Louis Braille születésének 200. évfordulójára
Nekem itt most az a feladatom, hogy a pontírás történetéről, a vakok kultúrájának egy szeletéről beszéljek. Egyáltalán nem biztos az, hogy erre ebben az országban én vagyok a legalkalmasabb, nem bizonyos, hogy én tudok erről a legtöbbet, meg nehezen tudom megőrizni a kellő komolyságot, ünnepélyességet, mert az ellenkezik természetemmel. Nos, a végén majd el kell dönteni, hogy érdemes volt-e ezért csaknem 500 km-ről ideutaznom.
Arra gondoltam, hogy témámnak egy kis történeti visszapillantással hátteret adok, és felvázolom azt a légkört, helyzetet, amelyben a pontírás megszületett. Beszélnem kell majd Haüy munkásságáról, és persze Braille életéről is. De a pontírás megjelenésével nem állt le az élet, más rendszerek is születtek. Továbbfejlődött maga a pontírás is. Később olyan eszközök jelentek meg, mint az írógép, azután a magnó, és legutóbb a számítógép.
Nem kell visszamennünk a kőkorszakba ahhoz, hogy megtudjuk, mi lehetett a sorsa egy vak személynek akkoriban. Érdekes beszámolót olvastam a bushmanokról, akik a Dél-Afrikai Köztársaság területén, szavannás vidéken, a Kalahári-sivatag peremén élnek. A nagyon öreg, beteges személyt, aki nem tud lépést tartani a csapattal, leültetik egy fa árnyékába, hagynak neki egy kis élelmet és vizet - és magára hagyják. Ez a leírás az 1950-es évekből való.
El kell mondanom egy kissráckori emlékemet is. Falun, az egyik ismerősnél volt egy tiszta fehér cica, azt mondták angóra, és ez a cica teljesen süket volt. Én, mint gonosz kiskamasz, ha megláttam az udvaron, mögéje kerültem és hirtelen két kézzel megragadtam. Szegény valószínűleg nagyon megijedt: lekushadt, gondolom, egy krajcár sem maradt a zsebében. De jámbor természetű lévén, nem kezdett el rúgni-harapni. Egyébként úgy élt ott, mint a többi macska: bejárta a pincétől a padlásig és háztetőig az összes helyet, amit a többi macska is. Természetesen kapott enni, de hát a többi macska is kapott. Éveken át éldegélt így, míg csak meg nem halt. Megkockáztatom azt a feltevést, hogy egy hasonló kisragadozó - mondjuk vadmacska vagy hiúz - nem élhetne meg a szabad természetben, mert ott a dzsungel törvényei uralkodnak éppúgy, mint az emberek társadalmában. Sőt úgy hiszem, egy vak macska még ebben a házias környezetben sem létezhetne. Nem szeretnék azonban itt egy nem túl ízléses vetélkedőt indítani arról, kinek súlyosabb a fogyatékossága, a vaknak vagy a siketnek, mert egyszer már nagyon szigorúan rendreutasítottak ilyen ügyben. Komlón tartottunk közös rendezvényt más fogyatékosokkal együtt, és arról beszéltem, milyen gondot okoz a vak embernek a közlekedés, néha valóságos előzetes haditervet kell készíteni a cél megközelítéséhez. Az utánam szóló, a mozgássérültek szervezetének elnöke szigorúan rám szólt, hogy csak ne próbáljam meg kisajátítani a nehézségeket, mert azok őket is érintik. Azóta ezt nem firtatom, de tisztelettel megemlítem, hogy én eddig életemben ötször estem munkagödörbe; ez a veszély azért a látó kerekesszékeseket nem fenyegeti.
A görögök antik tragédiáiban megjelenik a vak jós avagy látnok. Ábrázolásokon is gyakori, hogy a bölcs és pártatlan döntnök vak. Homéroszt is vaknak mondja a hagyomány, jóllehet ma már ismeretes, hogy a két nagy eposzt még csak nem is ugyanabban a században írták, de az elképzelés fokozza a titokzatosságot. Kár, hogy mára ez a látnoki képesség teljesen elveszett: én több, mint ötven éve élek szorosan a vakok társadalmi közösségében, de látnokkal még nem találkoztam, ami persze nem jelenti azt, hogy ilyenek nincsenek.
