A lélek angyala
Karácsony este volt.
A hó ropogott lábam alatt,
Egyedül sétáltam hazafelé.
Zsebre tett kézzel gondolkodtam:
Itt a karácsony; vajon mit kapok?
S örülnek e majd annak, amit adok?
A hold világított.
S a hó, mint megannyi tükör
Verte vissza fehér fényét.
S ahogy elmerengve meg-megálltam,
Egy hulló csillag érintette lábam.
Nem, nem csillag, csak a szeme csillog,
Melyben az ég tengerének kékje ragyog.
Hosszú szőke haja, mint selyem
Úgy lobog a hideg szélben
S ruhája vakító a hófehér fényben.
Ki vagy te? Kérdeztem én.
S ő csak ennyit mondott:
Én vagyok az őrangyalod.
Itt vagyok, mert szükséged van rám,
Itt vagyok, mert fohászkodtál hozzám.
Eljöttem, mert egyedül vagy,
Megjelentem, hogy láthass.
Mást is monda még a fényes lélek,
De bennem új tüzet csihol e pár szó.
Elindultunk, egymás mellett mentünk,
S egymás boldogságának örültünk.
S amint lábam alatt csikorgott a hó,
Az angyal szól, ajkát szóra nyitja:
Egyet tanulj meg, jó alaposan!
Ne ott keresd, ahol nincs,
Hanem találd meg ott, ahol van.
Olyan helyen keresd a barátokat,
Ahol téged szivesen fogadnak.
Pazarold arra szereteted,
Aki legjobban megérdemli.
Mert a szeretetet mindenki igényli,
De nem biztos, hogy tudja viszonozni.
S ha valamivel kudarcot vallasz,
Soha ne keseredj el,
Hanem kezdj neki újra és újra!
Karácsony van; ma mondom ezt neked,
Várnak az emberek, öntsd ki szereteted.
Hogy még idejében elvidd az üzenetet,
Hirdesd, hogy mindennél fontosabb
A türelem és a végtelen szeretet.
Mert ha e kettő meg van már,
A baj s viszály odébbáll.
Szólott, s eltünt mellőlem.
Tovább már ismét egyedül mentem,
De már nem voltam magányos.
Minden szavát a szívembe véstem
És már haza is igen siettem.
(Pest, 95. 11. 26. vasárnap)
