A keresztbe zárt világ
Amikor megszületett még nem gondolta, hogy évezredek világa fog hódolni neki. A nagy farönkből, melyből elkészítették, magában hordozta az élet titkát. Aztán kész lett a nagy fakereszt és rá kifeszítettek egy embert.
Fájt neki a halál szaga és a vér is kellemetlenül éríntette, mely végigcsorgott erős karjain. Nem értette, miért pont rajta áldozzák az élő embert. Tudta, valaha ő is élő fa volt, de ez egészen más. Az ő testének anyaga sokkal erősebb, mint az emberé, hiszen mi is az ember? Csupán hús és vér, és pillanatok alatt az enyészeté lesz az idő tengerén.
De a kereszt csak állt, eltűrve önmagán sok-sok ember halálát, már bele is kezdett törődni, amikor történt valami. Meglátta magát a templomok tetején és a kereskedőknél mindenféle anyagokból elkészítve. Nem értette, mi történhetett, miért van szüksége rá a világnak. Sokan azt mondták neki azért, mert az ő szimbóluma lett egy új vallás alapköve. Aztán voltak, akik úgy vélték, vigyázni kell a keresztekkel, mert sok régi kultúrát tapos bele a földve törekvő fanatizmusával ez az új vallás. Emlegették neki isten fiát is, de ő nem értette, nem emlékezett arra, hogy őt érezte volna vérezni a vállain.
Teltek az évek és a keresztek csak sokasodtak. Fából már kevesen voltak, mint ő, sokkal inkább mindenféle színes fémekből készültek és rajtuk feszült valaki. Csak nézte a világot mindent belátó szemeivel és nem tudta eldönteni, miért csinált belőle csodát az idő. Aztán egyszer érdekeset látott. Ahogy Magyarország felett jártak fáradt szemei, látta ám, hogy az ő hívei felnégyelnek egy embert. Nem értette, miért tűzik fel 4 várhoz a testrészeket, hiszen a várakon is a keresztek ékeskedtek. Ekkor érezte először, hogy szomorú, tudta, hogy az ő neve attól a naptól cimborázik a halállal. Itt már nem csak az ő vállán érezte a vért, sok-sok társa követői ontották azt. Fájt neki, hogy miatta ősi hitrendszereket rombolnak le, és most először megnedvesedtek régi szálkás csontjai, sírt. De ez még csak a kezdet volt...
Ahogy újra körülnézett az évszázadok felett nagyon furcsa dolgokat látott. Látta, hogy Jeruzsálem felett minden bíborban áll a vértől, és látott sok fénylő ruhás lovagot, akik vele , az ő alakjával mentek a harcokba. Ahol jártak, nem maradt semmi utánuk csak vér és halál. Csak nézte a kiégett házakat és a sok temetetlen testet, és a fájdalomtól teste kicsit megrepedt. Már nagyon régen állt egy helyben, de az idő nem fogott rajta csak a fájdalom. De a rossz dolgok mellett látott mást is. Látta Rómát, ahogy pöffeszkedő emberek bársonyokkal vonják őt körül, és élvezik az életet az ő színei alatt. Ez megdöbbentette, nem értette, hogy fér össze a vér és a bársonyba öltöztetett gazdagság. Sokszor figyelte, ahogy szónokolnak felette és csupa szép dolgot beszélnek a szeretetről és a békéről. Nagyon megtetszett neki egy ember, aki szinte puszta kezeivel épített fel egy templomot, s közben mindig a természet élőlényeihez dalolt. Itt biztonságba érezte magát, megnyugodott, hogy akik őt viselik lehetnek még jók is.Aztán ahogy tekintete beleveszett a múló időbe, megint mást kellett látnia. Máglyákon látott égni embereket, legtöbbször nőket, és ezek a szeánszok ismét hozzá közel voltak megtartva a templomok mellett a tereken. Elnézte a halálra ítélteket, arcukon néha a megvetés, néha a