Szerkesztő: Körmendi Lajos
© MIKS MÁRIA
ISBN 963 9145 11 4
Kiadja: Barbaricum Könyvműhely Karcag Telefon: (59) 311-903
Felelős kiadó: Dr. Farkas Dezső
Tipográfia: Dede Géza
Készítette: Cumania Nyomda, Karcag Felelős vezető: Zsurka Imréné
Miks Mária
ÁRNYJÁTÉKOK A FÉNYBEN
BARBARICUM KÖNYVMŰHELY KARCAG 1999
ARCOK
Arcok bukkannak eléd:
régholt élőké,
élő régholtaké,
arcok mindenhonnan:
időt, teret cserbenhagyva
a tompaélű tegnapokból
s a gyorsléptű jelenből.
Arcok keverednek,
égő és leégetett arcok,
rendületlen és megrendült arcok,
agyonsimogatott és pofozott arcok,
kiélt és felélt arcok,
kétarcú arcok,
orcátlan arcok,
álarcok.
Elédbukkannak, összekeverednek,
s már te is ott tolongasz
arcok közt, arcomban.
PORTRÉ - KÉRDŐJELEKKEL
Sebezték már pengeélű
csonk-szavakkal csupasz szívedet?
Vettél mohón szádba falattal
fészkelődő fürge férgeket?
Tapostál gyanútlan-mezítláb
sűrűöreg nyúlós köpetbe?
Használtak-e nyílvesszőnek
lőve felbőszült tömegbe?
Dobtak félre összegyűrten,
ahogy taknyos zsebkendőt szokás?
És tudják-e, hogy félelem
fogaid közt a vacogás?
NYERSNYAKAS
Élete úgy kezdődött,
hogy a klórszagú ujjak
beintettek a halálnak.
A köldökzsinór-kígyó
már elengedte nyakát,
s ő - sokan állták körül -
világra bömbölte magát.
Ahogy nőtt, ágaskodott
benne a melldagasztó
pirosnyakkendős öntudat,
s ha gallérjába markolt
olykor a változó szél,
köpönyeget fordított.
(Az úttörő sohasem fél!)
Apja nyakleveseit
büszke-keményen állta,
ha büdös volt az iskola.
"Vidd nálam többre, kölyök,
becsüld meg jobban magad!
Olyan munkát keress, hol
fehér marad az ingnyakad!"
Szerelmek érintették.
Tarkójára fonódtak
birtoklóan a csupasz karok,
végül lezárta mindet.
Senki sem tudott róla,
hogy éppen a nyakán van
a legizgathatóbb zóna.
Halála úgy kezdődött,
hogy a klórszagú ujjak
beintettek az életnek,
a ruhakötél-kígyó
már elengedte nyakát,
s ő - sokan állták körül -
régen kirúgta sámliját.
MINT MÁSOK
Mint mások, jönni-menni,
hetykén jártasnak lenni
a világ dolgaiban.
Feltétlenül hinni, mint mások,
hogy az ártatlan hazugságok
nem esdekelnek bocsánatért.
Pletykákat csereberélni,
gondolatot tettenérni
éppen úgy, mint ahogy mások.
Csak bámulni, mint mások
a szakadékba rántott
gyanútlan igyekvőket.
ígéretünket feledni,
rágalmakat szánkra venni
tehetetlenségünk miatt.
Pontosan úgy, ahogy mások,
leplezni a harapások
mélyen szivárgó fájdalmát.
Mint mások, nem érezni,
biztosan ítélkezni
mindig csak mások felett.
SZEREPEK
Volt idő, hogy fedetlen vállamra
reszketeg madár röppent,
s szerepéből kizökkent
az éppen hamiskás-szép szavakat
fülembe duruzsló fiú.
S mert lány voltam, és büszkén hiú,
szememben bíztató fények égtek,
a felborzolt tollakat
egy ideges mozdulat
a tátogó semmibe söpörte.
Azóta számos felvonást osztott
rám az élet-rendező.
Voltam korán felkelő
nap, s önmagam megnyúlt árnyéka is,
elvonulók sorfalán
szédelgő, riadt madár,
aki sohasem leli régi fészkét.
Hazugság-jelmezt varrtam,
s arcomat eltakartam
a szeszélyes mijöhetmég elől.
VÁZLAT
Életem - féligkész idom -
elfér egy kitépett lapon.
Utam hepehupáit
cakkos vonal jelöli,
csetlik a két ingatag
tűsarok.
Nem vagyok
könnyű képletbe foglalható,
csak könyököm keményszik
olykor makacs derékszögbe.
A vakság kockaökle
csorbulatlan éllel sújt le rám.
Félrecsúszott átlók tördelik
napjaim cincogó percekké.
Éjszaka foszló párnacsücsköt
szorítok,
s vonyítok
absztrakt álmok verejtékében.
NINCS IDŐNK
Nincs időnk,
és lenyeljük a szavak toldalékait,
tövük nem hordoz lényeget.
Ami tüskének bennünk ragad,
az a képző, a jel és a rag.
Nincs időnk,
és félbeszakadnak mozdulataink.
Simogatni induló kezünk útközben megakad.
Valaki pofont kap.
Nincs időnk,
és mégis csókolunk futólag,
a hideg víz gyógyítja felcukkolt ölünk.
S a túlterhelt világ észre sem veszi,
hogy féligkész gyereket szülünk.
ÉLETÚT
Fa voltam.
Kérges marokkal futóhomokon
ültetett apám
egy agyonfűtött téli éjszakán.
Gyökerem
hajszálai összekuszálódtak
éveim múltán,
s az eső-áldás egyre csak hullt rám.
Ágaim
viharvert-csapzottan lekonyultak,
hajlékony törzsem
nedvlopó gazak fonták be körben.
Kitéptek,
kötöttebb talajba ástak aztán.
Nyüzsgő férgeket
hajtok, egyszem gyümölcsöt érlelek,
fa vagyok
zord betonpanelek árnyékában.
Talán megszokom,
s a villámcsapást sem veszem zokon,
fényében
felkáprázik villanásnyi jövőm:
vad fűrészfogak
vinnyogva derékon roppantanak.
Fa leszek
majd apám rozoga sufnijában
apróra vágva,
felmelegszik anyám kihűlt ágya.
És elfogy lassan
a testemből hordott halom,
pattog a tüzem,
későre jár; ellobbanok szüzen.
