A Mágus
A környéken őt tartották a legjobb varázslónak, amolyan régi sámánféle volt, akihez mindenki fordulhatott tanácsokért. Ott élt rozoga kis házában a falu végén, bár a környezet ellenére mindenki tudta, hogy mennyire bölcs az öreg. Őt nem érdekelte, hogy tiszta gaz a kertje és, hogy nincs lefestve a ház fala, ezekkel a dolgokkal nem volt képes foglalkozni. Viszont a madarak repüléséből mindig tudta előre, hogy milyen lesz másnap az idő... Hiába írták már a 20. század közepét, ő még mindig időjárást jósolt a kíváncsi embereknek. Mindenki szerette őt a faluban, mert tudták, hogy bármivel fordulhatnak hozzá. Negyvenes éveiben vette meg házát a falu szélén, s bár azóta eltelt 25 év, a magánéletét és a múltját senki sem ismerte. Csak mágusnak hívták őt, akinek becsületes neve Molnár Szilveszter volt.
Amikor esténként magányosan aludni tért az ócska kanapéján eszébe jutott a múlt. Az első világháború időszaka, amikor megölték szeretett feleségét Annát és gyermekeit elhurcolták, ki tudja, merre élnek most. Ugyanolyan szépnek és fiatalnak látta őket álmaiban, mint akkor 38 éve voltak, bár sokszor hallucinogén gombákkal rá is segített arra, hogy a képek élesebben rajzolódjanak ki szemei előtt. Egyszer olyan jól sikerült neki, hogy még felesége gyengéd érintését is érezte az arcán.
Aztán jöttek a reggelek és a mágusnak annyi dolga maradt, hogy nem tudott foglalkozni saját múltjával. Szinte kézről-kézre adták a kilincset egymásnak az emberek, mindenki vágyva megismerni az ismeretlent, a sorsot, a jövőt. Mentek hozzá szerelemért, halálért, gyógyításért, bájolásért és mindenért, ami egy kicsit földöntúli dolog volt. Mindig nagy bölcsen ült karosszékében az ősz hosszú hajú és szakállú szikár öregember. Fekete szemeiben még mindig hatalmas lángok lobogtak, tükrözve a lélek ifjúságának múlhatatlanságát. Hangja lágyan szólt az emberekhez, mindenki megkapta tőle a megfelelő információkat.
Történt egyszer, hogy meglátogatta őt a környékbeli bíró lánya. Angelika nagyon érdekes teremtés volt, szerelmi ügyben kért tanácsot tőle. A lány apró vézna teste, beesett beteges arca és vékony madárka hangja meglepték a mágust. Ha angelika apjára gondolt a két ember között hatalmas volt a különbség. Talán a beteges külsőt a nagydarab harsány bíró okozhatta az örökös elnyomásával-gondolta magában az öreg.
A lány félénken meghajolt a mágus előtt és közben idegesehn babrálta szőke fonott copfjait. Olyannak tűnt, mint egy kis megtépázott angyal... Elkezdte hát a kislány történetét, kiderült, hogy már 16 esztendős, pedig 13 körülinek látszott. Szerelemért kért tanácsot, egy olyan viszonzatlan érzésért, mely már két éve bántotta. Elmesélte, hogy még Pesten ismerte meg a fiút, egy rokonlátogatás alkalmával. A mágus kártyákat vett elő és sorra húzatta ki a lapokat. A kártyák azt mutatták, hogy a lány áldozat lesz és, hogy két halál lesz majd miatta. A mágus hirtelen furcsát érzett, mintha ő lenne a másik halott... Nem értette a képletet, nem is akarta érteni, ahogy belenézett a kislány szomorú kék szemeibe.
-Találkoztok még, pár héten belül. -mondta neki nyugodt hangon.
-Bár adná az ég! -sóhajtott Angi reményt érezve.
Aztán eljött az a nap is, amikor megjelent a faluban Elemér. Tudta, hogy hová kell mennie, illetve szöknie Pestről 1957 telén. Január vége volt, az az időszak, amikor a jégcsapok még nem engedtek fel az ereszekről lógva. A lány épp a jégcsapokban gyönyörködött az ablakában, amikor meglátta a fiút. Azt hitte álmodik, hát igaz, amit a mágus mondott? Amikor a fiú betért a házba, akkor vette csak észre, hogy ruhája szakadt, arca tiszta borosta. Fáradt láng égett a fiú zöld szemében, csak annyit mondott elsőre:
-Elbuktunk, és most keresnek az ávéhások, kérlek találjunk ki valamit, mert megölnek...
Aztán szépen elmesélte a forradalom eseményeit, melyeket ő élőben élt meg. Hiába harcolt a hazájáért, most mindennek vége és csak arra vágyik, hogy egy jó helyen rejtőzhessen az ávéhások elől. Tudta, ez a kis falu messze van Pesttől, itt talán nem találnak rá. A lány boldog volt, hogy Elemér eljött hozzá, már nem a szerelem érdekelte, hanem csak az, hogy segíteni tudjon neki.