És mi a helyzet a középkorban? El kell olvasni egy leírást, mely a múlt század első fele, közepe táján keletkezett Indiában; találkozni fogunk a vak koldussal, aki egy kis csavargó fiúcskát vagy leánykát magához láncolva tart - azért láncon, hogy a gyerek ne tudja elvágni vagy elharapni - és ez a gyermek vezetgeti a felnőttet a kóbor tehenek és kutyák között faluról falura. A középkorban a lakosság túlnyomó többsége falusi vagy inkább tanyai körülmények között élt és földművelésből tengette életét. Ezek között a termelési viszonyok között a család aligha engedhette meg magának, hogy ingyenélőt etessen, ruházzon: miután az egyház és a földesúr könyörtelenül behajtotta rajta az adót, örült, ha télen nem halt éhen. Legfeljebb a jómódúak engedhették meg maguknak, hogy vak gyermeket neveljenek. Ha közvetlenül nem is pusztították el őket, Spártában erre is volt történelmi példa, mindenképpen a társadalom peremére szorultak és koldulásból, zenélésből élhettek. Mindössze szórványos kísérletek történtek a vakok oktatására, bár IX. Lajos (Szent Lajos) már 1260-ban létrehozta Párizsban a Háromszázak Kórházát, ahol a keresztes háborúkban megvakult katonák kaptak otthont és ápolást.
Valentin Haüy
A XVIII. század már nem középkor. A század közepe táján keletkezett Diderot tanulmánya a vakokról, melyet nemrég újraolvastam és roppant ellenszenvesnek találtam. A nagy filozófust egyáltalán nem érdeklik a vakok, elcsodálkozik, hogy tud jönni-menni a vak ember, megveregeti a vállát, hogy milyen ügyes, még enni is tud: az ételt nem a fülébe rakja. Az egyik vak mintapéldány - mai kifejezéssel élve - "be is szól neki": azon nem csodálkozik, hogy tudok beszélni? Diderot hosszan és jóízűen elspekulál néhány mondvacsinált problémán és általában nagyon meg van elégedve magával.
Haüy, aki művelt, iskolázott ember volt, állami hivatalnokként dolgozott, ismerte ezt a tanulmányt és találkozott a bécsi származású zongoraművésznővel, Maria Theresia von Paradisszal, aki számunkra a jómódú szülők rendelkezésére álló egyéni tanítás minta eseteként szolgálhat. Kempelen Farkas írógépet konstruált számára, amely sajnos nem maradt fenn. Ennek a fiatal hölgynek a példája meggyőzte Haüyt arról, hogy a vakok taníthatók, bármit spekuláljon is Diderot. Az egyik forrásomban úgy olvastam, hogy a párizsi Szabadkőműves egyesület támogatásával kezdte meg kísérleteit, először egyetlen koldusgyerekkel, akit az egyik templom mellől szedett fel. Egy másik forrás szerint 1784-ben megalapított intézetében 12 gyermekkel kezdte meg a tanítást, de mindkét forrás megegyezik abban, hogy a próbálkozás sikeres volt. Két év múlva még a királyi udvarban is bemutatta tanítványait, - ekkor már 24-et - ahol különösen a vakok írás-olvasása aratott nagy sikert. Haüy a latin betűformákat préselte keményebb papírba; ennek két változata volt: egy kisebb és egy nagyobb méretű. A legjobbak meg tudták tanulni a kisebb betűket is olvasni, de nekik is nehezen ment, és az írott anyagot csak nyomdai úton lehetett előállítani, tehát ez inkább csak olvasási rendszernek tekinthető. Vonalzó mellett írni is tanultak, de az írásukat - síkírást - természetesen nem tudták visszaolvasni. Azután jött a nagy francia forradalom, Haüy iskoláját államosították, őt magát pedig 1802-ben nyugdíjazták. Később Szentpétervárra ment, ahol szintén intézetet hozott létre, de a berlini intézet alapításában is szerepe volt. A franciák nagy tiszteletben tartják, szobra ott van a nagyok panteonjában Voltaire és Pascal mellett.