VILÁGOM
Fejem fölött az alacsony,
lerogyni készülő plafon
az én egem.
Nem végtelen,
láthatárán görbület
szorítja szűkre létemet
a sarokba.
Lámpám fénye a holdsugár.
Éjjel imbolygó-halovány
arcokat ölt,
álmomból költ.
Körötte húnyó csillagok -
- pár pöttynyi száraz légypiszok -
hajnalt hoznak.
SODRÁSBAN
Létem lüktető bizonyosság;
olykor még magam is elhiszem,
ha tespedt tagjaimat néha
szellőzködő sétára viszem,
s gyomromba könyökli idegét
a futva-közönyösök hada.
Mintha galléron ragadnának,
lökődöm köztük ide-oda,
tiport lábam talajt nem érez.
Iránytvesztett szitkok csonkjai
sebzik fel aggszűz dobhártyámat.
Próbáljam magam elhordani,
vagy kuncsorogjak kíméletért?
Szorosan a falhoz simulok.
Rejtőzve biztosabb a létem.
A tömegárban felhígulok.
KINYILATKOZTATÁS
Lopott eszmékből
tákolta körém
mindörökre
jelképrendszerét
a megszokás.
Eligazodnom
sem kellett benne,
útvesztőit
megsúgta mindig
valaki más.
Most, hogy az építmény recseg,
eresztékeiben inog,
rádöbbenek a valóra:
nincsenek tartóoszlopok.
Néma jeleit
az enyészetnek
- mert nincs időm -
akaratlanul
félreértem.
Korhadt deszkáit
magamácsolta
szabadsággal
végérvényesen
felcserélem.
GYEPLŐFÉK
Szilaj vágtám tétova
poroszkálássá szelídül,
magamhitt-végtelenem
látóhatárrá rövidül.
Zabtarisznyám kilyukadt:
ráncos nyakamon lötyög.
Az arctalan gyávaságtól
horkanva visszahőkölök.
A KIMONDATLAN SZÓ
A kimondatlan szó, mint nehéz falat
fekszi meg gyengére koplalt gyomromat.
Hordozom, és lassan gombóccá kövül.
Már régen tűréshatáromon fölül,
de még az önuralom szorongató
émelygésében kóválygok sápadtan.
Tudom, ki kéne mondanom. Fáradtan
nyögök a guvasztó erőlködéstől,
s mire végre kínjaim közt kiszakad,
csak egy rakás darabos szótag marad.
ÁLMATLANSÁG
Ajtót nyitok, kérdem, kit keresnek.
Betódulnak, s felém integetnek
a holvolt-holnemvolt mesehősök.
Elidőzöm homályos arcukon.
Bár újra részt vehetnék harcukon,
ahol mindig az igazság győzött...
Királylány szerettem volna lenni,
a rút varangyot ölembe venni,
magamhoz ölelni a világot,
átkot szórni a vasorrú bábára,
felpattanni táltosom hátára,
eltörölni mindem jajt, sirámot!
Tekintetemben most ők kutatnak.
Nevetnek. Megpróbálok nyugodtnak -
ki jól végezte dolgát - látszani.
De szembeköp az ólomkatona
(már ő is beolvasztott figura!),
mert nem tudtam vele jól játszani.
A szörnyeteg harsányan felröhög:
cimboráim lettek az ördögök,
éhes farkast küldök Piroskára,
a törpék fejét igába hajtom,
Hamupipőkét strébernek tartom,
s csak lustaság Csipkerózsi álma...
HELYBENJÁRÁS
Lépnél -
Fal magasodik,
fékezi lendületed,
visszataszítja
túlhordott feszületed.
Hátrálsz.
Sarkadba harap
egy gödör éhes szája.
Vezeklésedet
e mélység konstatálja...
Topogsz
egyhelyben, kergén,
csupán önmagad körül,
ájtatos szentek
lesnek hunyt pillák mögül.
KESERGŐ
Esik.
Szemeimből elszivárog a fény.
Esik, esik.
Talpam alatt a föld már nem kemény,
életvonalam kriksz-krakszot mutat.
Esik, esik.
Pörlekedik létemmel a tudat.
Esik.
TŰNŐDÉS
Olykor eltűnődöm,
vajon miért a hiányérzet
telepszi inkább az ember
kurtára szabott életét.
Mért éppen a nincsek
ágaskodnak követelőn,
kiszámítatlanul hagyva
az ésszerűség képletét.
Hogyhogy a járatlan
ösvényekre csábulunk el?
(Pedig kitaposott utak
igazgatnák lépéseinket!)
De mi csakazértis
belekapunk az irtatlan
bozótsűrü karmaiba,
aztán nyaljuk sebeinket.
Miért a kiapadt
kútgödör fölé hajolva
keressük a senkilátta,
sosemízlelt életvizet?
(Közben falsnak hisszük
a tálcánkínált poharak
komponált kristálydallamát,
mikor helyettük más fizet.)
És visszafüttyentünk
a réten száguldó szélnek,
mert mindig messzibb tájakra
röpítenének vágyaink.
(Mégis megragadnak
a szaggatott krétakörben
régen kijelölt helyükön
a mázsás súlyú lábaink.)
Miért azt a kezet
emlékezzük gyengédebbnek,
amelyet már visszahúztak,
mert hiszen illetéktelen?
És miért kuncogunk
zavartan,ha gondfelhőkkel
redőzött zord homlokunkon
kigyöngyözött a félelem?
Eltűnődöm olykor,
ha kanyargós ösvényeken
koccannak kristályfogaim,
s fakulni kezd a krétakör.
Akkor szél szárnyára
pattanok felhőt oszlatni,
ágaskodó nincseim közt
rám-rámvillog az égtükör.
ÚTVESZTŐ
Utak vezettek hozzám olykor
érkezőben,
utak tőlem végleg
elmenőben.
Kavicsai vándorok talpát
súlyos csoszogással simára
koptatták,
pedig ők surranni akartak
csöndesen,
de zavarukban megriadtak.
Kíváncsiskodni jöttek csupán,
meglesni, hogyan morzsolgatom
életfogytiglani sorsomat.
A kulcslyukra tapadt szemük már
elfáradt,
a füstösszürke gomolygástól
könnybe lábadt,
s ilyenkor menekültek messze
kiismerhetetlen utamról -
eszük vesztve,
és a kereszteződésekben
összekoccant lehajtott fejük;
széjjelgurult gondolataik
közt guberálok körülkémlelve,
zsákmánybirtokló kacagással,
kényszerű önmegtagadással.
