Benő! Hol vagy?
Benő, a barna bundás medve bocs kamaszodni kezdett.
Cikinek érezte már, a reggeli puszikat anyukájától, húgától pedig, aki rajongásig szerette testvérét, egyenesen a falra mászott. Saci mindig a nyakában
volt és kérlelte, kísérje őt az óvodába, had büszkélkedjen el a barátnőinek, az ő, nagy és okos bátyusával.
Egyre több veszekedés volt a családban, mert Benő nem szívesen járt iskolába, pedig nem tanult rosszul. De, milyen unalmas már minden nap ott ülni a padban
és figyelni azt, mit mond a tanítóbácsi. Időpocsékolás!
Esténként, bulizni szeretett volna a barátokkal, de apukája ritkán engedte el. Ha mégis, akkor is
10-re
haza kellett mennie.
Már egy ideje motoszkált a fejében a gondolat,hogy világgá kéne menni. Hiszen, milyen jó buli az már? Szabadon élni, felnőttek, rendszabályok nélkül. Csinálni
azt, amit kedve tartja.
Egy reggel, a tanszerek helyett, ruhákat és élelmet csomagolt a hátizsákba és elindult a nagy útra...
Indulás előtt, még Saci kérlelése sem bosszantotta és anyu puszija sem, hiszen tudta, ezentúl másképp lesz.
Első útja az erdőbe vezetett. Élvezettel süttette pocakját a Napon és teletömte szamócával, amiből sosem tudott eleget enni. Imádta.
Közben mosolygott a többieken, akik most az iskolapadban ücsörögve hallgatják a tanító bácsit.
Fáramászott, fürdött és kis házikót épített magának fatörzsekből, ahogy aputól tanulta, hogy estére legyen hol aludnia.
Másnap reggel, arra ébredt, hogy fáj a háta.
"Hű", gondolta magában,"de hiányzik az ágyacskám!"
Unalmas is volt már a fáramászás, úgyhogy elindult az iskolához, hátha barátokra akad. Ahogy egyiküket másikukat megállította hogy menjenek vele kóborolni,
ők közölték, "most nem," mert iskolába kell menniük.
Már ő is egyre szívesebben ment volna, de nem tette...
Estére még, az eső is eleredt. Hiába a kis házikó, ázott-fázott benne.
„Apa biztos tudná, mit csináljon?" Ekkor döbbent rá, mennyire hiányzik neki a családja.
Úgyhogy már, nem volt kérdés, mit kell tennie.
Felkerekedett és útnak indult. boldogan szedte a lábát, meg sem állt hazáig.
Furcsa volt számára, hogy a házikó teraszán, ég a villany, ami sosem szokott.
Szégyenlősen be akart surranni, de nem sikerült neki.
Ahogy nyitotta az ajtót, Saci termett előtte.
"Megjött! Megjött végre!"
Örömmel ugrott a testvére nyakába, aki önkéntelenül is ölelni puszilni kezdte kishugát.
Addigra már, szüleik is mellettük voltak.
Anyukája a konyhába szaladt és Benő kedvenc sütijével tért vissza.
"Képzeld"újságolta Saci „amióta elmentél, minden nap sütött egy adagot, neked! De mivel te nem voltál, nekem kellett megenni. Pedig, szívesen osztoztam
volna veled, mert nagyon vártalak."
„Bizonyám!"Mondta a medvepapa „még az óvodába sem akart elmenni, nehogy lemaradjon arról, amikor hazaérsz."
Benő, lesütötte a szemét és várta, apukája szigorú szavait.
Ő azonban átölelte és csak ennyit mondott.
„Többet ilyet, ne csinálj, jó?"
Benő látta, hogy könny csillog édesapja szemében.
Másnap reggel, még a többiek előtt felkelt és ő ébresztette Sacit.
„Indulás az oviba kisasszony, mehetünk!"
Nem volt kérdés, hogy ki kíséri a hugicáját, aki természetesen mindenkinek elbüszkélkedett az ő,előkerült bátyusával.
Ő adott puszit mosolyogva anyunak és hálásan hallgatta a tanító bácsit abban a bizonyos iskolapadban.
Hiszen, otthon lenni jó! Otthon, a családdal, biztonságban, nem ázni, nem fázni, szeretve lenni...
