltek. Az ablakból rávetülő délelőtti napfény összehúzta pupilláit. Látszott, hogy erőlködve tartja nyitva száraz szemét, csak azért is, mindenkivel szembenézve, mindenre elkészülve. Szabályos ívű szemöldöke mozdulatlan keretként adott nyomatékot ennek a pislogásmentes konokságnak. A magas homlok egyetlen díszlete egy engedetlen hajtincs volt, amely valahogy kiszabadult a fejkendő szorításából. A lefelé hirtelen szélesedő, lapos orr alatt keskenyre szabott, vízszintes dupla csík, a zárt ajkak. Szigorúan visszaparancsoltak minden feltörni kívánkozó hangot. A kerek áll olykor oldalvást meg-megrándult. Ilyen volt a vádlott arca.

A bírónő gépiesen haladt. A tömeggel sodródott a zebrára, az utca túloldalán a járdaszegély mintha a tárgyalóterem küszöbe lett volna. Belépett rajta, és meghallotta a saját hangját. Felelősségre vonó, rideg kérdései idegenül visszhangoztak a fülében. Egyetlen védekező szó sem hangzott el. Aztán a tanuk következtek sorban. Szenvedélyesen beszéltek, és élénken gesztikuláltak hozzá. Ők látták az emeleti ablakból visszahúzódó kezet, a libbenő függönyt és a zuhanó gyermektestet. Ők megrémültek, elfutottak vagy orvosért sikoltoztak. Ők élesztgették, elszállították és...

Az arc mindvégig rezdületlen maradt.

A csontos kéz váratlanul érintette meg a vállát. Összerezzent. Az ismerős férfi hangja visszazökkentette a jelenbe, az igyekvő járókelők forgatagába. Együtt mentek tovább.

- De jó, hogy találkoztunk! Bár ez a hely nem igazán alkalmas a beszélgetésre...

- Restanciám van, tudom. A szülői értekezletekre sem jutok el mostanában. Rengeteg a dolgom...

Egy csendesebb kapubejárathoz húzódtak, a kamasz fiú anyja meg a tanár. - Úristen, csak nincs valami baj vele?!

- Úgy látszik, semmit sem tud, hiába adtam meg az időpontokat...

- Miféle időpontokat?

- Ezek szerint az ellenőrzőjét sem látta...

- Bevallom...

- Ismerős a dolog. Mindenki vakon bízik a saját gyerekében, aztán... - Miről beszél?!

- Az igazolatlan órákról, az évismétlésről, ha egyáltalán engedélyezi az igazgató. Egyszer mégiscsak be kellene jönnie az iskolába, drága bírónő. Az önök esete nem egyedi. így van ez, ha egy anya egyedül...

A kapu szélesre tárult mellettük. Éles huzat kavargott. Egy ideges sofőr hosszan rájuk dudált, és káromkodva rázta feléjük az öklét. A bírónő lába gyökeret vert, értetlenül bámult a távolodó tanár után.

Nem emlékezett pontosan, hogyan jutott el a lakásuk ajtajáig. Amíg táskájában a kulcsát kutatta, bentről monoton zene dübörgött. Sokáig elbabrált a zárral, a keze reszketett. Végre belökte az ajtót. Az előszoba fogasán ismeretlen kabátokat pillantott meg hanyag összevisszaságban. Cigarettafüst gomolygott, poharak koccantak.

-Kifelé! - szakadt ki belőle a rekedt kiáltás. - Tűnjetek innen hazafelé! - Zihálva rántotta fel az ablakot. Meglibbent a függöny. A keze ösztönösen visszarándult.

- Hogy mertél lejáratni a barátaim előtt? - sziszegett vérben forgó szemekkel a fiú, és félrekapta fejét az ütésre lendülő indulat elől. - Elmegyek én is!

Az anya semmit sem érzett. A fürdőszoba homályos tükrére meredt. Az az arc nézett vissza rá teljes életnagyságban. Arra gondolt, hogy másnap ítéletet kell hirdetnie.