Szűkös időkben jól jöhet még,
csak addigra ne felejtsem el
mélyreásott, lopott kincseim
rejtekhelyét.
ÁTVÁLTOZÁSOK
(VARIÁCIÓK A „FÉNY" SZINONIMÁIRA)
1.
(Amíg lételemem volt, sohasem gondolkodtam
a világosságról. Amióta elnyelte ködöm, gyakran kacérkodom
rímeivel.)
Világos lehet az értelem,
amely felfogja a végtelen,
sodró időt, teret,
de tudja, hogy létezésünkhöz
ez csak múló keret.
2.
(Fényes termekbe vágytam lépni, amilyenekről csak
regényekben olvastam. Röpített a fantáziám, de sorsom homályos zugokba
húzott.)
Fényes a hang,
mert neked beszél,
igazat mond
és olyat mesél,
amit még elhiszel
magadnak is.
És megérzed,
ha már másra figyel...
3.
(Még láttam a szemeket, a könnyes örömtől csillogókat.
Aztán már a villanyfényben táncoló tócsákat sem tudtam biztonsággal kikerülni...)
A csillogás olyan viselet,
amit kölcsönkérni nem lehet.
Akkor van értéke,
ha magadnak te szabod-varrod
és jó a mértéke.
4.
(A ragyogó napsütés élesre rajzolta az árnyakat. Lehajtottam
a fejem. A kontrasztok játékát nehezen viseltem.)
Ragyogó, teljes a mozdulat,
ha magához húz és simogat
annak őrző keze,
aki múló életének
te vagy végső fejezete.
5.
(Tündököl: tün-d-ököl... tündér ... tűnik... öl...)
A tündöklés nyelvi felsőfok.
Hozzá mérhetőt nem tudok
képzeletembe csalni.
Perzselő tüzét nem ismerem:
így fogok meghalni...
6.
(Agyamba nyilallt a fájdalom, amikor a fény erőszakosan
az arcomba vágott. Másféle káprázatra már nem emlékszem.)
Engem rég nem csal meg a szemem.
Befele néz. S káprázik a lelkem,
ha olykor váratlan
érzés fénycsóvája pásztáz.
Leintem fáradtan.
VILLANÁSOK
Hajnalodik
és úgy moccan bennem a fény,
mint a magzat,ki megfogant,
s születni fél...
Sötétkamrámban ülök,
és sosemvolt életem
negatívját készülök
emlékezetbe hívni.
De fény szökik a képbe,
és dobhatom szemétbe ...
* * *
Rombadőlt álmaimon
magamhúzta ingatag,
girbe-gurba házfalak.
A malterbe
tartós fényt keverek:
megspórolom az ablaküveget...
Küszöbömben megbotlom.
Fedelem hordja a szél,
tört életem belefér.
Ha eljössz hozzám, ne keress kilincset:
és ne feszegesd a vakság-bilincset!
* * *
- Szedj nekem virágot! - kacag a lány. -Vajon megtalálod?
A vak fiú előbb átlépi a lombok árnyékát,
aztán tétován lehajol, s száráról letépi a fényt.
- Ez nem virág, nincs illata! - fintorog a lány.
- A hajam színéhez viszont egészen jól áll!
De jaj, hamar megjön a sötét, elhervad a fény ...
A fák lombja suhog.
A lány még kacag, a fiú lelke zokog.
ÁRNYJÁTÉKOK A FÉNYBEN
Már közelről látszott a hegy csúcsa.
A keményre taposott ösvények,
a kipróbált útmenti jelzések
igazgatták kapaszkodó léptem.
Hátranéztem akkor, s a vad mélység
párával lehelte be megtett utam.
Hirtelen gyökeret vert a lábam,
s a táj idegen részévé váltam.
De mielőtt az éjjel homálya
végleg elnyelte volna lényemet,
ösztönöm győzött tudatom felett:
elémparancsolta a métereket.
* * *
A nap tüzet okádott egy délután,
fortyogó katlanná változott a táj.
Lomhahűvös gondolat
lopva környékezte
mélyenráncolt homlokomat.
Lángra lobbantak a száraz fűcsomók,
a krematóriumban meghalt egy pók.
Számban összekoccantak
jégkocka-fogaim.
Félelmeim megmoccantak.
Csipasz tátogott ájultan fészkében,
a madárdal is elnémult röptében.
Fagyos szavak
szakadtak le dermedt nyelvemről.
Vágyaim sírva fakadtak.
* * *
Randevúztunk, a természet meg én.
Sétálgattam a hegyek tetején,
és felhőfürdőt vettem a völgyben.
Fák lombernyője védelmezett,
ha hirtelen zápor kerekedett,
vagy a déli nap szikrázta fényét.
A fű hűs ölébe heveredtem,
az út mentén vadszamócát szedtem
csillapítani szomjúságomat.
Esténként tücsökzene ringatott,
hajnalban madárfüttyöt hallhatott
édes álomból ébredő szívem.
S mikor vitorlámba kapott a szél,
fodrok futkostak a tó peremén,
kergették a szunnyadó perceket.
De közbeszólt a szigorú muszáj:
az idő hetykén magához intett,
hiába kérleltem, csak legyintett.
Szakítottunk. A hűtlen én lettem:
szűk cipőbe préseltem lábamat,
a fény elől elrejtem vállamat.
A gyümölcsöt csak hámozva eszem.
Forgolódom gyűrött lepedőmön,
vezeklésem imákkal nem győzöm.
Cifra szitkot szórok szanaszéjjel,
ha friss frizurámba kap a szellő,
s rámhullajtja könnyeit a felhő.
Egyetlen levél sem rezzen.
Lélekhálómon fennakad
a távoli harang szava:
temetni látom múltamat...
Lassan térdre ereszkedem.
ÉBREDÉS
Hályogos szemével
hunyorog rám a hajnal,
kétes álomíz
bomlik el a számban,
az ágy lehúz.
Szuszog a szoba.
Falán mocorog a kép,
az óramutató
tévedésből visszalép.
Ásít az idő.
Hajam érinti
ernyedt férfikarja
öntudatlan,
a biztonságot adja
hunyt pillája is.
És ölelésünk
szép, romlatlan gyümölcse
már nyújtózik,
hogy mosolya egybeöltse
szétfutó napunk.
Ablakot nyitok
az ébredő világra,
álomburkomat
a valóság lerántja,
az eső arconköp.
