Vad Zsigmond

Vad Zsigmond
FÁTUM

BÉKÉSCSABA, 1999.
Vad Zsigmond

Egyre többen kezdik megismerni a nevem, de ez még
mindig nagyon szűk kör, letörni mégse kell, hisz az
egyik ismerősöm szavaival élve:
egyszer be kell jönnie! . FÁTUM
Hogy mégis mikor fog bejönni, azt nem tudja senki,
de mivel a pályafutásomból még csak tíz év telt el,
lehet bizakodni, és amíg bizakodom, addig írok, amíg
írok bizom, hogy nem hiába-évek, mik írás közben
elfutnak fölöttem. Eddig hat kötet került a közönség" '
elé: Fénytelen csillag, 1991; Lángoszlop, 1992;
Fénysorok, 1994; Pályám margójára, 1995; Arcok,
emberek 1997; Szonettek, akrosztichonok és mások,
1998; előkészületben: Hetvenkét akrosztichon.
Előfordulhat, hogy vannak olyanok, akik a fentieken
túl is találkoztak már kötetemmel, mely úgy
lehetséges, hogy néhány munkám - kiadatlan kötetek -
kis példányszámban sokszorosításra került; talán majd Fénynyaláb fizetek - 3.
egyszer sikerül ezeket is nyomdába vinni...
A fátum adott, és a sors ellen nincs orvosság, hát
folytatom, ahogy tudom! BÉKÉSCSABA, 1999.
Vad Zsigmond

MINDEN ELLENÉRE

Bealkonyodik - a végtelen est les rám,
iszonyú csend remeg bennem,
sorra dőlnek álmok, tavaszi hajnalok,
és mégis lennem kell, lennem!

PORTRÉ HELYETT

Bár nekem csak gyertyafény jutott,
míg másoknak talán két nap is,
de lelkem igazgyöngy fényének
izzó aranypora nem hamis.
Engem is figyelnek a házak, a fák,
őrzi lépteim nyomát az utcakő,
harmatot lehelnek a csillagok rám,
s lelkemben fényük hatalmasra nő.
Megfogom a dalt, a tér sem végtelen,
de az idő múlása kicsit tétova,
s a haladás nyikorgós szekér,
mit megtolok, hogy ne álljon meg soha.
Ilyen lett a gyertyaláng-világom íze;
bánatos színű perceim hát eldugom,
rajzolok inkább tavaszi hajnalfényt,
s fújom, fújom hangszerem, míg tudom.

FÁTUM

Ó, hazám, hogy te valahol
kicsit mindig "Mohács" vagy,
segédje sok gőgös fegyverkovácsnak,
s a harctereken maradt fiaid
véréből nem tanultál semmit:
hagyod a sötét köröket futni,
pedig a görbe út már sokszor elvitt,
és most is alkotni készül
a rettegtett ördög fekete hajója,
hogy rátaláljon ujabb csalókra,
akik majd elveszik a fényszálakat,
a csodás tavasz apró reményeit,
hogy keserű percekbe burkolja
a hétköznapok dolgos népeit!
Összerezzen halkan az utca képe,
végiglohol jajongva a szörnyű nyomor,
miközben a szél finom aranyport sodor;
flancos kocsik futnak az utakon,
paloták nőnek a szilffázó ég felé,
bennük márványlépcsők, meg drága bútorok,
és kiricsek csillogó halma nő hegyekké,
de nézd: nappal van és sötét,
kifosztott lesz a holnap lelke,
s beleüvölt a szél a pusztaságba:
a kapzsiság a lét halálát nyerte!
És mégis, hiába tudom, kárnak beszélek
a kor képe nem húz elő csodát,
hisz a pénz bőszen éli fénykorát,
és ledől a világ, leszakad az ég is

leroskad a földre az összes kereszt,
de önmagunk végzetét megalkotjuk mégis,
bár a falakon túlra még átkiáltom ezt:
álhatnék én is a túlsó oldalon!

