Fa a pusztában
Fa lett belőlem terebélyes,
Az ágaim közt rigók laknak,
Gyökerem ős-humuszba mélyed,
S enyhet adok a vándoroknak.
Törzsem erős, ezer viharral
Megbirkózom, hiába tépik
Hajtásaim; Újra virulnak
És gyümölcsöt adnak, ha kérik.
Az ősi pusztán egymagamban
Állok, mint akit itt felejtett
Többi fa-társa és az élet
Örök magányosnak teremtett.
Hajh pedig, de sokan is voltunk,
Koronáink egymást karolták,
De vihar dúlt ezen a pusztán
És társaim lekaszabolták.
Magam vagyok! De minden évben
Sok-sok ezer virágot bontok,
Talán egy mag majd megfogan és
Egy másik fa is lombot bont ott.
És lesz talán itt újra erdő:
Köröttem ifjú szálfák állnak,
S nem fáj, ha törzsemről letörnek
Gyenge szélben a korhadt ágak.