Úgy szerette őt, hogy minden áldozatra kész volt, csakhogy Elemérnek nehogy baja essen.
Azt tudta, hogy otthonában nem rejtheti el, mit szólna az ő apja, aki nem elég, hogy egy pokróc, még a forradalom ellen is volt. Csak egy ember jutott az eszébe, nem tudott mást kitalálni, a mágusra gondolt. Ott talán meghúzhatja magát, ott talán biztonságban lesz, hiszen arra, hogy a varázsló egy ötvenhatost bujtat, arra senki sem gondolna... El is mentek hozzá és a mágus segített, ahogy meglátta tudta, hogy ő a szerelem tárgya és érezte segítenie kell.
A fiú attól kezdve nála élt, remek lelki társai lettek egymásnak. Tetszett az öregnek a fiú tüzes természete, Elemér meg nagyra értékelte az öreg bölcsességét. Amikor sokan jöttek a mágushoz, a fiú félrehúzódott a kertbe, vagy a kis ház egy csendesebb szegletébe. Nem akart senkivel találkozni, nem akarta, hogy faggassák. Sokat olvasott és tanult, főleg filozófiát talált az öreg könyvtárában. Hálás volt a lánynak, hogy segített, de attól még szerelmes nem lett belé. A lány tudta, hogy ez reménytelen érzés marad örökre, de nem bánta, neki annyi is elég volt, hogy a közelébe lehessen minden nap.
Aztán egyszer a bíró látogatott el a mágushoz, ez igen meglepte az öreget. Valami Kocsis Elemérről érdeklődött, akit már hónapok óta keresnek odafentről a hatóságok és valaki azt állítja, hogy a faluban lehet valakinél. A mágus nem jött zavarba, csak annyit mondott, hogy ő a látói képességeivel nem érzi, hogy a környéken lenne.
A fiú meglepődött azon, hogy keresik, azt gondolta, hogy soha nem találnak rá. Aztán eljött az a nap is, amikor a falut ávéhás tisztek lepték el és minden házat végig jártak. Nem volt menekvés azon a márciusi napon, bár a nap úgy ragyogott az égen, mintha minden embernek a boldogságot hozta volna el. Nemcsak Elemért vitték, hanem a mágust is, hiszen ő rejtegette már hónapok óta. Angelika hiába könyörgött az apjának, hogy engedjék szabadon őket, az nem segített neki. A lány úgy érezte beleőrül, hogy mindkettőt a több év bűntetés vagy a halál várja, de tehetetlen volt.
A börtönben külön cellába kerültek, soha többet nem találkoztak a mágus és a fiú. Az öregnek gyakran eszébe jutott a jóslat, melyben önmagát is benne érezte, s melynek vége az volt, a halál... Többször elvitték kihallgatni, ilyenkor jól megkínozták, de ő nem mutatta fájdalmát. Nem adta meg az örömöt a szemét kis verőlegényeknek, hogy rajta röhögjenek és élvezkedjenek. Egy alkalommal azonban nem bírta tovább:
-Miért tartanak téged látónak abban a híres-neves porfészek falvadban? -kérdezték tőle.
-Azért mert bölcsebb vagyok nálatok, ti férgek, akik csak a talpát nyaljátok a hatalomnak...
-Valóban? Akkor mától nem fogsz látni, mondta neki gúnyosan az egyik, arcán látható volt az öröm.
Azzal lefogták az öreget és mindkét szemét kiégették, a bogárfekete tüzes szemek lasssan engedelmeskedtek a sötétségnek... Az öreg üvöltött a fájdalomtól életében először. Mégsem adta fel, tovább élt és gondolkodott, hiszen a bölcsességét senki nem vehette el tőle. Csak azt érezte, hogy szervezete egyre gyengül, és fárad, de a lélek még nem akart útjára térni...
Aztán egyszer megint vallatásra került sor, ahol az öreg nem bírta a száját tartani...
-Rohadékok! -üvöltötte két verés között. S erre megkapta az utolsó lökést. Úgy elkezdték rugdosni a földön, hogy érezte elhagyja minden ereje.Ott feküdt a lábak alatt a mágus, még hallotta, hogy kéjesen röhögnek felette, még érezte a port a cipőkről, mely beszállt vérző orrába és szájába.
Aztán egyszerre meglátta Anna arcát, aki mosolyogva hívta őt, s ekkor lelke engedelmeskedett végül a test követelésének, elengedte hát az elrabolt testet, melyet a mocsok fedett be és a gyalázat. Lassan felemelkedett, újra látott mindent, s lelki hangján csak annyit suttogott: A mágus, én voltam a varázsló, a mágus...
