A két öreg
Az őszi táj még nem adta meg magát a télnek. Sárgás levelek borították a Ceglédi utcát, amikor Pista bácsi elsétált rajta. Kemény botjára támaszkodva lépdelt, már csak egy cél vezérelte vézna tagjait. Többen mondták neki már a kisvárosban, hogy a szegény Ilonka haldoklik, csak még egyszer láthassa őt. Még nem ért el az újságos bódéig, le kellett ülnie egy kicsit. Érezte lábai nem engedelmeskednek a sétának, pedig hosszú évtizedekig egész nap járta a város utcáit.
Ahogy leült a bágyadt őszi napfényben, eszébe jutott egy régi-régi ősz, a háború és egy lány. Ahogy megpillantotta a homályos pince fáklyás fényében azokat a fekete szemeket, tudta, hogy egész életét meghatározzák majd. A lány szemében vegyült a kétségbeesés és a szenvedély, a félelem és a vágy. Az a pár hónap mindkettőjüknek nagyon szép volt, aztán a háború végével megváltozott minden. Ilonka máshoz ment férjhez végül, ő is talált később egy nőt, akit feleségül vett. Ha Ilonkára gondolt mégis dacos fájdalmat és lágy szomorúságot érzett. Soha nem bocsátotta meg neki , hogy mást választott, kerülte a városban is, nem akarta látni felnövő gyermekeit sem. Mégis gyakran álmodott vele, volt olyan időszak, hogy hetente többször is. Néha mindketten fiatalok voltak, néha a korral haladva élték meg szerelmüket.
Az asszony már húsz éve, hogy megözvegyült, ő maga is elvált, de mégsem találkozhatott vele többé. A büszkesége nem engedte, a félelmei és a szégyenérzete. Önmaga előtt szégyellte, hogy férfiasságát egyszer megcsonkították, s hogy nem volt nő aki azt később kiteljesítse. Most viszont érezte mennie kell, akkor is ha alig tud már menni, akkor is ha fáj. Tovább ballagott hát az aranysárga térenm, míg elért a kórházig.
Hamar megtalálta özvegy Halmosné Ilonkát, s szívében már csak az munkált, hogy ne legyen késő. Annyi mindent szeretett volna mondani neki, amit a földi léttel megszűnve már nem lehet, amit csak a lélek ismer és a szeretet. Óh, akkorára nőtt benne a régi szerelem, de ez már csupán szeretet volt, hogy be tudta volna vele takarni az egész várost, az egész országot, az egész világot. Kamaszos lázzal vert a szíve, amikor belépett a kórterembe.
Az ágyon ott feküdt Ilonka, olyan törékeny volt, mint egy kismadár. Fehér fürtjei közül kivillantak fekete szemei, azok a szemek, nem változtak semmit.
-Hát eljöttél? -kérdezte suttogva a sápadt asszony.
-Itt vagyok és azért jöttem, hogy végre feloldozzalak, és megbocsássak neked! Azt, hogy mi voltál nekem fél évszázada azt el nem mondhatom, de azt igen, hogy mi maradtál. Te voltál az egyetlen nő, akivel le kellett volna élnem az életemet, így mindvégig velem voltál. Ott voltál, amikor az oltár elé vezettem Sárát, s amikor szenvedtem a szeretetlenségtől. Ott voltál, amikor nem érinthettem az asszonyomat, mert hideg volt, mint a jég. Ott voltál, mert téged érinthettelek, hiába hagytál el, de nála jobban szerettél.Velem voltál akkor is, amikor néztem a téren a játszó gyermekeket, s szomorú voltam, hogy nekünk Sárával nem születik. Aztán az idő elmosta ezt a vágyamat is, hideg ágyban ébredtem de néha veled álmodtam. Ilonka, azok az álmok, megszépítették olykor az életet
-Te boldogtalan voltál? -kérdezte halkan az asszony.
-Talán csak az élet legszebb dolgait nem kaptam meg az asszonyomtól, ezért éreztelek végig annyira.
-Örülök, hogy eljöttél! -sóhajtotta bágyadtan a kis beteg.
Amikor az öreg kiment a kórteremből nagyon megkönnyebbült. Tudta és érezte, évekkel ezelőtt meg kellett volna ezt tennie. Most értette meg igazán, hogy az idő véges, s bár még nem ért későn, de magát mégis elkésett embernek érezte. Ahogy hazaért, nehezen tudta megenni vacsoráját, csak a beteg Ilonkára gondolt. Ki marad nekem, ha ő elmegy? Neki legalább vannak gyerekei, akik szeretik őt, de nekem, nekem ki mondja majd, hogy drága apa még ne hagyj itt minket!... Ahogy ezeken tűnődött az asztalnál ülve elnyomta az álom. Kevésbé élénk volt a kép, olyan halovány szivárványféle volt az, mit látott. Régi szerelme jelent meg, fiatalon, kócos hajjal, s azt hajtogatta neki, hát én már ideértem, a te örök álmaid földjére. Most már mindig veled leszek, amíg még maradsz, duruzsolta az álombéli leány.
Amikor az öreg felébredt a konyha asztalnál ülve, nem értette az egészet. Pár nap múlva tudta meg, hogy Ilonka még azon az estén meghalt. Úgy ment el könnyen, mint egy hópehely, melynek hadat üzen az új tavasz. ... Pista nem tört meg, csupán az idő szivárványfonalát szerette volna újra letekerni.Egy kicsit boldognak lenni, egy kicsit többet boldogabbnak lenni, az lett volna az igazi élet...