Louis Braille
Az Haüy által alapított párizsi iskolába került a tízéves Braille. Ép látású gyermekként született, de hároméves korában elvesztette látását. Állapota nem akadályozta meg abban, hogy eljárjon a falusi iskolába, sőt igen okos, jó tanuló gyereknek bizonyult olyanannyira, hogy a plébános felismerte egyrészt azt, hogy érdemes tanulnia, másrészt, hogy a látók szükségleteire kidolgozott eszközökkel és módszerekkel nem lehet őt tanítani. Ebben az időben - Magyarországon is - az iskolák a templomok körül szerveződtek, a tanító közvetlen felettese mindig a plébános volt. Braille ösztöndíjasként került Párizsba, de hogy kitől kapta az ösztöndíjat - az egyháztól vagy az államtól - azt nem sikerült megtudnom. A források úgy írják, hogy ekkoriban ennek az iskolának 14 könyve volt, természetesen az Haüy-féle írással.
Eddig nincsen semmi rendkívüli ebben a történetben. A dolog akkor kezd izgalmassá válni, amikor színre lép ez a bizonyos katonatiszt, Charles Barbier az ő éjszakai írásával. Braille bizonyára felismerte, hogy nem kell feltétlenül a bonyolult alakú latin betűket tapogatni, hanem egyszerű pontokból álló kóddal kell helyettesíteni a szem számára kedvező alakzatokat. Az összes többi írásrendszer - az Haüy-írás is meg azok is, amelyekről még lesz szó - a latin betűket akarta tapinthatóvá tenni. Braille azonban éppen az ellenkező irányból közelítette meg a feladatot: itt vannak ezek a jól tapintható és felismerhető pontcsoportok, mondjuk azt, hogy ez a pontcsoport a B-betű és ne törődjünk azzal, hogy a latin B-betűre formailag hasonlít-e vagy sem. Ez a megoldás tehát kimeríti a kódrendszer fogalmát: két teljesen független halmaz elemeit rendeli egymáshoz. A teljes ábécének, majd az alapvető számtani jeleknek, sőt a kottaírásnak a kimunkálása minden bizonnyal tudatos kísérletezés, fejlesztés eredménye. Könnyen válaszolhatunk arra a kérdésre, mi a Braille-írás sikerének a titka: a feltaláló önmagán - és persze társain is - azonnal ki tudta próbálni elgondolásait. Sikerült megtalálnia azt az elrendezést, méretet, de legfőképpen azt a bonyolultságot, amelyet még jó hatásfokkal lehet tapintani. Ha kevesebb lenne a pont, nagyon csekély volna a kombinációk száma; ha több a pont, sokkal nehezebb az alakzatok felismerése. Legyünk szerények és ne mondjuk azt, hogy lángelme volt, de azt azért látnunk kell, hogy egy nagyon tehetséges fiatalemberrel van dolgunk: játszott vonós hangszeren és orgonán, és már egészen fiatalon tanította is a többieket. (Magyarországon is szokás volt, hogy a kollégiumokban az idősebb diákok tanították a fiatalabbakat.) Rendszerét 1829-ben publikálta, de még iskolájában is csak halála után vezették azt be.
Mai mércével mérve fiatalon halt meg: mindössze két nappal élte túl negyvenharmadik születésnapját. Halálának századik évfordulóján, 1952-ben sírjából kihantolták és Párizsban, díszsirhelyen temették el, de két kezét, leválasztva egy külön koporsóban szülőfalujában lévő eredeti sírjában hagyták. Ha ma valaki az EuroDisneylandba utazik a gyorsvasúttal és a végállomáson leszáll, innenátsétálhat a néhány kilóméterre lévő szülőfalujába. A falu neve Coupvray; Monsieur Braille nyeregkészítő-mester egykori műhelyében és a családi otthonban múzeum van, ahol megtekinthető az első Braille-tábla.
Braille után
Az 1800-as években nagy változások zajlottak a vakokkal kapcsolatban. Haüy példájára, Johann Wilhelm Klein Bécsben alapított intézetet 1804-ben, és - mint említettük - Haüy közreműködött a Szentpétervári intézet létrehozásában, de Berlinben is segédkezett. Ha nem is éppen futótűzként, de a század végére a pontírás mindenfelé elterjedt; a nem latin betűs írások is használják, pl. az arab, a héber, vagy a cirill, de még a kínai és a japán is. Ugyanazzal a táblával vagy billentyűs pontírógéppel mindezeken a nyelveken írhatunk - erre Braille aligha számított. Magyarország nem maradt el a többi országoktól: József nádor 1825-ben létesített intézetet Pozsonyban. Ez eleinte, mint a bécsi Klein-féle intézet fiókja működött, de két év múlva Pestre költöztették, és 1828-tól már magyar nyelven folyt az oktatás. A magyar betűsor rögzítése Mihályik Lajos tanár úr nevéhez fűződik és 1893-ra teszik.
