A vén Tisza
Marica ötlete nyomán
A szép Tisza már nem fiatal,
Mégis vidáman suhan,
Sárgás vízén a Napsugár,
Bukfencezve átrohan.
Partján a sok Szomorúfűz,
Mennyi mindent látott?
Szép szerelmet, nagy csalódást,
Megvalósult álmot.
De, amikor vihar tombol,
Megmutatja erejét,
Tajtékozva emeli fel,
Már megőszült szép fejét.
Hullámai versenyt szállnak,
A hőbörgő széllel,
Nem törődve törött ággal,
Tépett falevéllel.
Olyankor csak tombol ő,
A méltóságos nagy folyó,
A romlástól és haláltól,
Sikerrel megtisztuló.
Állj meg hát te kicsi ember,
És gondoldd át mit tettél,
Hisz egy ilyen n nagy nagy csodát,
Pusztulásba küldtél.
Cián került friss vizébe,
Halottá vált minden,
De jött egy ár, mert segíteni,
Vágyott a Jóisten.
Az esőzés a beteg vizet,
Úgy felhígította,
Hogy a folyó, önnön magát
Meg is tisztította.
Mostmár él és egészséges,
Színekben pompázik,
Hiszen minden júniusban,
Nékünk kivirágzik.
Becsüld meg hát a vén folyót,
Ne feledd, nem a tiéd,
Had sétáljon még a partján,
Sok sok újabb nemzedék.