s lehetnék jó pénzért az ördög lovagja,
aki a hazug világot szerte lobogja;
hisz, ha jól meggondolom, akkor talán
az időnek gondtalanabb futása lenne,
s lehetne márkás kocsim, hatalmas házam,
a pénztelenség valóságával szembe,
de mégis, megvillannak lelkem fényei,
és inkább ne legyen soha istenem,
de a sötétség hatalinát el nem ismerem!
És lám, körültekintve e széles hazában,
hol egykoron apáink zászlai lengtek:
szegények végtelen sora kanyarog,
s hogy jut-e majd pénz hó végén kenyérre,
meg kabátra, ami kell a tél elé? -
a kérdéskör másokba hasít belé:
kik izzadva megteremtik
a bőséget a harácsoló hadnak,
akik nagylelkű mosoly mögül,
apró morzsákat visszaadnak,
hogy lám, milyen szép a dal,
ami a romlás szúrós virága,
s a bódult percek könyörtelen világa,
mely homályos kapualjakat fest,
hol meghal a vidám remény hajnala,
némán bolyong a lélek, botorkál a test,
s a búgó szélnek zilált a dallama.
Ó, hazám, hogy te mindig
kitermeled az újabb és újabb rosszat,
múlnak az évek, és egyre rosszabb:
a kényszer sokakat bűnbe visz,
hisz az él itt jól, aki rabol,
társát meglopja, csal; erdőt írt,
országot ánil, éget, dönt, tarol,
hogy pillanatnyi élvezet teremjen,
ahol a mámor végigfut a tájon,
mint mennydörgős vihar, forró nyáron;
kikben égett a holnap, és ezért nyertek
időt, teret, s mi most bennük élünk tovább,
örökós küzdelem a hit, így létezünk,
de valahol mindig fázunk és éhezünk;
másoknak mégsem adjuk el a földet,
s megtartjuk, mit a sors meghagyott,
bár a konok idő mindent ledönthet,
és látnunk kell, hogy a mosoly megfagyott,
mégis, valahol talán a szikra pattan,
s add, világ, hogy legyen az ég kékje tiszta;
ó, hazám, ne sírjuk a tegnapot soha vissza!
Látom az ablakból, hogy alkonyodik lassan,
magyar vagyok, aki csak élni szeretne,
s a kifosztott hajnalok gyásza fölött
készülök a legújabb túlélés-szerepre.

A MÚLTAT ISMERNI KELL

Vigyázz, világ, mert figyelem lépteid,
hogy megírjalak kónyörtelenül,
hisz a jövőnek ismernie kell a mát

mert könnyen hazug álomba szenderűl.
Az ügyeskedők mindig kihasználják,
amit véletlenül nem ismerünk,
s ha nem tudjuk, mi volt a múltban,
a tegnapot fordítják ellenünk.
Ezért vigyázz hát, világ, mert megírlak,
megírom ami piros, zöld, vagy kék,
megírok világosságot és sötétséget,
megírom a valót, legyen csúf vagy szép!

SZOLNOK UTÁN

Levél helyett, barátaimnak
Nem tudhatom, hogy más mit érez,
mit hagyott meg magában azóta,
de az én füleim még ma is hallják
a Tisza kemény hullámveréseit,
és gondolatlépéseim olykor-olykor
betévednek a város házai közé,
hol egyszer Damjanich elzengte
a tavasz nyitányát, hogy a fényes
rügyfakadás mögött megtalálja végre
igazi önmagát egy kicsiny nemzet,
s bolyongó lelkem hiába kutatja
a múlt lángoló zászlaját az utak
szürkén egykedvű sarkain - ma már
keveset áldozunk a szebb jövőért,
pedig a holnap nem az utcafán terem,
s nem vehetjük meg a boltban sehol,
csak akkor jön el, ha megküzdjük
bölcsen az utat, és nem irígy kapzsisággal.

