A nagy találkozás
Egész úton, míg feléd ballagok,
Százszor, vagy talán ezerszer fogatkozok:
Folyton beszélni, nevetni fogok,
De hiába minden "fogadok",
Mire odaérek, mindig elhallgatok.
Az út hosszú, de boldog és vidám,
Mert a végén te vársz majd reám.
S ím a sorba rakott mondatok, szavak,
Hozzád érve eltünnek, elakadnak.
S csak hallgatok és némán bámullak.
Hát hol a szó, mit mondhatok?!
Hát hol a mosoly, mit adhatok?!
Mért van mindig e kínos csend?
Ha boldog vagyok, repülök fennt,
A másik pillanatban itt vagyok ismét lennt.
Annyi minden van, mit mondani szeretnék!
Annyi minden van, mit csak tőled kérhetnék.
De szólni sehogy sem tudok,
Nem jönnek a torkomból a hangok,
S csak ülök és némán hallgatok.
Hogy "szeretlek", azt rég kimerném már mondani.
De félek, mit fogsz majd erre válaszolni?
S inkább csak ülök és nézlek,
Talán, te majd előbb megtöröd a csendet,
S te leszel az, aki előbb mondja: szeretlek.
Mondanám, ha tudnám, hogy bisztosan szeretsz,
S nem te leszel az, aki kinevetsz.
Ugye eljön majd az a nagy találkozás,
Ahol rajtunk kívül nem lesz ott senki más,
Csak te meg én és egy szerelmes vallomás.
(Pest, 98. 01. 24. szombat)
