Alkony
Szeretem az alkonyatot. Ahogyan egy fárasztó nap után az ember megpihen. Csak révedezve nézem a fénylő nap korongját, mely egyre csak veszít fényéből, és erejéből. Arca lassan kipirosodik, s mintha a földre hullna, álmosan, puha dunyhaként húzza magára a csillagos éj sötétjét. Mielőtt végleg búcsút intene e világnak, hamvadó sugaraival még vöröslő lángba borítja a horizontot, mely lángok kóbor felhők alját nyaldossák, és arcomat melengetik. Végül a lángok kihúnynak, s a világ elcsendesül.
Az egész olyan fenséges, felemelő, békés, méltóságteljes. Ugyanakkor kicsit szomorú is, mert az elmúlást juttatja eszembe. Ismét lezárult egy nap. Egy megismételhetetlen, egyszeri. Holnap, ugyan új nap virrad, de az már más lesz. Másik nap.
Akár egy ember élete, ahol a napfelkelte a születés, a délig tartó időszak a játékos gyermekkor, a lázadó kamaszkor, a világmegváltó ifjúkor, ahogy a nap delelőre hág. Ahogyan a magasan járó déli nap, és a koradélután, az életerőtől duzzadó, kreatív, alkotó, termékeny, családalapító korszak. Aztán jön az öregedő délután, mikor szárnyra kelnek a fiókák, és kiüresedik a puha meleg fészek. Végül az alkony. A megpihenés, a visszatekintés a hosszú útra. Majd elmúlni békében, méltósággal. Boldog tudattal, hogy holnap új nap virrad, új élet sarjad. Mert lesz, ki belőlünk is tovább visz valamit, és az elmúlt nap sem volt hiábavaló.
Mindezt talán senki nem írta meg szebben, mint Fekete István. „Öreg utakon" című novelláskötetében van egy kis történet, szintén „Alkony" címmel. Ebben egy öreg erdész utolsó órái elevenedtek meg. Megmagyarázhatatlan módon megérintve, elgondolkodtatva.
Szinte magam előtt látom a tisztességben megöregedett embert. Látom a kis házikót, a hófödte tájat. Érzem az elkerülhetetlent. A halál jeges leheletét. De csodálatos módon egyáltalán nem félelmetes. Nincs szorongás, nincs feszültség. Inkább melegséget, szeretetet, békés megnyugvást árasztanak a sorok. Talán azért, mert jelen van a legfontosabb is. A Hit. Az Istenbe vetett feltétlen hit.
A történet még abban a korszakban játszódik...
Abban, melyben még a mindennapi élet meghatározói voltak, a mindenki számára megkérdőjelezhetetlen hit, erkölcs, becsület.
Engem mégis leginkább a tisztes öregkor, és a méltóságteljes elmúlás gondolata foglalkoztat.
Nem tudom. Lehet, hogy csak nem jól emlékszem? Vagy talán csak én látom rosszul a mai világot?
Gyermekkorom kissé megkopott emlékezetében kutakodván, hajdan élt idős emberek arcai sejlenek elő. Elsőként apai, és anyai nagyszüleim. Aztán más fejkendős asszonyok, és kalapos hetyke ősz hajú férfiak képei is. Rájuk mind úgy emlékszem, mint a novellabeli öreg erdészre. Életük „alkonyáig" aktív emberekre. Egyesek szőlőt, kertet műveltek, állatokkal foglalatoskodtak, mások már csak alig-alig totyorogtak, de még mindig eljártak templomba, boltba, vagy csak pletykálni a szomszéd háza elé a padra. A lényeg, hogy nem nagyon emlékszem ágyban fekvő magatehetetlen emberekre. Nem mondom, hogy nekik is nem voltak mindenféle nyavalyáik, de valami mégis más volt.
Talán ők szívósabbak voltak? Vagy egészségesebben éltek?Vagy talán büszkeségből nem hagyták el magukat, és talpon maradtak a legvégsőkig? Nem tudom, és nem is akarom elemezni. Egy azonban bizonyosnak látszik. Ők nem elfeledve, idősotthonokban, Istentelen rideg kórházakban, elfekvő osztályokon haldokoltak, haltak meg. Nekik még megadatott az időskor szép, és hosszú megélése. Porhüvelyük csak lassan hervadt, s kitartóan szolgált, a pillanatig...
A pillanatig, mely rendszerint hirtelen esett, fájdalommentes, és békés volt.
Mint ahogy anyai nagyapám esetében, mikor az öreg házban este nyugovóra térve, egyetlen utolsó nagy sóhaj kíséretében, egy infarktus csippentette el élete lángját.
