Kegyetlen szerelem, kegyetlen élet
Kegyetlen a szerelem és kegyetlen az élet,
Kegyetlen, hogy létezel és kegyetlen, hogy érzek.
Fáj, hogy élsz és fáj, hogy élek,
Fáj a szó és fáj, hogy nagyon félek.
De még jobban fáj, ha nem beszélek.
Fáj, hogy magamnak írom minden szómat,
Hogy magányos vagyok, senki meg sem hallgat.
Most elég lenne, ha csak hozzád bújhatnék,
Ha válladon, csak egyszer némán sírhatnék.
Oh, nem mondanám, hogy Szeretlek, mint régen,
Szerelmes levelet sem írnék összehajtogatva szépen.
Szívembe zárnám ott minden bánatom,
Hogy mit érzek, többé soha el nem árulom.
Ha búcsúzni kéne, végleg mennék.
De utoljára még rád mosolyognék,
Belenéznék szemedbe mélyen, némán;
A kezed is megfognám talán.
Felállnék. De még mindig nézném szemed,
Mosolyognék és szorítanám kezed.
Elindulnék, az ajtóig mennék lassan,
Kezem a kilincsre tenném halkan,
De nem fordulnék vissza,
Többé már azt hiszem soha.
Nyílna az ajtó; elmennék végleg,
Mert kegyetlen a szerelem, kegyetlen az élet.
(Pest, 98. 10. 13. kedd)
