Erdőszélen...
Erdőszélen rongyos viskó,
Belepi majd a fehér hó,
Nejlon tető, nejlon falak,
Ember vacog rongyok alatt.
Tákolt ágyán foszlott párna,
Rongyos kabát paplankája,
Nyomorában nincs más társa,
Csak a bolhás kiskutyája.
Az isten se néz reája,
Pedig volt ám szép családja,
Lánya, fia, asszonykája,
Értük is szól, szép imája.
Minden este fohászt mormol,
Fájó múltról, szebb holnapról,
Zokogását viszhangozza,
Minden kopasz fának odva....
Fagyos reggel ébresztené,
Apró gyertyalánggal,
Ő már nem vív harcot többé,
E fájó világgal.
Az Úr, imáját meghallgatta,
Kegyelmébe őt fogadta,
Lelke már más úton jár,
Hol rá örök béke vár.
Kiskutyája vonyít búcsút,
Csak, gyötört lelkének,
Nem érti még, akit szeret,
Többé mért nem ébred.
Ül napokig a viskóban,
Szomjan, éhen, fázva,
Majd hosszú útra indul Ő is,
Hol gazdája várja...