S néhány hónap múlva nagyanyám is követte. Ő a mindennapi serénykedése közben érezte hirtelen rosszul magát. Leült kicsit megpihenni, majd egy agyvérzés következtében percek alatt szállt lelke az Úrhoz.
Vagy mint Borbás bácsi a mamámék szomszédja, akinek reggeli utáni jól megérdemelt napi első pipájára gyújtva, a házuk előtti kis padon üldögélve lehelt örök álmot szemére az elmúlás.
De említhetném másik, apai nagyanyámat is, kinek éjszaka legszebb álmában jött el a megváltás.
Persze ők voltak a legközelebbiek, rájuk emlékszem a leginkább. De sorolhatnám még. És bizonyosan voltak még olyanok is akik ágyban, párnák közt, betegen haldokoltak hitvesük, vagy gyermekeik odaadó gondoskodása mellett, de az ő életüket is imára kulcsolt kézzel ajánlották Isten szent kegyelmébe.
Számomra ezt jelenti a tisztes öregkor, s az elmúlás békéje, kegyessége, és emberi méltósága. Az alkonyat meghittsége, áhítata.
Ám gondolataim felkavarodnak. Baljóslatúan örvényleni kezdenek. Szorongva ocsúdom szépmúlt emlékeimből. Hirtelen a huszonegyedik század rideg valóságába cseppenek. A festői kép szertefoszlik, s a kellemes érzéseket, a csendes megnyugvást felváltja az ijedt némaság.
Egy kórházban vagyok. Azaz egy kórház Hoszpisz részlegén, ami nagyjából annyit tesz, hogy ezen az osztályon végstádiumos rákos betegeket ápolnak. Itt tehát minden beteg az utolsó napjait, óráit éli.
Éli?
Édesapám fekszik itt. Őt látogatom. Talán ő a legjobb állapotban lévő beteg. A szobájukban feltétlenül. Sokakat túlélhet még.
Mit mondhatnék? Hál' Istennek? Vagy, hogy szerencsére?
Azt hiszem mindenképpen. Ellenkezne a hitemmel, ha másként gondolnám. Ugyanakkor elborzadok, hogy miken kell keresztül mennie.
A betegség fájdalmakkal nem gyötri ugyan, de testét oly gyengére, és soványra sorvasztotta, hogy önellátásra képtelenné tette, és pelenkázásra kárhoztatta.
73 éves. Körülötte hasonló korú idős, idősebb emberek.
Emberek?
Roncsok. A betegségek által, az orvosi beavatkozásoktól, műtétektől a végsőkig elgyötört, elcsigázott, igazából rég „elhalt" testekbe zárt lelkek ők. Többségük „boldog" öntudatlanságban, talán már félúton az Isten országába vezető úton. Néhányan még tudatuknál vannak ugyan, de elméjük már elrugaszkodva a valóságtól zavaros emlékvilágba repíti őket, egyfajta hálás mesevilágba, ahol kizáródik a valóság iszonyata, és boldog emlékek ölelik magukhoz gyermeki lelküket. Mások pedig, mint például az én édesapám is, csendesen szemlélik agóniájukat.
Itt, ebben a szobában mindennap meghal valaki. Egy szobatárs. Egy ember. Apám pedig mindegyiket végignézi és rettegve várja a „sorát".
Hallgatunk. S míg apám lelkét a hitevesztett félelem, addig az enyémet a tehetetlenség, és a lelkifurdalás hamvasztja porrá.
Hát íme a „tisztes" öregkor, a „méltóságteljes" elmúlás!
Miért e keserűség? Miért e gondolatok?
Mert én nem csak apámat és szobatársait látom. Láttam másokat is. Sokakat.
Apám testvéröccsét, nagybátyámat, aki az arcüreg rákkal vívott harcban maradt alul. Még csak meg sem érhette az öregkort. Alig volt 56 éves.
Anyám nővére, nagynéném, a mellrák borzalmaitól szabadult mikor lelke végül kiköltözött porhüvelyéből.
Anyám pedig...
Édesanyám egy szép májusi napon sztrókot kapott, mely fél oldalára végérvényesen megbénította, és beszélni sem tudott soha többé. 60 éves volt. Nem igazán mondható öregnek. Aztán egy év sem telt el, és végbélrákot diagnosztizáltak nála. Megműtötték, sztóma zsákot kapott, később a veséiből is csövet vezettek ki a vizelet eltávolítása céljából a hátán, majd mikor 30 kilósra fogyott, két év elteltével végre megszabadulhatott kínjaitól.