NÉHA VISSZATÉREK

Barátaim, Szolnok szelleme már rég
nincs palackba zárva, de hiszem,
hogy ennél még nagyobb is lehet,
hát ne engedjük el egymás kezét,
s fogjuk meg a felénk nyúló kezet,
hisz nincs másik út, a világ is
észreveszi majd, és akkor végre
asztalunkhoz ül, s nem onnan el,
bár ma még nem tudhatom, nem láthatom
a jövő útjait, de valahol mégis
bízom, hogy eljón majd az a nap,
amikor nekünk is épp annyira lesz
világ ez a világ, mint bárki másnak:
ki kell várni, meg kell küzdeni,
nyugodtan addig nem alhatunk, hisz
fejet nem hajthatunk soha az ördög előtt!
Csendes házsorok kísérik
a cipőm szerény kopogás-sorát,
talán még emlékeznek rá,
mikor valaha végigmentem itt,
csak ők nem szólnak, nem beszélnek,
nem verik nagydobra, csupán
őrzik némán a percek titkait;
én nem tudok titkot tartani,
midőn tollam varázsos hegyén át
visszatekintek rád, kicsiny város:
a suhanó kocsik hűvös szelét
még ma is érzem néha az arcomon,
de már nem rezzenek össze,
hisz őrködő zöld fényt látok
megvillani a zebra túloldalán,
s lépteim légiesen könnyedek
- a múlt óvatosan megszépül,
és egyre biztatóbb jövőt mutat.
Elnézek messzire a lelkem mélyén,
s látom az utcákat, tereket,
ahol régi arcok tűnnek fel;
látom a túloldalon egykori
iskolám tekintélyes tómbjét
- sejtettétek-e tanáraim egykoron,
hogy nyughatatlan lelkem hajt,
s tollammal térek vissza majd
egy fagyott mosolyú hajnalon? -
a sok-sok ablakszemmel, melyek
belülről néznek kifelé, hogy
a múltból egyre több szálat
tartsanak az ódon falakon belül;
akkor még biztos nem gondoltak
a másodpercek apró vonásai arra,
hogy a jó örömteljes színei,
és a rossz sötét foltjai
egyaránt tollhegyre kerűlhetnek
s látjátok, emberek, most megtehetném,
hogy kiírjam az apró sérelmeket,
vagy megnevezzem a bűn szellemének
sunyítva ártó árnyék játékait

de mégsem teszem, mert immár
megtehetem, hogy csak a felemelő
dolgok pillanataira gondoljak,
s azoknak küldjek ajándéksorokat,
kik átsegítettek a nehéz napokon,
ha kellet, segítő kezet nyújtva
nem sajnálkoztak kevés fényű
életem tétova szálai fölött,
s látod, város, négy év emlékeivel
a hátam mógött, még ma is visszajárok
a parkok fái alá, ahol ki tudja,
hány percet ültem padokon,
míg begördült a megállóba a busz.
Látom az üzleteket, ahová időnként
osztálytársaimmal be-betértem:
akkoriban még egy nullával
kevesebbet ütöttek be a gépbe
a pénztárosi kezek, de már
készülődött elindulni a gonosz
infláció rút ördögszekere
- megindult a Bartók-imádat.
Visszajárok és visszaemlékezem,
de tanáraim szigorújóslata
nálam nem nyert, miszerint:
vissza fogjuk sírni azokat
az éveket - hát nekem nem hullnak
a visszasíró kónnyeim, hisz
emlékeim kónnyedén siklanak
a házsorok között, felvesz
vállaira a város, elringat,
míg akkor én cipeltem a hátamon;
ma már sokkal szébb a város,
és apró vonásai mást mutatnak:
a templom, mi háttal áll az útnak,
tükröt mutat a mai világnak,
látszik benne a végtelen irígység,
a békétlenséget szülő széthúzás,
de kicsit odébb, a könyvtár
némileg eldugott épülete már
nem mumus, ami tele van zsúfolva
kötelező és ajánlott olvasmányokkal,
a kocsmák szabad területek lettek,
így aztán már be sem megyek,
pedig ma már nem kell számolnom
a filléreket, hogy megvegyek ezt-azt,
a boltok ajtaja is szélesre tárul,
ahol akkoriban csak a kirakatig
vihettek a kíváncsiság lábai,
a buszmegálló pedig elvesztette
egykori jelentőségét, ma már
nem borongós homlokkal fogadnak
a házak sokféle tömbjei, gyomrom
nem szorul óssze dolgozatra várva;
lépéseim dallama kónnyed mosoly,
a fák karjai felém intenek,
és azt susogják a fiilembe, hogy
ők épp úgy nem szeretik a sok kocsit.
Látod, ismét visszatértem hozzád,
hogy felmutassam közös utunkat,
évezredes emléket állítsak annak,
aki megérdemli, bár nevet
nem mondok, hisz döntse el mindenki,
miképp élte meg jelenlétemet;
én őrzöm a dalt, a festményt,
ápolom a vékonyka szálakat,
és cserében csupán annyit kérek:
mosolyogj minden érkezésemkor,
s vigyél tovább... !

