Anyám örök arca
Anyám örök arca tavasz-mosoly,
Sötétséget oszlató gyertyafény,
Mely messzeségeken is áthatol,
Hogy ne haljon meg soha a remény.
Biztos pont az úton, éjfél után,
Mikor már túl nehéz a végtelen,
És fölém hajolva egy sor platán
Elsusogja szomorú végzetem.
Elkísér, és a távolból figyel,
Mert azt akarja, hogy akarjam még,
Előrébb jutni egy-két centivel,
Amíg mosolygós-kék nem lesz az ég.
Hitet ad a holnap hajnalához,
Az alkotó világ értelméhez,
A fényszálak bársony-mosolyához,
Mely erőt ad minden létezéshez.
Anyám örök arca így lett dallam,
Ezer színben úszó virágos rét,
Amit a lélek végigsimít halkan,
És elhinti szolidan szerteszét ...
Ezért lehet sűrű köd előttem,
És bármily hatalmas a messzeség;
Látom anyám arcát fában, ködben,
És érzem izzó tüzét: Bennem ég!
