Fenyőfa
Ott kinn az erdőn zordul fúj a szél,
fenyőfák ága zúzmarától fehér.
Gyökerük fagyos földben békésen pihen,
tél puha csendjében alszanakcsendesen.
Eljön a karácsony, megválsz az erdőtől te is,
utad messzi távolba a városba visz.
Nem kedveled a fényt, a pompát, de mégis az lesz a sorsod ott,
ágaidra aggatnak díszül sok fénylő csillagot.
Szobánk legszebb helyén hetekig fogsz állni majd,
feledve nagy hideget, s dühöngő hóvihart.
Emeled szobánk fényét, szépséged mindig örök,
örömet hozol és békét, mi veled együtt szívünkbe költözött.
Egy este eszedbe jutnak majd fagyoskodó társaid,
kik nagyon hiányoznak, s nem érted miért nincsenek itt,
irigyled azokat, kiknek ágait vadul tépázza a szél,
de hiába erőlködik, mert mégsem hullik le róluk egyetlen tűlevél.
Ők az erősek, bátrak, idővel dacolni mernek,
bírják a fagyot, hideget, ellenállnak vadul fújó szeleknek.
Ahogy telnek az évek, ágaik egyre magasabbra érnek,
keresik fent a napfényt,
mitől újabb évet remélnek.
