Episztola
A sorfal összeállt magától,
Csak markokba nyomták a vesszőt,
S mi készülhetünk a futásra
Se-szívű szeplőtelenek közt.
Rábírni az üdvözülésre -
Suhog kétfelől is az erkölcs,
S ha nem félelem és alázat,
Meghajlít az idült gyomorgörcs.
Az örök készültség, a hosszú hajszán
Hátamra vert erények elsikkasztották
A cselekvést, a nagyszerűt,
Csak az enyémet.
A négydimenziós pokol és a
Kétdimenziós mennyország között
Futó ábránd a szándék,
Veszendő látszat a valóság.
A világ játék és szerep,
S ki magáénak hitte gondját
Menjen paprikajancsinak
Mikor a díszletet lebontják;
Játsszék cselekvőt,
Ha igaznak lenni bűn,
Tettetni kell az öncsalásig!
A sorfal áll rendíthetetlen,
Elváltozik az ember arca,
Emlékezetét elfelejti,
Gondolatait elfalazza.
- Legjavam próbálom adni a kornak,
Az meg átad a személyre szóló halálnak.
Semmit így hát nem vethetünk
Egymás szemére.
Hallom a lármás indulókat,
Seregek készülnek rohamra
S szólítanak.
- Kit hívnak?!
Én már nem ismerek többé magamra!
Ember kell, tudom, a világnak,
S egy vállal is könnyebbül a terhe,
De ezt már mondd az idegennek,
Aki a nevemet viselte.
Nem adhatsz többet: Bátran légy
Önmagad!
(Elég szégyenre kér, hogy magadat kihordod.)
- Mi történjék veled?
Az már nem a te gondod.
Megraktad a szerelvényt
Szétszabdalt életeddel,
- S Judit vagy Júlia?
Világ árvája megy majd el?
Leteszel ám te is
Balsorsot, szerencsét,
S fölösleges batyud lesz:
Erő, szándék, tehetség.
S ha végképp szétzilált is
Közöny, kétség, ököl,
Megold és összefoglal
A türelmes gödör.
Akárhogy hízelegnek,
Akárhogy követelnek,
Ne ítélkezz felettük,
Ne kérj tőlük kegyelmet!
(Páholyban vagy porban
Az vagy ami belül.)
Ha sorfal áll mögötted,
Ha szétszed a csapat;
Bátran! De hogyha félsz,
Hát félve légy önmagad!
Végezzék el magukban;
Elvetnek, elfogadnak.
- Amit majd a halálnak,
Többet nekik sem adhatsz.