A látogató

Az asszony előtt még ott állt az egész nap. Korán kelt, rendet rakott a napfényes lakásban. Frissen vasalt inget adott a férjére, a gyereknek fehér szalvétás uzsonnát csomagolt. Aztán belülről magára zárta az ajtót.

Csend volt körülötte. A világ híreinek tolakodó csatornáit már elzárta, az utcáról beszűrődő zajokra sem figyelt. Ölébe ejtett kézzel süppedt a fotelbe. Tarkóját a plüs támlára fektette, válla hanyagul előrebillent. Behunyta a szemét. Élvezettel engedte át magát a puha-meleg kényelemnek. Boldog volt ebben az óvó biztonságban. Elégedett mosoly ült ki az arcára, amikor elszunnyadt. Furcsa álmot látott.

Borostásképű, szakadt férfi sétált be az ajtón, csak úgy egyszerűen, ellentmondást nem tűrő határozottsággal. Az asszony meghökkent, sikolyra nyílt a szája, de nem jött ki hang a torkán. Rémületében körbemutatott; szabad a vásár, elvihet bármit, istenem, csak őt ne bántsa! Iszonyodott az erőszaktól. A férfi alaposan széjjelnézett. Nem sietett, nyugodtnak látszott. Egyenként megérintette a pazar berendezési tárgyakat, hosszasan elidőzött a márkás készülékek előtt. Aztán hirtelen az asszony szemébe nézett. Tekintetük összefonódott, a protézis megcsillant.

-Azt hittem, sohasem talállak meg - mondta a férfi csendben.

- Férjem van és gyerekem - hajtotta le a fejét az asszony, és mellén megfeszült a pongyola.

- Ne félj, nem zavarom meg a nyugalmadat! Csak még egyszer látni akartalak... A baleset után, amikor felgyógyultam, kerestelek. Hamar rájöttem, hogy elhagytál. Sokáig nem találtam a helyem, sokat ittam, kiraktak az állásomból. Azóta is tengek-lengek, fél szemmel sehova sem vesznek fel. Az asszony szeme megtelt könnyel, arasznyival közelebb lépett. Kezét kinyújtotta a férfi felé.

- Még mindig nagyon szép vagy - suttogta az, és lassan, bocsánatkérően kihátrált az ajtón.

Az asszony borzadva riadt fel a fotelben. Teste megrázkódott, zavartan húzta vissza előrenyújtott kezét. Bántotta a csend. Sietősen kötényt vett maga elé. Bekapcsolta a rádiót. Émelyítő operettmuzsika szólt. Munkához látott.

Munka után

A dossziéban időrendi sorrendben, gondosan kitöltött kérdőívek sorakoztak. Az utolsó végére még odakerült a dátum és a begyakorolt szignó. Ezzel befejeződött a hetekig tartó nagy munka. A kérdezőbiztos diplomatatáskáján elégedetten kattant a zár, golyóstoll ár ól lassan elillanóban volt a keze melege.

Otthon az asszony már megterített, a két lurkó türelmetlenül ült az asztalnál, lóbázták a lábukat, és kanalukkal szünet nélkül kocogtatták a tányér peremét. Apjuk jöttére örömujjongásban törtek ki, szájukban összefutott a nyál.

A kérdezőbiztos komótosan kezet mosott, aztán még betért a vécébe, ahol örökkévalóságnyi időt töltött el. A víz hirtelen zubogása behallatszott a konyhába. Megint kézmosás, most már szappannal, körömkefével. Az asszony tiszta törölközőt nyújtott felé, kérlelő pillantást vetett rá: éhesek a gyerekek.

A kérdezőbiztos összeráncolt homloka alól szigorú szempár villant a hangoskodókra. Nem szólt, csak leült a helyére, és mélyen belemerítette a szedőkanalat a gőzölgő levesbe. Csend lett. Csupán a szürcsölés és a kanálcsörgés hallatszott. Gyorsan végeztek a második fogással is.