BOSSZÚSÁG
Már megint lecsapta a telefont, mielőtt megkérdezhettem volna:
hogy voltaképpen ezzel mi a szándéka,
meddig tarthat még az idegek játéka?
Találomra tárcsázta fel a számomat,
és röhögi a kiváltott hatásokat?
Vagy bárgyú filmekből leste az ötletet,
...a nyanyát, nicsak, kicsinálni így lehet...!
Hajlandó-e tudatni végre, mit akar,
olcsógyáva inkognitója kit takar?
Ártottak neki valaha, s így torolja,
hogy másokon a nadrágot elporolja?
De ha a célpont valójában én vagyok,
mért nem nyög ki egy ráutaló mondatot?
Mit gondoljak róla, szálljak önmagamba?
Úgyis kifog rajtam a technika hatalma ...
Várok, s előre tudom, hogy lecsapja, mielőtt megkérdezhetném.
VÁLTOZUNK
Mostanság - jobb híján - a szeszélyes
időjárás a fő témánk.
így legalább van miről beszélnünk,
s ráfogjuk, hogy napi sétánk
nem saját hibánkból marad el.
Az ébredező világot
dupla ablaküveg mögül nézzük,
s piacon veszünk virágot.
Szívdobogtató, csúcsokat
próbáló útjaink helyett
megteszi az otthonunkba
vezető lépcső-meredek,
a magunknyeste túrabot
s a hátizsák-illúzió
szatyorcipeléseinkre
könnyen átkonvertálható.
Odakint csak botladoznánk úgyis,
ránkcsapna a féltés hangja.
(A kulcsra zárkózott ember rejtett
zugok porát is kavarja ...)
Nedves virágföld-oázisunkat
éhes levéltetvek lakják:
idegeink varratlan szegélyét
mohón cakkosra harapják.
Szolárium-bérletünkkel
párbajt üzenünk a fénynek,
arcpírunk a jobbik fajta;
és nem látszunk vérszegénynek.
Csillagfényes éjszakáink
slágerdallammal vegyülnek,
összkomfortos vágyaink ma már
fűtött szobákban teljesülnek.
LELTÁR
Amerre nézek,
mindenfelé csak
úgy összevissza
tárgyak, kacatok.
Mindenki másnak
csak rendetlenség,
kidobni való
ócska vacakok.
Közéjük ülök,
kezembe veszem
egyenként őket.
Szigorú leszek,
elhatározom,
hogy rendet rakok
kíméletlenül,
és selejtezek.
Itt ez a törött
műanyagpálca,
kávét kavartunk
vele valahol.
Miért őrzöm még?
Orromba csalja
illatainkat,
s minket szavatol.
Odvas rágófog
zárt skatulyában,
lassan elporlad,
az idő eszi.
Belőled való
piciny darabka.
Tudjuk, a helyén
már egy jobb teszi.
Mélybarna csonthéj
gurul gömbölyűn,
négy éves talán
e nehéz dió.
Otthonról hoztad,
ahol már értik
a halál szavát,
és hogy élni jó.
Míves lánc csörren.
Rozsdás jelképek
bukkannak elő
a fiókmélyről.
Eltéphetetlen
kapocs. Emlékek,
összefonódó napról és éjről.
Patkódobogás
a szívem dala,
együtt trappolunk
mellékutakon.
És poroszkálás,
és zabtarisznya...
Sosem futunk be
győztes futamon...
Itt-ott cédulák
hevenyészetten,
ákombákommal
üzennek reményt.
Segédigéik
- ha fogódzó kell -
túlélésemhez
nyújtanak esélyt.
Ülök közöttük
- szögek, kulcsok,
cserép és doboz -
mindegyik mesél:
krónikásai
mi magunk vagyunk.
Történetünk még
éppen belefér.
HAZAFELÉ
Az autóbusz nyöszörögve megáll,
téged is kiöklendez fekélyes
gyomrából, s minthogy könnyített magán,
továbbdöcög maradék terhével.
Sietős lépteid lefékezed.
(Ez az alig tíz perces alkonyi
komótosság minden nap jár neked!)
Ökleidet most zsebredughatod .
A mintásra repedezett járda
hangtalanul nyögi talpad súlyát,
és eltéveszthetetlen irányba
tereli csapongó gondolatod.
Kutya szaglássza egy oszlop tövét,
kivárja, míg elfordítod guvadt
tekinteted. Az ablakok sötét
torka nyeli a ferde árnyakat.
Az előkertek kócos cserjéi
még későtéli kómát színlelnek.
Szél kószál, szemtelenül elvégzi
dolgát: szemetet hord lábad elé.
Ismered a mellékutcák csöndjét,
a deszkakerítés résein át
leselkedő bolond vénlány könnyét,
amikor köszönésfélét mormolsz.
Még néhány mély szippantás a mából,
- de kezed már a kulcsot kutatja
s a sorjázó házak tűzfaláról
sürgetőn rádszámol a vén idő.
S ott állsz szemben az ajtókerettel.
Neved mélyenvésett ákombákom,
csak bámulod fanyar-önfeledten.
Kevély küszöb magasodik eléd.
CSENDÉLET
Mosottkockás terítőn
pár száradó morzsa.
Fényehagyott fémtálca
a háttérbe tolva,
rajta almahéjhalom
barnuló ráncosan,
mellette egy bögre áll
kopott zománcosan.
Néhány telerótt papír
szanaszéjjel tépve:
maszületett verssorok -
halálra ítélve.
ÜNNEP
Ma festetlenül hagyom az arcomat,
hogy szembetűnjön enyhén cserzett derűm,
félrehajítom szoros kötényemet,
hadd férkőzz csupasz szívemhez egészen,
visszanyelem az ajkamra toluló,
jó előre kigondolt formulákat.
Szélesre tárt ajtószárnyak közt várlak.
Megjössz. Pillantásod keretbe foglal.
Suta szavakkal kívánsz szép ünnepet,
- kezedben hullajt már a virágcsokor -,
aztán vacsorázunk csendben, mint máskor,
reszketeg kézzel nyújtom feléd a sót.
Ekkor már gyanakszol, nem jó helyen jársz,
eltévesztetted a lépcsőfordulót.
ESTE
Kívülről korom telepszi
a dupla ablaküveget,
s a kigyúlt fényre összefut
százfelől nyüzsgő családod.
