József Főherceg Nádor emlékére
Nagy úr volt, látta fényét a világnak,
Készen állt számára élv és gyönyör;
Látta fényét a múló glóriának,
Halhatatlanságért amint fennre tör.
Nádor volt, ünnepelt és előkelő,
Kezében ezrek sorsa, a jobb jövő.
Lehetett volna emberek bálványa,
Elérve a föld sok-sok örömit,
Ügyet sem vetvén mások bánatára,
Hiszen az élet úgyis oly rövid...
Lehetett volna kincsek tékozlója,
Hisz a magáét tékozolta volna.
Lehetett volna érzéstelen, rideg;
Ki merte volna megvádolni őt?...
Ám szívet bírt, nagy, érzésteljes szívet,
Minőt csupán keveset hord a föld...
A színpompás külvilág hátterében
Látta az embert lelki sötétségben.
Szíve megtelt irgalmas szeretettel.
Agyát megváltó eszme járta át:
Fényben, jólétben él az egyik ember
S a másik nem lát mást, csak éjszakát!...
Feltört hangja a dicső akaratnak:
"Lelki világot gyújtsunk a vakoknak!
A világban járjanak emelt fővel,
Ne hordják a létet mint rabigát!
Küzdjenek meg a szükséges erőkkel;
Tudás és erkölcs hassa őket át!
Ne sínylődjék a halhatatlan lélek
Bús foltjaként az örök Istenségnek!"
A nemes eszme nyomán élet fakadt.
A lobogó láng terjedt és hatott.
Zendülése a nagy Nádor szavának
Minden hő szívet megdobogtatott.
Idegenekből lettek munkatársak,
Kik a hős ügyért bátran síkra szálltak.
Balsorsuk kiket lesújtott a porba:
Emberjogokat nyertek ezután;
Hasznos polgárként beálltak a sorba,
Csüggvén lélekkel munkán és hazán...
A szent eszme ép valósággá nőve
Százaknak lett védője, megmentője.
József Főherceg Nádor nagy nevére
Szálljon áldás és örök kegyelet!
Napfény volt ő, a balsors éjjelében,
Derítve fényt, fakasztva életet...
A világnak volt előkelő nagyja,
S lett egy kis világ megteremtő atyja.