KARÁCSONY, 1998

Üti az éjfélt egy távoli harang,
a vastag csendfüggönyt alig töri át,
épp csak emlékezni enged,
hogy tegnap a léptem merre járt, .
mit hozott a kanyargós múlt,
s aztán mit vitt el magával;
játszom egy röpke percig
a tegnapi hajnal távoli szavával.
Hallgatom a harang rezdüléseit,
s az ég felé tekintek lopva,
hátha meglátom azt a csillagot,
de csak a sötét van, mély, lomha.
Pedig biztos más is nézi,
hogy küld-e onnan valaki egy j elet,
aki hajdanán nagyon tudott:
megtisztította a lelkeket,
gyógyított némát, sántát, vakot,
nyisd ki hát az égi ablakot!
Nézz le és lásd, mennyien vagyunk,
akik ünnepeljük ezt a születésnapot,
pedig csalóka álom a dal,
ahol fényben égnek a hajnalok,
mert a tegnapok csodái elmúltak rég,
s újak ma már nemigen születnek,
csillag se jön, sötét az ég,
de azért én mégis izennék:
ha nincs fénye a nappaloknak,
szólj az őrangyaloknak,
hogy nem szégyen megfogni a kezet,
amikor dőlni készül a pillanat,
mikor át kell lépni a nagy teret,
vagy a végtelenség túl ingatag,
mert a véletlen ajándékperc
tóbbet ér néha minden aranynál,
de az igazi mégiscsak az lenne,
ha egy kis tavaszcsokrot adnál,
midőn felújítanád a régi dalod,
s gyógyítanál némát, sántát, vakot!

FÉNYSZEGÉNYEN, DE TEVÉKENYEN

HÁROM AKROSZTICHON

Korrajz

Napfény helyett jutott a csillagok pora,
az éjszaka, a köd, és a félhomály,
de nem jött el fölénk az alkonyat kora,
mert a hit-fény mögött érezzük: muszáj!
Ez hoz tavaszt a percek titkai fölé,
így születik kosár, pulóver, csipke,
ezzel tudunk eljutni a rímek mögé,
hogy a zene, a dal a hajnalt hintse!
Még mozdul a tollam, de tudom, hogy
ásít a lelke, hallgatna és mégis
tör, mindig tör egy újabb utat:
rég elindúlt, ami van, átléptük
alakját, de mégis itt botorkál
hidegen, s a perc órákig tart;
álmainknak sorra nyoma vész, a
zóld egyre törpül, a szürke megnövekszik,
az ajtót bezárjuk, félelem az úr.
Bár izzad a perc, de izzik, és ez remek,
mert a süket csendbe kiált az alkotás,
s a tétova idő tóbbé nem remeg,
megmutatja a csodás életkedveket,
hogy örök fény egy-egy parányi villanás,
mely mögött a konok sötét el nem temet!

A bástyán

Csak én

senki nem tudhatja azt, amit én, nem
zenél úgy másnak a percegő toll
édes hangjának bársonya, mint nekem;
képzeletem képei is másképp festenek
erdőt, mezőt, házakat, és nem érti
senki a hajnalok friss zamatát
felmutató pillanatot, mit lelkem
előcsal reggeli lépteim mögül,
hisz az egyforma utakat ezernyi szín
élteti, s mikor a tér dallama
röppen a házak tömbjei közt,
és villan az apró szikravirág, amely
áttör a végtelen űr fénytelen
rengetegén, ott nincs más, ott vagyok én!

EGY GYULAI HÍDON

Mögöttem suhanó járműcsodák sorjáznak,
duruzsolásaikban a város zsongása
zakatol, körbefonva szoros szálakkal
az alattam csobogó víz lágy ívelésű
hangjának zamatos dalolását,
mélységes csendet sző a lelkem,
s a korlátra kónyökölve hallgatok,
midőn a szemközti híd cinkosan
felém kacsint - csupa hallgatás,
mint ahogy a partot őrző fűzek
szomorkásan fejet hajtó sorai:
koszos a folyó, piszkos a vize,
két part közé szorítva lapul,
a holnapjára nem gondol senki se,
s e tomboló világban megvakul.

