Jób
Melankolikus lett az idő.
Kór-okozó bacilusokkal megmételyezett jövő Szemtelenkedik felém.
Reám vigyorog, mint egy kivénült szajha, és vasfüggönyt húz elém Kékeres kezével.
Nem látok semmit. Fekete éjjel
Fojtogatja a gyér fényt, s ajkam keserű sóhajra nyílik, és én az istenhez beszélni kezdek:
"Uram, nézd, mennyi vesztett
Harc áll mögöttem! Nézd, mennyit szenvedek!
Itt állok kiégve, fáradtan,
Riadtan.
Az élet láza már nem duzzad lelkemben, csípőmben. Dolgoztam, fütyörésztem, Akartam, lemondtam, éheztem.
Máig sem tudom, miért tettem?
Hiába jött bíborfényben a hajnal, kegyét nem, csak verítékét vettem.
Amint múltak az évek,
Úgy lettem mindig koldusabb s egyre jobban téptek A gondok.
Néha bátor, holnap-bolondok
Vállon ragadtak és megigéztek.
Rajongói voltak a szélnek
S az életről himnuszt zengett ajkuk. Hazudtak és hazugság volt A fény, mely felém világolt.
Álom volt, amit ígértek,
Szín-java a tündér-száj zengte legszebb igéknek S én, mégis hittem nekik boldogan. Velük hittem Valami bolond, vakmerő frigyben, Hogy holnap nászra kelnek egymással a színek, Tavak, tengerek, józan titánok és bölcs törpék, Hogy az új-nászban a bűnt és rothadást örökre megöljék.
Illúziók fogamzottak bennem is dacosan és vidáman.
Ízlettek e komázások, jószándékú hazugságok s az életet végig élni
büntetlenül: Így kívántam.
De kemény léptekkel megjelent a valóság, Szívében nem volt szánalom, jóság.
Kezében suhogott ólmos kancsukája
S mosolyra torzult ördögi szája.
Arcomra sújtott, térdre estem.
Kegyelem nem volt, hiába esengtem.
Suhogott, táncolt rajtam a korbács, nyomában kifröccsent a vérem S hogy nászra keljenek egymással a színek, Tavak, tengerek, titánok és törpék:
Szertefoszlott minden hitem és reményem.
Uram! Így lettem Jób a szeméten!"
