De profundis.
A mélyből kiáltok. Halljátok-e urak,
Hogy egy nyomorult eb a holdra felugat?
A mélyből kiáltok, hol sírni nem szabad
És vállam roskadoz rangos nyomor alatt.
A mélyből kiáltok, hol a gyomor hörög
S a sovány munkabér a szemünkbe röhög.
A mélyből kiáltok, hol minden bús, nehéz
S kenyetret, holnapot fal a kövér penész.
A mélyből kiáltok, hol minden zord, süket
S kéjnőként árulja magát a becsület.
A mélyből kiáltok, hol nincsen diadal,
Márkás autó, nő és zsíros hivatal.
A mélyből kiáltok, hol nem látni eget,
Hol nem kincs, csak limlom a lelkiismeret.
A mélyből kiáltok, hol csillag nem ragyog,
Hol társak között is mindig magam vagyok.
A mélyből kiáltok, hol nincsen a kegyelem
S ezrek törnek orvul gyilokkal ellenem.
A mélyből kiáltok elszántan, vakmerőn,
Hogy a félelem ne őrje fel agyvelőm.
A mélyből kiáltok, hogy ne legyen sötét,
Hogy barát ne lopja barátja köntösét.
A mélyből kiáltok, hogy legyen emberibb
Az ember, egymással megférő és szelíd.
A mélyből kiáltok én béklyós árva rab,
Keresve a társsat s társamban magamat.
A mélyből kiáltok. Nem hallják az urak.
Pedig ember az, ki a holdra felugat.
