A csárda emléke
Őszes, bajuszos úr ül az asztalnál;
Inni rendel. A csapos hozza is már.
Nézi, nézi, ahogy a púlt mögül a felesége.
Aztán leteszi a poharat elébe.
De az őszes ember a borát ki nem issza,
Nézi a falakat... Ez az a híres csárda...
Hej, sok évvel ezelőtt,
Itt látta meg azt a nőt...
Híres volt akkor ez a csárda!
Idejárt a környék szegénye, gazdagja!
Hej, de rég volt az már, Jankó!
Leszúrtad a legényt, te akasztófáravaló!
Verekedtél a lányért, szerelemmel,
De nem te öltél a hegyes késsel...
Menekültél, gyilkosnak hitted magad,
Pedig a kést más döfte, nem te szúrtad!
S ím, a szúrás nem halálos,
Ott áll a legény, mint kocsmáros!
Hörpintsd ki, Jankó, a borodat!
Indulj, szedd a sátorfádat!
Úgyis itt van mindjárt az este,
eridj, no, eridj vissza az erdőbe!
Nem kell azt tudnod, mi történt azóta,
hogy lányod és fiad most lép a csárdába...
Nézte Jankó, nézte őket,
hogy állít a jelen múltnak emléket.
A lány olyan, mint anyja volt akkor,
a fiú, mint önmaga egykor...
A csárda az, hol egykor sötét éjjen
Jankó ébredt késsel a kezében...
S hol a lány zokogva rázta:
Fuss, fuss magzatjaim apja!
S ím, a holtnak hitt legényből csárdás lett,
s a leányból a csárdásnak felesége lett,
ott áll az ajtóban a két szép gyermek,
megy már Jankó, örökre búcsút vett...
Üres a falu, kihalt az utca,
hogy Jankó járt itt, senki sem tudja.
Szép az élet annak, ki párját megtalálja,
madár dalol annak, kinek boldog a háza!
Eső esik annak, ki boldogtalan,
feje fölött varjú károg, egymagában.
Ment Jankó, ment vissza az erdőbe,
de még nevét a faluszélen egy kőre felvéste...
Nyugodtan hajthatja fejét most már álomra,
nem terheli lelkét többé gyilkosság súlya.
(Szakmár, 2012. 01. 06. péntek)