TŰNŐDÉS

Tétova időt mér
a hold hosszas hallgatása,
amint a szomszéd ház fólött
lassan elgurul;
a csend harmatának sekély tengerét
felszárítja majd a holnap,
s ettől vénülök: '
a vonuló tegnapok mögött
előtünnek a történelem lapjai,
melyeken harminc évem
két kort ível át,
s nemigen tudnám eldönteni,
hogy melyik jobb,
hisz, mire felnőttem,
a múlt elkezdte szőni
a válság gyötrelmes köntösét,
s az újkor döcögős szekere
képtelen elhagyni
a megkövesedett válság útját;
így van ma, tegnap,
már több mint egy évtizede.
Most a csend nyugalma
őrzi a városok zaklatott álmait;
a tér riasztóan végtelen,
hisz a szegénység sosem volt vagány:
mindig az árnyék, a hideg,
a bizonytalan rohanás,
és a pattanásig feszülő ideg...
Pedig az idősebbek
szemei előtt még lebeg
valami fénykor:
kár, hogy én már nem tudhatom;
csak a hold korongja úszik
a végtelen tenger sötétjén,
és viszi az elmúlást,
ami ideköti a tegnapokat,
amelyek átszövik harminc évem
érthetetlen szegénységét,
hisz az idősebbek
szemei előtt még lebeg
valami hajdani fénykor:
lehet, hogy álmodták?
Alszik a város,
álmai közt most is
rózsafák kísérik az utakat,
de a reggel derengése mögött
mindig köd úszik,
s a mosoly megfagy,
a dal szürkeségbe hal;
monoton percek híznak órákká,
az értelem szálai szétszakadnak,
és a szédülő valóság mögül
nem kanyarog elő a kiút.
Hosszasan bámul a távolodó hold
aranyló korongja után a hallgatás,
valahol messze csobog
a történelem folyója:
vajon merre fut,
lesz-e még jobb kor?
A hold végleg elgurult,
á mögötte úszó sötétségbe
beleképzelem a fénykor szálait,
amiből kinőttem,
s mire felnőttem,
kinőtt belőle a nyomor.

NE FÉLJ!

Szondi Anikónak
Mikor a vihar zúg a házak fölött,
s apró termeted alig érzi a teret,
ha a dalos kedv a túloldalra kóltözött,
és hallod, hogy a világ rajtad nevet,
ne félj, megfogom kezed!
Akár a táj ege csúszik az utakon,
vagy fölötte a nyár heve remeg,
ha más lett a győztes a futamon,
s neked az egészből nem jutott szelet,
ne félj, megfogom kezed!
Mikor a szakadék mélye tátong,
s nincs hozzá erőd, hogy kinyisd a szemed,
vagy a félelmetes ismeretlen rád ront,
s hajt a végzet, mikor észre sem veszed,
ne félj, megfogom kezed!
.
És mikor a földön az idő lejár majd,
s körülfonnak az ismeretlen neszek,
de kíváncsiságod újabb utakra hajt,
ahol lábad kissé tétován teszed,
ne félj, én megfogom kezed!

ALOM

Időnként arról álmodom,
hogy egyszer felébredek majd,
és többé nem leszek beteg,
s mint ahogy bárki más,
épp úgy élhetek!

TARTALOM

Minden ellenére 2
Portré helyett 3
Fátum 4
A múltat ismerni kell 8
Szolnok után 9
Néha viszatérek 11
Karácsony, 1998. 16
Fényszegényen, de tevékenyen 18
Három akrosztichon 19
Korrajz 19
A bástyán 19
Csak én 20
Egy gyulai hídon 21
Tünődés  22
Ne félj! 25
Álom 27

Örök igaszság, hogy a szegény ember hamarabb nyúl a
zsebébe, mint a gazdag - így telt el az első tíz év, amit
a költői pályán töltöttem, de ha jól meggondoljuk,
panaszra mégsem lehet okom, hisz ilyen idős korában
egy átlagköltőnek két-három kötete szokott lenni, bár
az elismerésekben nem dúskálhattam, de nem baj,
beérem azzal is: tudom, hogy vannak, akik mindig
várják az újabb és újabb művemet - köszönöm! És
külön köszönök minden segítséget, vásárlást,
olvasást...!