dac, néha a fájdalom volt látható. Feltűnt neki egy angyali arc, aki még a máglyán is imádkozott istenhez. Szemeiben a tisztaság ragyogott, pedig azt kiáltották rá, hogy boszorkány, és a kiáltozók közt nem egyet látott aki aznap reggel még a templomban a szeretetről beszélt. Ezt már végképp nem értette, nem tudta feledni azt a tiszta tekintetet, akit a halálba küldtek a keresztek alatt. Nem akart többet látni a világból, érezte szálkás teste egyre több helyen megrepedezget a nedvességtől, melyet könnyei okoztak. Elhatározta nem néz sehová ezentúl, mert akkor végleg elkorhad és a földre zuhan... El is telt sok száz év, amíg ezt kibírta, aztán egyszer felriadt . Szirénák hangjára lett figyelmes és arra, hogy lángokban áll a világ. Itt ért véget réveteg álma, hiszen újra a valóság ébresztette fel. Sok ember meghalt ebben a században és már minden más volt, mint régen. A levegőben vasmadarak szállították az embereket, a természet csodáit betonrengetegek váltották fel. Elámult a változáson, s ekkor benézett egy templomba. Ott valami egy szent katolikus anyaszentegyházról beszéltek, és hogy mennyi más keresztény vallás van... Elámult. Már a keresztekhez kötött hit is megbomlott. Ezért ölhettek hát annyi embert?
Aztán tekintete végigsiklott az utcákon. Sok koldust látott, többet, mint valaha. A nők és a férfiak is megváltoztak, öltözetük már nem különbözött úgy, mint a régi időkben. Érezte, az emberiség elvesztett valamit a régi erejéből, bár mindig rossz szemmel nézte a változásokat, de ezek már érthetetlenek voltak számára. Egyszer szeme betévedt egy szintén kereszttel jelzett helyre, ami nem templom volt. Amit ott hallott, azon végleg elámult. A sátán művének tartottak egy új életlehetőséget, egy születendő gyermeket, miközben őt szorongatva imádkoztak nagy buzgón. Ezeknek nem elég, hogy a jelen életeket évszázadokon át megsemmísítették, most már a jövőt is el akarják pusztítani az elméleteikkel? Hamis szekták sokasága lepte el a földet, melynek csak a szimbóluma volt már a kereszt. Aztán Európa felett egy új vallást látott gyűrűzni, melynek hirdetői szintén sok halált követeltek. Volt, hogy hidakon robbantottak, vagy autókkal hajtottak a sétáló tömegbe. Volt, hogy templomban végeztek ki egy idős papot, s közben azt kiáltották: Allah ahbar... Elfáradt, ismét lehunyta szemeit, mert mit lehet itt még látni jót egyáltalán. Aztán újra ébrednie kellett, fekete koromszerű füst gomolygott mindenfelé a Földön. Nem látott már embereket sem, templomokat sem, csak egy kiégett pusztaságot. Valóban az ember elpusztította a jövőjét-gondolta. Ürességet érzett és hideget, régi csontjai dermedten álltak az alkotás felett. Csak ő maradt, elpusztíthatatlanul, s ahogy karjaira nézett akkor vette csak észre, hogy nagyrészt hiányoznak már. Nem volt már kereszt alakja, a sok fájdalom lecsupaszította őt... Érezte, már sehol nincs rá szükség, hiszen az emberek alkották meg őt, s élete és hangulata mindig tőlük függött. Oly annyira könnyezni kezdett, hogy a földre zuhant a hatalmas, régi fakereszt. Úgy, mint isten utolsó hírnöke a földön, megsemmisült hát ő is. Ám végtelenbe látó szemei nem haltak meg. Nem csukódtak le többé, éberen várták a percet, hogy talán egyszer újra élet lesz a földön és akkor majd az ember talán nagyobb becsbe tartja a legnagyobb kincsét, az életét...