A gyerekek mohón behabzsolták a vacsorát, és letelepedtek a tévé elé. Mereven bámulták a képernyőn tobzódó fényeket, fülük öntudatlanul felszippantotta a képeket aláfestő monoton hangeffektusokat. Végre jóllakottak és boldogok voltak.

A kérdezőbiztos ültében az asztal szélén könyökölt, habos sört ivott, időnként böffentett egyet-egyet. Nem szólt. A feleségét figyelte, amint gyakorlott mozdulatokkal leszedi az evőeszközöket, és hozzákezd a mosogatáshoz.

- Jancsika ma berúgta a tanári szoba ablakát. Igazgatóit hozott meg egy kitöltött csekket kétezer forintról -mondta az asszony csendesen. Minthogy a férje nem reagált, hozzátette: - Tomi viszont megfelelt a pótvizsgán.

A férfi szótlanul az ajkába harapott. Egy eltévedt légy kóválygott a sűrűsödő szürkületben, aztán tehetetlenül az ablaküveghez csapódott.

- Megint elromlott a mosógép. Beszorultak a ruhák. Égen-földön nem találok szerelőt - sóhajtott panaszosan az asszony.

Az óra ekkor ütötte el a nyolcat. A kérdezőbiztos arra gondolt, hogy holnap leadja a paksamétát, s talán hamarosan új témában vizsgálódhat. Lételeme volt a kérdezősködés. Nézte a felesége sápadt arcát, biztosan kimerítették a gyerekek, no meg ez a fránya mosógép is... Belelapozott az újságba, de a betűundor felülkerekedett kíváncsiságán, hát félredobta. Elvonult a fürdőszobába, levetkőzött és zuhanyozni kezdett.

Az asszony félénken benyitott hozzá.

- Pozitív lett a rákszűrésem eredménye - szólt elcsukló hangon, és szeme sarkában kövér könnycsepp jelent meg.

- Ühüm - emelte ki férje a fejét a langyosan permetező vízsugár alól. Nem tehetett róla, de ebben a pillanatban csak ennyire futotta. Csöpögött róla a fürdőhab, és ő csak guggolt a kádban, reszketett a lába, hangosan vacogott.

Már mindenki aludt, amikor még egyszer felnyitotta diplomatatáskáját, hogy megbizonyosodjon arról, minden együtt van-e. A lapok időrendben, gondosan sorakoztak egymás után, éppen úgy, ahogyan belerakta őket. Csupán a táska jobb alsó sarkában tűnt fel neki valami szokatlan. Közelebb hajolt. Beletúrt a feketéllő kupacba. Az ottfelejtett kérdőjelek ártatlanul gurultak szanaszéjjel. Lepotyogtak a földre, felrepültek a levegőbe, betöltötték az egész teret.

Száz kis kérdés formájában köröztek az egyenletesen szuszogó gyerekek feje fölött: mi, mért, mennyi, hol, kivel, merre és hogyan?????? Egyikük motyogott valamit, és hangosan felnevetett álmában.

A kérdezőbiztos felszabadultan rontott a hálószobába, ahol a felesége még hüppögött az érdektelenség fullasztó levegőjében. Bocsánatkérően magához rántotta az asszonyt. Záporozó kérdéseire azonban nem kapott választ. Éjfél felé járt már az idő.

A mi családunk

Válófélben voltak: éppen a "tartozik és követel" végeláthatatlan vitáinak kellős közepén, amikor már leginkább csak a fel-felcsattanó hangerő jelzi a mind hevesebbé váló gyűlölet sebességfokozatait. Ekkoriban állt elébük a serdületlen gyerek, akinek a sorsáról még ugyancsak nem sikerült megegyezniük.

- Holnapra fogalmazást kell írni a családunkról. Segítenétek?

Pillanatnyi csendfuvallat libbent a szoba indulatoktól felforrósodott levegőjébe. Az anya szólalt meg először, az ő ötletei mindig jól beváltak, érdemes volt odafigyelni rájuk.

- Kezdhetnéd talán a családunk bemutatásával. Apa, anya, gyerek. Ahogyan szokás, hiszen tudod...