És bizony még hosszasan sorolhatnám a családomban, a munkatársaim, ismerőseim közül is még hányan vesztettek csatákat a rákkal, vagy más betegségekkel szemben. Számtalanszor kerít hát hatalmába a gondolat, hogy emberek, nyomorúságos körülmények között, nyomorultul pusztulnak el, méltatlanul.
Hol itt a békés öregkor? Még csak meg sem érhették. Miért e kínok? Miért a rettegéssel teli hosszú út, az ítélettől a képzeletbeli bitófáig? Akár a börtönök halálsorain sorukra várakozó elkárhozott lelkek. Csak az ítélethozó más.
Szívemet, hát bágyadt szomorúság fonja körül. Hideg, nedves ködbe vesznek régmúlt idők öregjei. Öregek, akikre felnézhettünk, akiket tisztelhettünk. Akik bölcsességükkel utat mutattak a fiatal generációknak. Akiktől tanulhattunk, akik tanítottak. S ahol a kényszer nem szült otthonokat, elfekvő intézeteket, hol elhagyatott lelkek közt találomra arathat a hóhér, a halál.
Valahogy minden megváltozott. Gyökeresen, s talán végérvényesen. A tisztes öregkort sokan meg sem érik, de ha igen, azt sem lehet tisztesnek nevezni, mivel az öregkornak mára már nem maradt becsülete. Aki megöregszik, az haszontalanná válik. Aki haszontalanná válik, az kirekesztődik. Aki kirekesztődik, az elfelejtődik. S akit elfelejtenek az igazából már nem is létezik a társadalom számára.
Ma, az internet világában már nem vagyunk kíváncsiak az öregjeink bölcsességére, élettapasztalatára sem. Úgy gondoljuk, nincs szükségünk rájuk, mert a tudás már egy gombnyomásra elérhető számunkra. Ők már csak a szociális rendszert terhelik.
A mi életünk pedig csak pörög, pörög, mint egy átkozott búgócsiga, és a centrifugális erő kivet belőle minden haszontalant. És bizony egyre inkább az érzéseink is haszontalanok lesznek. A nagy pörgés közepette nem érünk rá olyan luxus dolgokra mint szeretni, ragaszkodni, megbecsülni, tisztelni. Értékrendünk pedig odáig korcsosul, hogy mintegy „isteni" példaképekre is, már csak a világ „celebjeire" vagyunk képesek rajongással feltekinteni.
Hová lesz az ember? Az ember, aki egy körforgás része. A születéstől, az elmúlásig. Ahogy a nap is minden reggel felkel, és nap végén nyugovóra tér. S a két végpont között pedig mindig is ott volt, van, és lesz az alkonyat is. Ez a világ rendje. Erről soha nem feledkezhetünk meg. Mert mindannyian megöregszünk egyszer. Vagyis, hogy csak remélhetjük. És ha így lesz, mi sem szeretnénk elfeledett, számkivetettként, becstelenül kóborolni valahol a pusztákban, egyedül, magányosan várva, hogy végre nyugovóra térhessünk.
Az efféle alkony már nem tetszik. Nagyon nem. Ez már arra a filmbéli utópisztikus alkonyatra emlékeztet, mikor az emberiség pusztulását okozó atomcsapást követően, a radioaktív eső áztatta kietlen, élettelen tájat utolsó sugaraival megvilágító nap örökre búcsút int a világnak, és csak az örök sötétség marad utána.
Én azonban az örök világosságban akarok hinni! Abban, hogy a sötétség után mindig új nap születik, mely akadálytalanul járja végig pályáját, melynek fontos és csodálatos része az alkonyat is. Ahogyan egy ember életének is.
Hinni akarom, az alkonyat tisztességét, méltóságát, békéjét, meghittségét! Hinni, a büszke visszatekintés megnyugtató simogatását! Hinni az alkony becsületét, s a következő nap szerető melegségét, mely az elmúlt nap nyomában jár, hálás alázattal!
És most, hogy ismét a lemenő Nap vöröslő korongját bámulom, ahogy lassan a horizont alá bukik, mintha üzenne felém. Bátorítón. A sötét gondolatok szinte azonnal kereket oldanak, s mint baljós démoni árnyak jajongva, szűkölve szállnak a föld fekete mélyére. A Nap pedig mosolyog rám, és utolsó sugarai, mint édesanyám meleg puha szerető, óvó kezei simítanak végig arcomon.
Az alkony szépsége ismét megbabonáz.Lassan az utolsó fények is elhamvadnak, és apró csillag lámpások gyúlnak az égen. Szívemben pedig a remény, és hit mécseseinek lángja lobban, melyektől háborgó lelkem csitulni kezd, s mint a világ, mely aludni tér, szépen elcsendesül.