Az ajtót biztosra zárod,
hogy ne lopózzék utánad
a fanyar füsttel pöfékelt
pukkanó beszéd-buborék.
Cipőiddel lerúgod még
napod tokos tipródását,
nyakkendőd lazuló bokra
szorongást szüntető gyógyszer;
ez mindig jól bevált módszer:
puha papucs, feltúrt ingujj
könyököd szöglete körül...
Szíved gyerekszáj vidítja,
de a megszokás kinyitja
a hírcsatornák zsilipjét,
s színesben tódul közétek
a vérben tocsogó világ.
- Ott már sohasem nő virág?
- Borzong félidős asszonyod,
hiába lesi válaszod,
álomba ránt a másnapod.
HAZAÉRKEZÉS
Eltévedtem? Nem tudom, hol járok...
Az emberek itt egészen mások!
A férfiak fején
élehagyott kucsma
tornyosul kevélyen,
s jártukban merészen
sercintenek oldalt
a parlagon maradt
gazdájanincs földre.
Lankadt karjuk körbe
lendül a határon,
aztán legyintően
testük mellé zuhan.
Asszonyaik bágyadt
szűzmária-szemmel
lesik fogyó kedvük,
s kiszáradó nedvük
mély ráncokat aszall
kendőzött arcukra.
Befele-kilincset,
ritkuló hajtincset
markol eres kezük.
Árnyékuk elsuhan
a spaletták mögött.
Mintha nem jártam volna sohasem
haldokló falvakban, olyan idegen...
A repedt falakat
súlyos nyögés bántja,
nem gyógyítja semmi.
El kell innen menni,
nyüszít a pusztulás.
Az elárvult kémény
füstöt már nem okád,
s nem tudja az okát
a dőlt kerítéshez
lapuló komondor,
hogy miért ez a csend.
Az időszámítást
itt maguknak jegyzik
a távol-levelet
remélő öregek.
S ha a postás mégsem
integet messziről
biztatón nevetve,
a vén szülék kedve
búval bélelt odú
mélyén lel fészket.
Visz a lábam, néha meghátrálok.
Itthon vagyok. Ugyan kit találok?
OTTHON
Ha már csak vendégnek mész haza,
hogy formás autód port kavarjon
öregjeid söpört udvarán;
ha nem nyomod el a cigarettát
tárulkozó szívükhöz simulva;
s kicsúszol szűk látóterükből,
ahogy arcodhoz lopakodnak,
s fürkészik régi önmagukat;
ha lehuppansz az asztalfőre,
(mintha máris jussodban ülnél),
s izzadni kezd a puha párna
finnyáskodó feneked alatt.
Aztán a többi ismerős már:
a vendégnek jó vacsora jár,
mohó-kétpofára habzsolod,
míg nadrágod szíját lazítod,
a fröccstől fellazult nyelvedet
túlon szabadjára engeded,
mindegy, hogy mások fülét sérti,
bár anyád egy szavad sem érti,
tenyerébe édes könny potyog;
fiad szájában lassan forog
a rágógumiba csócsált hús;
asszonyod dologhoz kesztyűt húz;
apád tablettáit számolod,
de baját pontosan nem tudod;
fejük fölött átnézel könnyen
(ehhez még ágaskodnod sem kell).
Nem kérdezel, magadról beszélsz
csak folyton, és szerepet cserélsz.
Nyögve moccannak az agg csontok,
az unalom már asztalt bontott,
körülötted üres minden szék,
s cigarettád a körmödre ég.
... ha már csak vendégnek mész haza ...
EGY NÉVNAP MARGÓJÁRA
Ma másképp indul a napod:
ébredéskor körülölel
az ünnep szép ígérete,
a reggeli fény bőkezűn
szórja áldását fejedre.
Ölbevesz a gondviselés:
apád keze keményebben
szorítja félénk ujjaid,
frissenfakadt asszonymosoly
csiklandja vágyad húrjait.
Könnybelábad a múltidő:
anyád könnyűröptű lelke
csókot lehel homlokodra,
nyíló szádra csendet tapaszt,
és búcsút int lopakodva.
Táncoló pohárkedv koccan:
a kávégőz kesernyétől
duzzadó erő költözik
tágranyílt vérereidbe.
Kedved virágba öltözik.
Így képzelem neved napját.
A gépbefűzött, türelmes
papírlap lesi szavaim,
s szolgamódra befogadja
csavargó gondolataim.
„Mit kívánsz magadnak?" - kérdem. „
Végtelen nyugalmat, - mondod -
békét az enyéim között ..."
A hangod sóhajba fordult
óhajoddal megütközött.
Engem gúzsba köt a távol:
halkszavú üzenetem
mázsás nyelvemen forog,
s lassan belenyugszom, hogy ma is
bűvkörödön kívül maradok.
SZÁMONKÉRÉS
- párbeszéd kötelező olvasatban -
Elmerengve:
Miért akkor, miért ott,
no, és miért éppen én
születtem kora reggel
zötyögő szekéraljban,
őszi erdő sűrűjén?
Tényközlőn:
Mert akkor érkezett el
anyád nehéz órája,
(s bár vártak, de csak másnap)
görcsberándult izmai
kilöktek a világba.
Bizalmaskodva:
Kilencszázötvenhárom
szeptember nyolcadika. Hm ...
Nézz csak rám, ó, jóapám!
Gyors fogantatásomkor
csúszhatott be a hiba?
Őszintén:
Hát te is csak egy voltál,
a soronkövetkező.
Így sikerült... Kikerült
bennünket a szerencse,
most büntet a múltidő.
Mentegetőzve:
Nem vádollak, dehogyis,
kérdezni jöttem hozzád
szorongva, s nem goromba
szitkot szórni fejedre,
hátha ledől a korlát...
Elszántan:
Faggass, ha kedved tartja
szívemben tőrt forgatni!
Remélem, én keményen
állom majd tekinteted,
mert nincs mit elhallgatni.
Leleplezőn:
Emlékszel biztosan még
a kettétört szavakra,
melyeket nem lehetett
hangosan kimondani,
csak nyelvedbe harapva.
Kioktatóan:
Ha arra vagy kíváncsi,
hogy burjánzó vétséget
éreztem, vagy véreztem
száz eleven sebemből,
nem hagyhatok kétséget.
Gonoszkodva:
Taigetoszra gondoltál
és magadat sajnáltad
miattam. Jaj, kiadtam
volna inkább lelkemet,
ne csúfítsam fajtádat!