- És aztán? - pillantott körül a bizonytalan nebuló. -Mit lehetne még beleírni?

Az apa általában elhatárolódott az effajta kérdéstől. A gondolatok írásos formába öntése ugyanis nem volt igazán az ő műfaja. Most azonban nem akart kevesebbnek látszani.

- Belevehetnéd például, hogy reggel korán dolgozni indulok, aztán este fáradtan hazajövök...

- ...addigra kész a vacsora, rend és tisztaság mindenütt - kontrázott élesen az anya -, és a család együtt tölti a nap hátralévő óráit.

A gyerek tétovázott, egyik lábáról a másikra nehezedett.

- Ez így nagyon kevés! Legalább háromnegyed oldalt kell írni, azt mondta a tanító néni.

A csend jeges hulláma ismét közébük csapott. Tanácstalanok voltak mindannyian. A gyerek várt még egy kicsit, aztán a füzetét gyűrögetve kioldalgott a szobából. A háta mögött ismét felparázslott a vita a lakásról, a bútorokról meg a kevéske készpénzről.

Jóval később az íróasztal mellett ülve tehetetlenségében még mindig csak a lábát lóbálta , rágta a ceruzája végét. Jól hallotta a "kurvaanyád" és az "apádfaszát" periodikusan ismétlődő, egyre cikornyásabb változatait. Sok idő telt el így, de a fogalmazás címe alá egyetlen sor sem került. Nehéz homlokát az üres füzetlapra ejtette. "A mi családunk" - visszhangzott agyában a számtalanszor megkezdett mondat. Arra riadt fel, hogy kint ajtó csapódik; az anyja keze reszket, ahogy megérinti a vállát, a hangja rekedtes.

- Késő van, ideje lefeküdni!

- De még nincs kész... - nyafog félálmában is kötelességtudóan.

- Semmi baj, holnapra legfeljebb igazolást adok - oldódik meg hirtelen ez a súlyos probléma is. Még az a jó, hogy rájuk mindig lehet számítani!

Hőség

A hajnal tompa fényei már szemérmetlenül leskelődtek befele a ritkásra eresztett redőny résein keresztül. A hálószobában sűrűn állt a levegő, szuszogva piszmogott a csönd. A franciaágy két távoli oldalán szembefordulva bámulta egymást a két mozdulatlan fenék.

Az asszonyé fehéren terebélyesedett, mint egy méretes lámpaernyő, amelynek a foglalatából nemrég csavarták ki az égőt. Még meleg volt, de már nem világított. A férfié viszont derékszögben görbült, mintha régi rugalmasságát fitogtatná ernyedt állapotában is.

Huszonöt éve ismerték egymást. Azóta mindegyik reggel így kezdődött. Télen, amikor takaróba burkolózva moccant egyikük, hogy jelezze, ébren van már, a másik néma bólintással köszöntötte. De most nyár volt, méghozzá kegyetlenül forró nyár. Alig rajzolódott ki körvonaluk a tovatűnő éjszakából, ők éberen néztek farkasszemet, s ennyi év után sem tudtak betelni a meztelen valósággal.

Az idők folyamán mindketten alaposan megváltoztak. Feltűnően sokat veszítettek feszességükből. Az asszonyét puha zsírréteg párnázta, ettől aztán lomha hullámzásúvá vált. A férfié ezen olykor elmosolyodott, ráncai egyre mélyültek. Saját átalakulásukkal is pontosan tisztában voltak, ezért nem vetették egymás szemére a változást. Amikor jókedvükben csipkelődő jelzőkkel minősítették a másikat, a végén tréfás összedörzsölődzésben engesztelődtek.

