Karácsonyi álom
A kicsiny fenyvesben, gyakran jártak emberek.
Tavasszal, új csemetéket hoztak, hogy a régiek helyére ültessék őket. Nyáron, a tikkasztó melegben, vödrökkel jelentek meg, hogy hűsítő vizet locsoljanak
a kiszáradt fák gyökereire. Késő ősszel aztán, újra megérkeztek és egyikük másikuk törzsére, színes szalagokat kötöttek.
Télen , amikor nagy pelyhekben hullt a hó, eljöttek ismét, hogy a szalagos fákat kivágják, vagy gyökerestül emeljék ki és tegyék szánkóra mind.
„Hová viszik őket" Kérdezte egy apró fácska, aki tavasz óta figyelte érdeklődve az eseményeket.
A körülötte állók is tanácstalanul néztek, hiszen ők sem tudták pontosan, mi történik...
Végül, egy hatalmas Ezüstfenyő szólalt meg.
„Majd, én elmesélem neked."
A többiek nagyon tisztelték őt, mert már többször is megjárta az emberek házát.
Egy erdész, minden évben kiemeli a helyéről, hazaviszi, majd az ünnepek végeztével, újra visszahozza közéjük.
Kíváncsian hallgatták hát, mit mesél az Ezüstfenyő.
„Amikor az ember engem innen kiemel, az udvarára visz egy hatalmas autóval. Ott, dézsában, friss földet kapok. Majd, néhány napot kint várakozom még, aztán
bevisz a házába. Bent, mindenféle csodaszép színes díszt aggatnak rám, gömböket, izzókat, édeséget. A gyerekek mindig örülnek nekem és azoknak az ajándékoknak
amiket az ágaim alatt találnak, Karácsony reggelén.
Ahogy telnek a napok, egyre nehezebben viselem a meleget. Ám, az utolsó pillanatban, az én emberbarátomnak mindig megesik a szíve rajtam, kivisz a friss
levegőre, majd, visszahoz ide közétek..."
Mindenki ámulattal hallgatta a történetet, hiszen eddig a nagy fenyő, még sohasem mesélt nekik.
Titkon, mindenki arra vágyott, hogy egyszer, ilyen karácsonyfa legyen.
„És azokkal mi lesz, akiket fűrésszel-fejszével vágnak ki?" Kérdezte a csemete.
A kérdéstől, mindenki elkomorodott, ígyhát a kis fenyő,nem feszegette tovább a témát.
Néhány év elteltével aztán, a kicsi fából, formás suhanc cseperedett.
Egy késő őszi napon végül, ő is szalagot kapott a törzsére. Csak remélni tudta, hogy hozzá, nem fűrésszel-fejszével érkeznek majd az emberek.
Hideg, havas tél volt már, mikor elérkezett az ő napja.
Kiemelték őt a helyéről és a többiekkel együtt elvitték az erdőből.
Kicsit félt! Félt a melegtől, a súlytól, amit tartania kell majd, de annyira élénken éltek benne a hatalmas Ezüstfenyő szavai, hogy semmi másra nem vágyott,
mint, hogy ő is a Karácsony disze lehessen...
A hótól fagyos gyökerei, vidáman nyújtózkodtak a langyos földben.
Még a Nap is szikrázott, mikor a szobába vitték.
Gyönyörűszép díszek , szalagok, izzó kerültek az ágaira.
Nem voltak nehezek és örömmel tartotta őket.
Aztán aprócska embergyerekek gyűltek köré és szájtátva nézték őt.
Legszívesebben mindannyiukat átölelte volna az ágaival.
Aztán, többet adott nekik, mint remélte. Egy sötétlő éjszaka után, mikor ismét reggel lett, arra ébredt hogy kisebb-nagyobb színes dobozok sorakoznak a
törzse körül.
A gyerekek kurjongatnak, nevetnek és mindet sorra kibontják.
Boldogan figyelte őket és örült annak, hogy örömet hozhatott nekik.
Az izzók még, napokig világítottak a díszes ágain és a férfi aki idehozta mindig ügyelt arra, hogy friss vizet adjon neki.
A meleg azonban, egyre elviselhetetlenebb volt számára.
Az utolsó pillanatban, az ember megfogta, és dézsástúl az udvarra vitte.
Ő azonban, nem került vissza többé az erdőbe, a társai közé. A kertbe ültették, ahol néhány hónap múlva, tarka madarak fütyürésztek az ágain.
A gyerkőcök, gyakran megálltak mellette és a karácsonyi kívánságaikat sorolták neki.
Ő csak remélni tudta, hogy lesz majd valaki a társai közül olyan szerencsés mint ő és elhozza nekik azokat, amiket szívük óhajt...