Felszisszenve:
Megölhettelek volna
könnyen,mint egy védtelen
állatot. A bánatot
választja magának az,
aki erre képtelen.
Nyíltan:
Azt mondják, azután már
többé sosem nevettél.
Szégyellted a sérelmed:
mert erős férfi voltál,
s satnya kölyköt nemzettél.
Vádlón:
Elbujdokoltál, pedig
neked is jutott kenyér.
A szeretet lehetett
volna közöttünk kapocs.
Oly ritkán néztél felém!
Belátón:
Kétféleképpen lehet
szeretni, jól és rosszul:.
A távolság bátorság -
akkor még ezt úgy hittem,
de az élet megbosszul.
Keményen:
Te tényleg azt gondoltad,
hogy talpon tudsz maradni
egyedül? De menekül
előled mindenki, mert
mást sem tudsz, csak harapni!
Önmarcangolón:
És gyűlölni sorsomat,
amiért számkivetve
kóborgok, és nem vagyok
e rút világra való.
Rejtőzzem félelmekbe?
Higgadtan:
Ajtómat sosem zártam
kulcsra, mindig vártalak.
Eljött a nap, s most magad
látod, hogy nem épp ez a
megfelelő pillanat.
Könyörgőn:
Mielőtt elfordítod
tekinteted arcomról,
csak egy szót, egy utolsót
suttogj el nekem halkan,
mert ezzel még tartozol!
Bölcsen:
Elrontott életedért
kárbavesztek a szavak!
Gyónhatok, mert meghalok:
a vétkem csak annyi, hogy
akkor létrehoztalak...
SZÖKÉS
Holmimat útrakész hátizsákba dobálom
Lökdös a lendület,
siettet az idő.
Kinn a csapóajtó gorombán hátbavág.
így indulok egyszer,
s a feledés-homály
súlyos függönyredőibe kapaszkodom.
GYANÚTLANUL
Sápadt arcom felkínálom
a csábító napsugárnak:
mohón belémharap.
Aztán elémszalad
az enyhet suttogó szellő,
de szemtelenül lazánszőtt
blúzom alá kapkod.
Vajon ma még hallok
csorduló szívemnek kedves,
szavak nélkül igazmondó,
huncutkásan hamis,
vidám madárdalt is?
Vágylak. S kezem csókra nyújtom
a lopakodó alkonynak...
TŰNŐ VARÁZSLAT
Most olyan közel vagy,
hogy bőröd halk lélegzése
langyos páramintát lehel
lelkem ép tükrére.
Szomjoltó szüksége
létemnek ez az őszvégi
tovasurranó pillanat;
nem vártam hiába.
Ezután hiánya
sajdul majd csak élesebben,
amikor ujjad letörli
a puhán szétfutó homályt,
s a tükör megreped.
SZÍVED CSOKRA
Életem tákolt lépcsőjén
lassan lefele haladok.
A fordulón megpihenek;
túl sokat már nem akarok.
Ma még jó: szembejössz velem
arcodon szelíd mosollyal,
éveid kertjéből lopott
sokszínű virágcsokorral.
Ez a sárga dússzirmú itt
élénken igent bólintgat
összefonódó kezünkre.
De a mélyvörös megingat
lopakodó illatával.
Ó, az aprókelyhű mályva
szerény rejtőzködésével
hitem kapuját kitárja.
A hófehér harangocskák
édes kacajt csilingelnek
szavadra szomjas fülembe.
S becézhetném mi mindennek
a sápadtfényű rózsaszínt!
Tudod, a búzavirág-kék
elémvarázsolja régen
összetört tükröm emlékét.
A lila csiklandja vágyam,
eligazítgatom szépen,
töviseid közt matatok
titkaid-leső félénken.
Mint arcomon a gond-ráncok,
úgy hálózzák a levelek
viaszfényességű zöldjét
a nedvet hordozó erek.
Állok, s még most sem hiszem el,
hogy ez a virág mind enyém.
Reszketve sírok válladon,
s félve megérint a remény:
ugye megmarad, kedvesem
nekünk a káprázat-csoda ...?
Ha úgy szeretünk, mint eddig,
nem múlhat el soha, soha ...
KÉTSÉG
Nézd, folyton itt sündörög
körülöttem.
Maradj csöndben,
hátha te is meghallod,
hogyan setten.
Észrevettem,
és már nem szabadulok ...
Látod, itt van!
Rátapostam,
megragadja bokámat.
Harapása
kacagásra
ingerli félelmemet.
Nyomomban van,
elémtoppan,
bókot lehel fülembe.
És szédülök,
mert gyöngülök
hízelkedő szavától.
Bármit tehet,
leheverek
lába elé a füvön.
Mellémzuhan.
Atyámuram,
milyen szorosan ölel!
Megvonaglok.
Lázas vagyok,
de most már semmi sem fáj.
Nem baj, nem baj ...
úgyis megcsal,
befejezetlenül hagy.
Mert így csupán
a torz halál
vagy a szerelem ölhet.
REJTŐZKÖDÉS
Hajnal volt. A csillagok sorra megvakultak.
Az ég, mint súlyosszürke posztó
feszült, de szélein már foszló
szövetcafatkák; a derengés csüngött alá.
Ketten moccantunk: a koránkelő vágy és én.
Rőt ujjával arcunkba csípett,
nyirkos csókjával melegített,
felkínálta bőszabású köpenyét a köd.
Ferdénnőtt fatörzsek görbületébe bújtunk,
- rég lehullott az utolsó levél -,
lopódzó lábnyomaink helyén
gyűrt avarlepedő rejti féltett titkunkat.
ÖRÖMKÖNNYEK
Valamikor régesrégen
(talán igaz sem volt),
ibolyakéken csillogtak,
s most halottszürke folt.
De emlékszik még: a zöld fű
harmatcsepp-szikráit,
s a vihar előtti égbolt
zordfelhő-ábráit,
a lány szélborzolta haján
matató ujjakat,
a porlepte cipőtalpon
göröngyös utakat,
s hogy a költöző madárraj
szárnyával integet,
könnycseppet hullajtanak az
ibolyakék szemek.
A lelkemben őrzött képek
albumát megnyitod,
ha emlékeimet kérded,
és tudni akarod.
Neked zokogom életem
kegyetlen fintorát,
amikor már rég nem látok,
és mégis van tovább ...
