A mi napunk!
Már igazán régen írtam. Kaptam több levelet és hozzászólást, de valahogy a zord és mord tél, most pedig a friss tavaszi levegő... Teljesen elcsábultam és kiköltöztem az udvarra!
Ahogy kisüt a nap, lanyha tavaszi szellő kezd lengedezni, reggeltől estig gyűjtöm a D-vitamint és szippantgatom a tavaszi illatokat.
Szeretem a természetet. Szerencsére anya is, így, amikor teheti ő is kint tekereg a szabadban. Együtt napozunk, hallgatjuk a madarak csivitelését és a kis törpe kakasok kukorékolását. Igen, mert a baromfiudvarban azok is vannak. Természetesen tyúkokkal együtt laknak ott, akik pedig kotkodácsolnak szüntelen, főleg, ha egy-egy fincsi tojást tojnak! Igenis fincsi. Heti két darab engem is megillet desszertnek a délutáni vacsoránál.
Egyszóval ilyenkor nehezen lehet engem a szobában tartani és rábírni, hogy mancsoljak is. De most muszáj! Hiszen április 27-én mégiscsak a vakvezető kutyák világnapja van.
Talán nem nagy szám, mert ma már mindennek és mindenkinek van napja, meg világnapja, meg ünnepe. Ahogy a Föld napja is most van, úgy a miénk is. Mindkettő fontos. Nekem mindenképpen. Mint eredeti vadász, persze, hogy rajongok a természetért, erdőkért és mezőkért, tavakért és patakokért, napsütésért és a bárányfelhőkért is!
Mindazon helyekért, ahol még sétálni, futkározni lehet szabadon, autók és veszélyek nélkül. Sajnos, ha a fővárosba megyünk, ilyen hely már alig van, pedig kellene, hogy legyen, sokkal több kellene, hogy legyen. Itthon jó a helyzet, nagy szántóföldek, udvarok és legelők vannak még!
Nem bánom, hogy nem lettem vadászkutya. Sokkal fontosabb dolog és szebb hivatás, hogy vakvezető kutya vagyok. Megbecsülnek, szeretnek és elismeréssel vannak a munkám iránt. Nemcsak anya és a hozzá hasonló emberek szeretnek, hanem azok is, akik szeretik az állatokat, azok is, akik átérzik, hogy milyen sokat jelent a tudásunk és a segítségünk.
Valahol ott kellene kezdeni, hogy mennyire fontos a kiképzőink (tanáraink) munkája, hiszen nélkülük, az ő tudásuk és tanításuk nélkül mi sem lennénk és a „szüleink" is másképpen élnék mindennapjaikat. Méltatlanul kevés szó esik róluk, pedig - talán - nekik köszönhetjük a legtöbbet.
Aztán persze itt vagyunk mi is, akik türelemmel, figyelemmel és szorgalommal tanulunk! Nem mindegyikünk, de aki igen, abból bizony kitűnő segítőtárs válik. Nem a segítőn a hangsúly, hanem a társon, aki mellesleg segít is.
Méltán jár nekünk ez az egy nap, amikor ránk figyel a világ, mi állunk - négy lábon - a középpontban és a médián keresztül eljut az emberekhez az üzenetünk: vigyázzatok és figyeljetek ránk, ahogy mi vigyázunk és figyelünk gazdijainkra. Mindazokra, akik kezükbe fogták a hámot, amit mi viselünk, és akik akár az életüket is ránk merik bízni. Tiszteljetek meg azzal, hogy nem rúgtok belénk, nem löktök félre és nem hajtotok át előttünk a zebrán nagy gázzal, mert mi csak kutyák vagyunk. Mert mi nemcsak kutyák vagyunk, hanem kutyák, akik a gazdáik helyett látnak, akik segítenek a mindennapok közlekedésében, akik társai egy-egy embernek, aki kicsit más, mint ti, mert nem lát.
Kutyák vagyunk, akik, ha dolgoznak, akkor zavarja őket, ha kedvenc ölebeiteket hagyjátok, hogy ránk ugráljon, akiket nem illik étellel kínálni - mert a gazdi úgysem látja -, a piros lámpánál állva, ugyanúgy, ahogy ti sem viszitek a pici gyerekeiteket a munkahelyre, hiszen nem tudnátok tőlük dolgozni, ugyanúgy, ahogy ti sem szeretitek, ha idegen cukorkát vagy csokoládét ad a kislányotoknak vagy kisfiatoknak.
Vakvezető kutyák vagyunk, akiknek a gazdi biztonsága a legfontosabb, és ehhez teljes figyelmünkre, zavartalan munkára van szükségünk.
Amikor nincs rajtunk hám, akkor mi is ugyanolyan kutyák leszünk, mint más, teljesen hétköznapi házikedvenc. Akkor teheted velünk azt, amit egy másik idegen kutyával teszel, de nem többet és nem kevesebbet!
Nem kérünk mást, csak azt, hogy mindezt a hétköznapokban se feledjétek el, és ha találkoztok velünk az utcán vagy bárhol máshol, ne akadályozzátok a munkánk, és ha úgy érzitek, hogy muszáj megsimizni a buksinkat, akkor tiszteljétek meg a gazdinkat azzal, hogy megkérdezitek, szabad-e.
Tudom, hogy a legtöbb esetben szabad és azt is, hogy az anya vagy apa nagyon fog örülni, ha minket dicsértek! Hiszen minden szülő örül, ha a gyerekére azt mondják „milyen okos", „milyen szép", „milyen aranyos"... Ahogy, mi gyerekek is örülünk, ha egy idegen szeretettel fordul felénk, megdicsér bennünket, és érezteti, hogy egyetért hivatásunk fontosságával, elismeri annak szükségességét.
Legyen hát az április 27-e, a vakvezető kutyák napja, mindannyiunk ünnepe!
Berci
