Csabi, a különleges.
Csodaszép reggel volt és lassan-lassan gyülekezni kezdtek a gyerkőcök a Szitakötő óvoda Pillangó csoportjában. Harmadik éve jártak már együtt, jól ismerték
és szerették egymást. Szívesen játszottak egymással, úgyhogy a hangzavar egyre csak nőtt.
Évi óvónéni hirtelen csendre intette őket.
„Jó reggelt gyerekek, öröm hírem van számotokra, új Társatok érkezik."
A gyerekek akkor vették észre, hogy egy kisfiú áll az óvónéni mellett, hatalmas-vastag szemüveggel.
Páran össze is sugtak, talán mégg nevettek is Csabi vastag szemüvegén.
Eszti viszont nem állhatta szó nélkül a dolgot és megkérdezte.
„Miért van ilyen vastag szemüveged?"
Az óvónéni csitította Esztit, de Csabi hangosan és bátran válaszolt.
"Mert, rosszul látok!"
„És ez mit jelent?"Faggatta tovább Eszti.
„Azt, hogy kicsit közelebbről kell néznem amit rajzolok, festek, amivel játszom és lassabban tudok tekerni a biciklivel, nehogy valaminek neki menjek."
„Te biciklizel is?" Kiáltotta örömmel Ákos.
„Hát persze, a családdal minden hétvégén elmegyünk bicajozni."válaszolta Csabi.
A gyerekeknek mondani sem kellett, máris helyet csináltak maguk között az új kisfiúnak és érdeklődve nézték, mit csinálhat másképp mint ők.
A reggelinél mikor tejet kellett önteni a pohárba, Niki észrevette, hogy Csabi bátortalanul emeli fel a kancsót.
„Segítsek neked?"
„Megtennéd?"
„Hát persze!" Azzal ügyesen teletöltötte a kicsi poharat.
Csabi hálásan mosolygott a kedves, hosszú barna hajú kislányra...
Aztán udvarra készülődött a csapat, és a fiúcska megszeppenve állt az öltözőnél.
„Mi a baj?" Kérdezte tőle Kriszti.
„Nem találom a szekrényem, nem tudom hol a jelem." Mondta , szinte már pityeregve.
„Majd én megkeresem a macikát neked," Azzal már szaladt is, hogy segíthessen.
mikor a csapat kirohant az udvarra, Csabi is velük szaladt a hintához homokozóhoz és hatalmas várat épített. Még zászlót is csinált a tetejére, hiszen
az úgy tökéletes. A többiek csodálták a gyönyörű várat, meg azt is, hogy milyen magasra tudja hajtani magát a hintán...
Azután játszottak egy kicsit a teremben, és már egyáltalán nem volt furcsa az, hogy Csabi közelebbről nézi a rajzlapot. Mert a házikó teteje nála is ugyanúgy
piros volt és cserepes, a napocska vidám kerek arca sárga, a felhők rojtjai pedig kékek. Ugyanúgy, ahogy náluk...
néhány hét múlva, mikor egy alkalommal elérkezett a lefekvés ideje és
Évi néni leeresztette az ablakokon a redőnyt, a teremben teljes lett a sötétség.
„Évi néni! Én, nem kaptam alvókát!" Kiáltotta Kriszti hirtelen.
„Majd én hozok neked" Mondta Csabi.
A gyerekek csak nézték hogy milyen bátran megy a játékos dobozhoz Csabi,szinte bele se néz és már meg is találja Kriszti kedvenc maciját, amiről már annyit
mesélt neki a lány.
„Hát ezt hogy csináltad?" Kérdezte Kriszti. "Nekem sohasem sikerül megtalálni a rengeteg játék közül ezt a macit lefekvés előtt."
„Én, a kezemmel is látok..." Mosolygott titokzatosan a kisfiú.
Odaült Kriszti ágya mellé és bár aludni kellett volna, Évi néni mégis kedves mosollyal az arcán figyelte őket.
„Figyelj csak? Ez az orrocskája!" Azzal odanyomta Kriszti ujját a maci ragasztott orrához.
„Nem is tudtam, hogy ennyire csúszós. Eddig, észre sem vettem."
Kriszti, attól kezdve hihetetlen kíváncsisággal tapintotta a maci apró szemecskéit, fülecskéit, mintha még sohasem látta volna azelőtt.
„Tudod mit? Eddig nem tudtam nevet adni ennek a macinak, de most már tudom! Csabi lesz a neve." Nondta nevetve a kislány.
„Tudod mit Krisztikém?" Szólt halkan az óvónéni. "Miután tudom hogy ez a kedvenc macid, neked adom, hazaviheted, hogy soha el ne felejtsd ezt a mai napot."
A gyerkőcök gyorsan ágyba bújtak, és Kriszti még a szokottnál is boldogabban ölelte magához Csabi macit.
Attól kezdve, mikor felkeltek, meguzsonnáztak és az anyukák-apukák lassacskán gyülekezni kezdtek az ajtó előtt, ők, a szokottnál is hangosabb zsivajjal
újságolták szüleiknek, mindazokat a különleges dolgokat, amiket aznap Csabival megélhettek.
Mindenki adott egy mosolyt neki a felnőttek közül is....
Mindig messziről üdvözölték az új barátot és hamar megszokták azt is, miben kell neki segíteni.
Azt is megtanulták, hogy bár kicsit közelebbről nézi a rajzlapot, ugyan olyan szeretnivaló, mint bárki közülük....