Arcod kinyílik, mosolyod
már belülről lebben,
mintha az egész világon
csak mi lennénk ketten,
míg tart az ígéret-percek
ölelő mámora,
a szerelemszőtte álmok
libbenő fátyola ...
Az örök homály istene
így tett bennem rendet:
a semmiségbe taszított,
s téged megteremtett.
ÚJRAKEZDÉS
„Ne engedd többé, hogy elhagyjalak!"
súgja torzuló arcomba, s néz rám.
Szenvedő szorítása csaknem fáj.
Csiholódnak bőrünk kék szikrái,
égetni kezdenek és vibrálni...
Összemosott könnyeink sós íze,
mint a végtelen tengervízben
fuldokló makacs élniakarás,
letört ágakon a rügyfakadás.
De az idő durván közénk toppan,
még hallom, hogy sietősen koppan,
aztán az éj elnyeli lépteit.
Homlokáról lecsókolt vétkeit
feloldozza imára nyíló szám,
s a magány oly hirtelen zuhan rám!
Óhajjá szelídült parancsszavát
szívem visszhangozza napokon át:
„Ne engedd többé, hogy elhagyjalak!"
A KÖZELÍTŐ TÉL ÜRÜGYÉN
Színes plajbászait az ősz már
kiejti reszketeg kezéből,
elmosódnak az árnyalatok,
köd szitál homályos szeméből.
Te is összébb húzod magadon
a csönddel bélelt nagykabátot.
Tavaly zsebedben hagytam kezem
melegét, de most nem találod.
Korán sötétedik, kezdődnek
a csak befelé-motyogások
gondolatűző zord napjai.
Mélyülnek az elhallgatások.
Sokasodnak a tabutémák,
alig látni tőlük az eget,
ahogy a kitárt szárnyú varjak
károgják röptükben a telet.
BÁLINT-NAPI GONDOLAT
Kezdetben ez a szerelem
megbújt a feslő rügyeken,
zsengezöldbe
öltöztette
a vén fák roskatag ágait,
a hajnal fagyharapásait.
(Látod, a parkunk helyén ma már
átjárhatatlan panelfal áll...)
Fogócskáztunk, a fényt kergettük,
kacagtunk és ölünkbe vettük
kamaszunkat
s tavaszunkat
felforralta a tomboló nyár.
Az éjszaka még nálam talál.
(És kézenfogtak az évszakok,
azt mondják, lassacskán ősz vagyok ...)
Némán ólálkodó veszély,
kiirtatlan bozót-szegély
állja utunk,
s mi loholunk
kaptatva föl az ismeretlen,
kalandra csábító hegyeken.
(De nézd, azok a magaslatok
nekünk már csak ködös távlatok ...)
PILLANATKÉP
Álomba zokogja magát az éjszaka.
Hüppög néhányat még,
aztán csak leejti
nehezülő fejét.
Sós könnyeitől felfrissül a föld szaga.
Magányomban sétára ekkor indulok
tüdőm tágítani.
Szép szerelmünk köré
falat állítani
önzés-betonból egyedül úgysem tudok!
VALLATÓ
Hallgattalak
s mint élőzöld faágat,
féltő ujjaim között
tartottalak.
Rügyükből frissen pattant
zsenge levél-szavaid
kócos rendben csücsültek
szívem rejtett szegletén.
Rovarruhába bújtam,
fürkésztem fényes színed
titokban matt fonákod
az ágacska belsején.
Mit találtam?
életnedvet magamnak,
s hogy te sem szomjazz,
érted kiabáltam.
ÁTUTAZÓBAN
A napsütésben
szikrát vetnek,
úgy nevetnek,
gurguláznak
a rohanó kerekek.
Szomorú vagyok megint.
Fejem karomra hajtom,
de a józan ész leint.
Csak nevessenek,
gurgulázzanak
a napsütésben
szikrát vető,
menekülő
kerekek!
Nem lassít a vonatod.
Lezárt szívsorompómon
öntudatlan átrobog.
HA SEGÍTENÉL NEKEM
Látod, készülök lefödni poshadtvizű kutam.
Utolsó vödröm súlyát fáradtsággal emelem.
Könnyebben bírnám, ha segítenél nekem!
Kupacba gyűjtöm fáim elsárgult leveleit,
de a gonosz szél újra összekócolja kertem.
Csendesülne tán, ha segítenél nekem ...
A nedvenincs, vén ágakból magas máglyát rakok,
aztán gyufát tartok alá, de reszket a kezem.
Ellobbanhatna, ha segítenél nekem!
Már a hamut kotrom. Alatta szunnyadó parázs izzik még,
s bevilágítja árnyéklakta lelkem.
Te olthatnád el ,ha segítenél nekem!
RÍMEK
A kételyek
örök lesben álló
vad mételyek.
Az aggódás
- hangosan kimondva -
rossz szokás.
A képzelet
megszüli s növeli
a rémeket.
A valóság
kendőzetlen arcú
balgajóság.
A bánkódás
a szemek sarkában
halk elszólás.
A félelem
távolság-arányos,
csúf lételem.
A biztonság
ölelkezők kincse,
míg titkolják.
A boldogság
- önhibáján kívül -
nincs, azt mondják.
DILEMMA
Tesszük, hogy csak játszásiból,
holott régóta igazán,
görcsbe rántjuk napjainkat,
pedig megvoltunk szép lazán.
Álig makacsságba gombolkozva
- persze, szelíden kezdődnek a szócsaták -
éles karmainkat egymásnak meresztjük,
(látszólag jól álcázott formaság).
Fitogtathatjuk fölényünket,
akár festhetjük is magunkat,
és bárki előtt tagadhatjuk
egymás fölötti hatalmunkat,
mert már nincsenek meg féltett zugaink,
csak a magunkfabrikálta világunk,
ahol az alapfokú iskolában
néhány osztályt bukdácsolva kijártunk.
FAGGATÓZÓ
Amíg szeretsz
és szeretlek,
miértjeidre
hogyan feleljek?
Balga lennék
nemet mondani
büszkén, s mindent
elrontani!
De ha folyton
igent intek,
fájóbbak lesznek
később a nincsek.
Ne kérdezz inkább,
hadd ne feleljek,
amíg szeretsz és
ameddig szeretlek.
VIGASZTALANUL
- az 1999-edik év Nagy hetében
Pironkodik a hűs hajnal,
még szégyenlősen bajlódik
kifulladt szeretőjével,
aztán ellöki magától
a szökevény éjszakát.
