Dani és a cipőmanó
Dani, egy nyolc év forma fiúcska volt. Viszonylag jól ment neki az iskola, szerette a húgát is és ha anya kérte, akkor néhanapján szívesen segített a házimunkában
is.
Egyetlen mumusa volt csak, a cipőhúzás.
Mikor hazaért a suliból és kinyitotta az ajtót, máris hallotta anya hangját.
„Kabát a fogasra, cipő a lábadra."
Dani sokszor mérgelődött emiatt, de most kifejezetten várta, hogy új, pókemberes cipőjébe bújhasson, amit tegnap kapott anyától.
Felforgatta az egész szobáját, de nem találta sehol. Pedig pontosan emlékezett rá, hogy az ágya előtt hagyta új kincsét.
„Nem láttad a cipőmet?" Kiáltott ki anyának a konyhába.
„Keresd csak, meglesz az."
„Nem találom sehol!"
„Akkor, biztos elvitte a Cipőmanó!" Felelte anya nevetve.
Dani, hosszas keresgélés után, megtalálta a cipőt, az ágya mögé dugva, ráadásul csuromvizesen. Mikor, megmutatta anyának, még jól meg is szidta érte. Elhatározta
hát, végére jár a dolognak, mitől is lett vízes a cipője.
Este mikor már mindenki aludni tért, ő is bebújt a paplan alá, de azon igyekezett, hogy ne aludjon el. Éjfél felé, egy furcsa kis figura jelent meg a szobájában.
Olyan volt, mint egy kicsi medve, fülei viszont kékek voltak, az arca piros, kedves, barátságos, szívecskékkel díszítve.
Egy viszonylag nagy, kétkerekű kocsit tolt maga előtt, erre próbálta meg, nagy keservesen feltenni, Dani cipőjét. Mikor már majdnem sikerült, a kisfiú
hirtelen rákiáltott.
„Ki vagy te és mit csinálsz a cipőmmel??"
A manócska, annyira megijedt, hogy hirtelen kővé dermedt. Hiszen még, sohasem volt olyan, hogy rajtakapták volna csinytevésén.
„Nyafi vagyok." Felelte alig hallhatóan.
„Nagyon örvendek!" Nyújtott kezet Dani barátságosan és tovább faggatta a manót.
„Mit csinálsz a cipőmmel?"
„Tudod, én egy gyönyörű mezőn lakom, de eléggé szét szórt vagyok, úgyhogy mindig elhagyom a játékaimat. A szüleim gyakran veszekszenek velem emiatt és
azt mondják, nem kapok újakat. Úgyhogy, máshonnan kell játékszert szereznem magamnak. Olyan gyerekek cipőit szoktam elvinni, akik szerteszéjjel hagyják,
hiszen ők biztosan észre sem veszik.
A tiedben, tegnap éjjel, hihetetlenül jót csónakáztam."
„Hát, azt észrevettem! Meg is szidott miatta anya. Megnézhetem, merre laksz?"
„Persze!" Vágta rá lelkesen Nyafi. „Legalább, végre lesz kivel játszanom!"
Ketten indultak hát kifelé a házból az éjszaka közepén. Nyafi, hirtelen megállt a kert végében lévő egyik vakondtúrás előtt és egy gyönyörű aranykulcsot
vett elő a zsebéből. Ezzel, egy csillogó kaput nyitott ki. Az alagútban, egy szikrázó csúszda volt. Nappali fény tündökölt mindenütt. Dani, nagyon élvezte
az utat. Aztán, a csúszda végén, lehuppant a fűbe.
A rét, semmiben sem különbözött attól, ahól ő, a barátaival játszani szokott.
Az égen felhők úsztak, színes madarak fütyültek, a fűben pedig, tarka virágok ponpáztak.
Nyafi azt mesélte neki, hogy náluk mindig világos és finom meleg van.
Daninak, a nyári mezítlábas napok jutottak eszébe, le is kapta hát a cipőjét és úgy indult játszani újdonsült barátjával.
Labdáztak, autóztak, rollereztek. Ahogy, keresztül-kasul bejárták a rétet, sorra mind előkerültek Nyafi játékai. Dani, egy csinos kis házikót is épített
nekik, hogy ezentúl, a manócska oda tehesse őket.
Még egy csónakot is csinált barátjának, hogy többé ne legyen szüksége mások cipőjére.
Gyorsan repült az idő kettesben, észre sem vették és majdnem reggel lett. Dani, szomorúan indult hazafelé.
Attól a naptól kezdve rendszeresen játszottak együtt.
Néha Dani szobájában, sokszor pedig a tarka réten. Mindketten megtanulták, hogy rendet tartsanak maguk körül. Nyafi, szívesen rámolta játékait a kicsi
házba, Dani pedig, azontúl, kérés nélkül húzta lábára cipőjét, nehogy egy újabb szeleburdi manó, rossz gyereknek tartsa....