Ez a tartós hőség azonban próbára tette őket is. Bőrük kipállott a sós izzadságtól. Agyonvakarászott szúnyogcsípések éktelenkedtek rajtuk. Vörös foltok és égő dudorok közül pislogtak szánalommal egymásra. Persze, panaszkodhattak volna, de nem szerették a felesleges siránkozást. Egyformán szenvedtek és tűrtek. A férfié öntudatlanul közelített néhány centit. Vígasztalásféle volt ebben a mozdulatban, mégis hamar visszahuppant a matrac lestrapált gödrébe. Az asszonyé erre lustán félrebillent, s felnyögött alatta a kopott rugózat.

A két csupasz fenék jól tudta, mi következhetne ezután. Annyiszor, de annyiszor ismétlődött már meg életükben ez a kora reggeli jelenet! Izmaik egy pillanatra megfeszültek az emlékek csiklandozásában, de az ébredező vágyat végleg elnyomta a külső, szűnni nem akaró forróság. Mielőtt hangosan kimondták volna a bocsánatkérő szót, elfordultak, és még messzebbre húzódtak egymástól.

Késésben

Miután a kalauz leszállította a kötözködő, duhaj cigányokat, már csak néhányan maradtunk az autóbuszon. A sofőr egész testével a volánra dőlt, nyakát is előrefeszítette. Minden idegszála a szélvédő üvegre nehezedő köddel birkózott. Lépésben haladtunk. A fejkendős asszony kézitáskája cipzárjával babrált, fürge, tömzsi ujjai fáradhatatlanul szaladgáltak ide-oda. A féllábú valami ismerős dallamot dúdolt. Botjával ütemesen kopogott a padlón. Az öregember a szürkületbe burkolózott. Nagy szélű fekete kalapja a homlokába csúszott, nyakából csak egy keskeny, szőrös csík látszott. Kezéből a gombóccá gyűrt zsebkendő éppen kiesni készült. Megigazítottam a térdem fölé csúszott ruhámat. Nehezemre esett az ülés, bokám hordónyivá püffedt. A kalauz a sofőr háta mögé lépett, de kérdéseire nem kaphatott választ, mert morogva dobta le magát az első ülésre. Táskájában megcsörrent az aprópénz.

Régóta utaztunk így szétszórtan, szótlanul. Kinn szántóföldeket sejtetett az egyforma homály. A féllábú keresztbe rakta térdén a botját, gyakran nézett karórájára.

- Kifog rajtunk az idő - s minthogy kijelentésére senki sem reagált, hangosabban folytatta. - Jócskán késésben vagyunk. Az ember akkor halad leglassabban, amikor nagyon sietne...

A kalauz bölcsessége (lassan járj, tovább érsz) üresen koppant. A fejkendős asszony idegessége talán ettől robbant.

- Ha ezt tudom, akkor a korábbi busszal jövök. A fene se gondolta, hogy ilyen ködbe keveredünk! Jól nézek ki, ha megunják a várakozást! Mit kezdenék a csomagjaimmal ilyenkor este a városban?! El sem igazodnék! - Kosaráról felemelte a takarót. A barnáshéjú tojások között piros paradicsomok, zöld paprikák és sárgás hagymafejek pompáztak ízléses elrendezésben. A nagy táskában alma, körte és szilva mosolygott. Friss illatuk az orromba lopódzott. Számban összefutott a nyál.

- A demizsonon könnyíthetünk! - húzta össze szemét huncutkásan a féllábú. - Valami jó hazai?

- Muszáj segíteni a gyerekeket - élénkült meg az asszony. - Hiába, drága a városi élet. Minek járnának piacra? Nálunk úgyis megterem! Csak a szállítás nehézkes így, buszon...

Az öregember nem mozdult. Ősz pillái átvették a motor rezgését.

- Most aztán ez is megoldódik - nézett körül emelt fővel az asszony. - Hamarosan megjön az autójuk.

Feltépte táskája cipzárját, az aljára kotort, aztán ugyanilyen hirtelen mozdulattal rántotta be

- Persze, ebben is ránk szorulnak... - S látszólag megkönnyebbült, amikor végre kibökte titkát. - Most viszem nekik a rávalót. Csak várjanak meg! - Félhangosan még megkockáztatta: - Nem lehetne valamivel gyorsabban?

