Az összement iskola
Február közepét írtunk és a tavasz első jelei talán már mutatkozni is kezdtek. Végre elérkezett az a péntek, amire már régóta várt az egész iskola. Ma
ugyanis farsangot tartanak, a felsősöknek estére discóval.
Egész nap arról folyt a szó, hogy ki milyen ruhában érkezik és milyen nassolnivalót hoz a nagy alkalomra.
De addig még, túl kellett élni a mai napot.
Nem volt egyszerű, tele felmérőkkel, nehéz órával.
Luca abban bízott, hogy legalább a tornaórán lazíthat majd kicsit, de ez is másképp alakult.
Erzsi néni ugyanis kivezényelte az osztályt, futni az iskola körül. Hulla fáradt volt az egész csapat és az iskola háta mögött, ahol senki sem látta őket,
sétáltak, futás helyett.
Luca eközben így sóhajtott:
„Bárcsak összemenne az iskola, hogy kevesebbet kelljen futnunk!"
Hirtelen, egy apró hangocska szólalt meg az egyik kopasz fa ágáról.
„Én, segíthetek neked ha szeretnéd! Csak aztán.... meg ne bánd."
A kislány nézett körbe-körbe, mert nem tudta honnan jön a aprócska hang.
„Tényleg segítenél?" Kérdezte tőle, mikor végre megpillantotta a sárgakabátkás sárga hegyes sapkás manót.
„Hát persze!" Azzal előkapta varázspálcáját, suhintott vele néhányat az iskola épülete körül és már kész is volt a nagy varázslat.
Az iskola aprócskává zsugorodott, akkora volt, hogy a gyerekek néhány lépéssel körbejárhattak.
Mire végetért a tornaóra, már kevésbé élvezték a dolgot hiszen ebédre csengettek volna, de ők nem tudtak a parányi épületbe bejutni. Hiába kereste Luca
a kicsi manót, hiába hívogatta, nem találta sehol.
„Mi lesz most?"Tanakodtak hangosan. „Remélem, estére minden rendbe jön, mert mi lesz akkor a bulival?"
Teltek-múltak az órák, a gyerekek már hazamentek átöltözni, de mire visszaértek, az iskola ugyanolyan pöttömke volt mint délelőtt.
Szólt a zene bentről, hallották társaik vidám nevetését, de az ötödikeseknek nem nyílt ki az ajtó!
Luca keresni kezdte a manócskát, kiáltozott, mire ő nagy sokára megjelent.
„Mi a baj Luca?"
„Hát, most már nagyon szeretnénk visszakapni a régi iskolánkat, hogy együtt farsangolhassunk a többiekkel."
„Rendben! De, én mit kapok cserébe?"
„Megígérem, hogy soha többé nem kívánok hasonlót és mindig megcsinálom a kapott feladatokat."
„Ez így helyes!"
Azzal ismét suhintott néhányat a pálcájával és az iskola hatalmasra nőtt.
A gyerekek örömmel szaladtak be a kapun, hiszen társaik már nagyon várták őket. Jól Érezték magukat, és attol a naptól kezdve az ötödikeseknek soha nem
kellett szólni az elvégzendő feladatok miatt.
A tanárok csodálkoztak is, de ők, egyetlen szót sem szóltak senkinek az apró sárga kabátos-sárga sapkás csoda tévő manóról...