- gyűrött ing tapad
izzadt testedre -
Bűnben fogan ez a nap is.
Odaát kábán térdepel
porhüvelyében a város,
résrenyílt ablakaiból
fülledt félelem sóhajt.
- hajad csapzott koszorú:
a tövismigréntől már
kínjukban elvetélnek
satnya gondolataid -
Valahol a két kis öreg
reszketeg keze összeér;
feszülő dobhártyájukon
a monoton csend dörömböl,
guvadt tekintetüket
nyeldesi a messzeség.
- számlálatlan stációkon
vonszolod súlyos kereszted;
hát vezeklésre küldettél
e századvégi Golgotán? -
A légifolyosókon
ingatag reményhidat
eszkábál a képzelet,
de felsikoltanak otthon
a lélek vad szirénái,
és szilánkokra repesztik
a lassan derengő eget.
- szíved óvó fekhelyén
gyanútlan gyermek moccan,
pillái álomország peremén
röpdösnek még,
szögsebezte tenyeredből
friss életvizet kortyoltatsz,
s rózsafüzéred földre hull -
TULAJDONJOG
Valamikor nekem adtad
az óvatlan kézfogások
puhatolózó báját,
a kérdezz-felelek játék
letisztuló homályát,
a bizalomparcellákban
ringatózó álmokat,
a panaszporral belepett
cserépmaradványokat,
a szemekből szökdöső fényt,
a szó tévedéseit,
az elhamarkodott tettek
hajszálrepedéseit,
a csöndbe fulladt felhangok
eltorzuló arcait,
a magányra ítéltek
társas kudarcait.
A kötényembe rejtem,
hiába keresed;
egyszer nekem adtad,
már el nem veheted!
TÉTLENSÉG
Már megint délután van,
lomhaléptű vasárnap,
álomkóros, fülledt nyár,
de semmivel sem rosszabb,
se nem jobb, mint a többi,
éppen olyan, és mégis
egészen más; itt és most.
Rímtelen versekbe
kéredzkednek kusza
szótöredékeim,
szemtelen légyrajok
zümmögőkórusa
elnyomja énekem.
Ütemet téveszt
szívdobogásom.
Valami bölcset
kéne mondanom,
örökkévalót.
Mindenmindegy
életemet
eluralják
a szólamok,
fegyelem
szigora
szorított
mindig.
Most is
így
érzem
magam,
mintha
nem én
lennék
lagymatagon
elterülve
ósdi ágyamon,
ahol nem számít
az idő, úgy hiszem.
Nincs miért vágyóan
a múltba tekintgetnem,
átjáróház a jelen.
Kár még vetyengeni
a majd eljövendőn.
Karamboloznak
az igeidők,
megsérülnek
a holnapok.
Kómából
ébred most
a vén
század
vég.
TÉLI KÉP
Pöffeteg párnacihákat úsztat
komótosan az ég,
szélnek ereszti pehelytollait
a dunnahasadék.
A lámpafény fehér udvart rajzol
az ölelkezők köré,
oltalmul csillogó faág-fáklyát
feszít csókjaik fölé.
A házak is csak havas díszletek,
ablakszemeit a pára
vaksi homálya futja el bentről,
így aztán senki sem látja,
hogy kint engednek szorításukból
az összegabalyodott karok,
és a csikorgó fagylepedőn már
eltávolodnak a lábnyomok.
KÖZÖNY
Már csak a hangsúlyokra kapjuk föl fejünket,
a szavak szétfoszlanak tudatunk peremén:
kérdéseinkre tanult fintorok felelnek.
Tengődünk a figyelem kegyelemkenyerén.
ASZTALBONTÁS
Ülünk - ahogyan máskor szoktunk -
az asztal két oldalán,
kicsit még csipegetünk
egymás szómorzsáiból
talán.
Poharunk legmélyén csillog még
pár csöppnyi édes emlék,
- de kár felhörpinteni! -
hisz ezek is mi voltunk
nemrég.
A terítéket már leszedtük,
nem tudjuk, mire várunk:
áldásos holnapokra,
vagy búcsúzásra készen
állunk?
ALÁZAT
Mint koldus a huzatos sarkon,
kétes kapcába
bugyolálva tartom
maradék büszkeségemet.
ínyemre sorvadnak a szavak,
agyonsajnáló
pillantások alatt
roppan a gerincoszlopom.
Tenyerem sematikus térkép,
mintha pottyanó
alamizsnát kérnék,
épp úgy nyújtom az ég felé.
Még szégyenláng perzseli arcom,
pedig kicsorbult
az önérzet-kardom,
s képzelt páncélom nehezék.
És amikor elsiet végül
mellettem az utolsó árnyék,
szívemben szunnyadni készül
már a tajtékzó háborgás.
Tartalom
ARCOK
PORTRÉ - KÉRDŐJELEKKEL
NYERSNYAKAS
MINT MÁSOK
SZEREPEK
VÁZLAT
NINCS IDŐNK
ÉLETÚT
VILÁGOM
SODRÁSBAN
KINYI LATKOZÁS
GYEPLŐFÉK
A KIMONDATLAN SZÓ
ÁLMATLANSÁG
HELYBENJÁRÁS
KESERGŐ
TŰNŐDÉS
ÚTVESZTŐ
ÁTVÁLTOZÁSOK
VILLANÁSOK
ÁRNYJÁTÉKOK A FÉNYBEN
ÉBREDÉS
BOSSZÚSÁG
VÁLTOZUNK
LELTÁR
HAZAFELÉ
CSENDÉLET
ÜNNEP
ESTE
HAZAÉRKEZÉS
OTTHON
EGY NÉVNAP MARGÓJÁRA
SZÁMONKÉRÉS
SZÖKÉS
GYANÚTLANUL
TŰNŐ VARÁZSLAT
SZÍVED CSOKRA
KÉTSÉG
REJTŐZKÖDÉS
ÖRÖMKÖNNYEK
ÚJRAKEZDÉS
A KÖZELÍTŐ TÉL ÜRÜGYÉN
BÁLINT-NAPI GONDOLAT
PILLANATKÉP
VALLATÓ
ÁTUTAZÓBAN
HA SEGÍTENÉL NEKEM
RÍMEK
DILEMMA
FAGGATÓZÓ
VÍGASZTALANUL
TULAJDONJOG
TÉTLENSÉG
TÉLI KÉP
KÖZÖNY
ASZTALBONTÁS
ALÁZAT