A sofőr ingén átütött az izzadtság.

A féllábú tárcájában keresgélt. Hosszan bámulta a fényképet. A középkorú, tupírozott hajú nő beállított nevetése előnytelenül kimutatta oldalsó, romlott fogait.

- Vajon megismer? - tűnődött a férfi. - Egy presszóban találkozunk. A hirdetésemre jelentkezett.

Zsebéből gyűrött újságlapot húzott elő. A bekeretezett pár sor elárulta életkorát, foglalkozását, szándékát. Arcáról a botjára tévedt a pillantásom, de nyomban elkaptam a fejem. Hangja utánamnyúlt.

- Az őszinteség nálam még sohasem vált be. A régi hirdetéseimre senki sem jelentkezett. Gondoltam, megpróbálom így, hátha...

A fényképet a felső zsebébe csúsztatta. Patetikus kéztartással a szívéhez szorította.

- Lehet, hogy most megtalálom...

Szája szögletében apró ránc táncolt. Nem tudtam, mosoly-e vagy inkább keserű öngúny.

Az ajkamba haraptam. Hasamban erőszakos rángást éreztem, ruhám ráncai megelevenedtek. Kezem fogódzó után kapott, de útközben ökölbe szorult. A fejkendős asszony hátrafordult.

- Nem sok ideje lehet már!

- Igen... - szorítottam össze a fogam - olyan furcsa, olyan más ez most... - Felemelkedtem a helyemről, egy újabb görcs azonban visszaparancsolt. Összegörnyedtem. - Majd elmúlik...

Éles nevetés csípett egészen közelről az arcomba.

- Azt nem lehet elhalasztani, jön magától!

- Még lebabázik itt nekünk! - kurjantott a féllábú.

A kalauz cifra káromkodása vágta el a fájdalmamat. A motor köhögött még egy-kettőt, aztán csend lett. A sofőr széttárta karjait.

- Bedöglött.

Az öregember fénytelen rés-szeme riadtan pislogott.

- Hol járunk? - nyögte kiszáradt szájjal.

A féllábú csapzott hajába túrt.

- Most már biztosan nem vár meg. Bolond lenne várni rám... pont énrám...

Kintről metsző hideg tört ránk.

- Meg fog halni - vinnyogott az öreg. - A doktor üzent értem... Bemehettem volna hozzá utoljára... - Reszketősen, hosszan fújta orrát a zsebkendőbe, kalapja előrebillent. - Hat közös gyerek... Két háború... és nem láthatom többé... Soha...

A sofőr karja, nyaka olajtól bűzlött, a kalauz súlyos franciakulccsal hadonászott.

- Negyven évig voltunk együtt... Most egyedül maradok.

- Három személyt elviszek.

A személygépkocsi fékje az agyamban csikordult. A kiáltásra összenéztünk. A féllábú métereseket ügetett a kijárat felé, az öreg kalapja végiggurult a padlón. Az asszony mázsás kosarát durván a hasamba nyomta. Combomon meleg folyadék csorgott végig. Az ajtóban torlódtunk. A görbebot fájdalmas reccsenéssel tört ketté. A nyitva felejtett kézitáskából lila pénzeső hullott alá. Az öreg gyerekesen zokogott. Gombóccá zsugorodtam.

- Mit hülyéskednek?! Nekem erre nincs időm!

Az autó vezetője gázt adott, ajtaját menet közben csapta be.

Visszaültünk kihűlt helyünkre. Késésben voltunk.

***

Tartalom

A végletek közt valahol

Vacsoraidő

Az útkereső

Találkozás

Riadó

Pórázszakadás

Periférián

Ölelkezők

Átutazóban

Nővérek

Névsorolvasás

Naptárlapozgató

A műtét

Metszéspontok

Kötődés

Kisasszony napja

A kimondhatatlan

Jellempróba

A hívás

Hétköznapi történet

Félúton

Búcsúzás

Az a drága segítő kéz...

Az arc

A látogató

Munka után

A mi családunk

Hőség

Késésben