A pontírás olvasását az tudja igazán jól megtanulni, aki 5-6 éves korától eleve ezt tanulja. A később megvakultak, pláne az idősebbek nem tudják elérni az igazi „profik" tempóját. A szemből egészen más idegpályákon kerül az inger az agyba, mint a tapintás keltette inger; akinél kialakult a szemmel való olvasási reflex, annak teljesen új reflexívet kell kialakítania, de állítólag az utóbbi esetben is részt vesz az agyi látótelep a jelek értelmezésében. Múlt pénteken félórás dokumentumműsor hangzott el a BBC Világszolgálati adóján; a rádió munkatársa, bizonyos Peter White - aki maga is születése óta vak - vezette. Ő munkájában a Brailite nevű amerikai eszközt használja, ami megfelel a vakok laptop számítógépének, természetesen Braille-kijelzővel. Ilyen eszközt ma már bárki vásárolhat potom $5000-ért. A műsorban megszólalt David Blunquett is, aki az előző kormányban kabinetminiszter volt. Elmondta, hogy munkájában nélkülözhetetlen a pontírás, különösen tanácskozásokon, amikor az adatoknak kéznél kell lenniük. Megemlítette azonban a pontírás egy fontos problémáját: az írott szöveg nem tekinthető úgy át, mint a látók írásai, és nem lehet egyes szavakat, például, vastagítással kiemelni.
Írásrendszert dolgozott ki a vakok számára Klein a bécsi alapító is. Olyan fémhasábokkal dolgozott, mint a nyomdászok, csak jóval nagyobbakkal. A hasáb egyik végén volt kialakítva a latin betű formája kicsiny tűcskékből. A hasábokat egy szedősínbe rendezték, majd belenyomták a papírba. Az írás szemmel igen jól, és gyakorlattal és némi nehézséggel kézzel is olvasható volt. Ezt a rendszert még az 1950-es években is használták idősebbek, elsősorban a látó rokonokkal való levelezésre szolgált.
Mindig is sokan voltak, akik aBraille-írás kicsiny pontjait nem tudták rendesen kitapintani. William Moon angol ügyvéd az ilyenek használatára dolgozta ki rendszerét, mely a végtelenségig leegyszerűsített formákon alapul. Egy egyszerű vonalat négy irányba lehet forgatni: függőlegesen, vízszintesen, és kétszer ferdén. Ugyanígy a V-betűt is négy irányba lehet forgatni és így tovább. Ilyen eljárással készült könyvek ma is kölcsönözhetők az angol könyvtártól, de a Moon-írás Anglián kívül sehol sem volt használatban. Írni nem is tudták a felhasználók egészen az 1960-as évekig; ekkor született egy írógép e célra, amit az tett lehetővé, hogy Amerikában kimondottan a pontírás céljára kifejlesztették a brailon nevű műanyagfóliát.
A pontírás fejlődése
A pontírás elterjedése után két irányba indult el a fejlődés: megjelent a rövidírás és a nyolcpontos rendszer. A rövidírás célja nem azonos a látók gyorsírásának céljával, pusztán arról van szó, hogy a leggyakoribb szavakat, ragokat stb. nem írjuk ki teljesen, hanem csak egyetlen betűvel. Egy ilyen rendszer - ha nem túl bonyolult - nagyon lendületessé teszi az olvasást. Az angol rendszer igen egyszerű és angol nyelvterületen minden felnőtteknek szánt írás - regény, folyóirat, de még a középületekben lévő feliratok is - rövidírásban vannak, és az angol gyermekek eleve rövidírást tanulnak olvasni. A német rendszernek viszont a bonyolultsága gyönyörű. Magyarországon is nagy hagyományai vannak a rövidírásnak: az első, meghatározó összefoglalás Dr Kassay Béla nevéhez fűződik, aki hadirokkant katonatiszt volt és 1940 táján a Vakok Szövetsége elnöke. Ha a magyar pontírásról beszélünk, nem hagyhatjuk ki Dr Bánó Miklós nevét. A Szövetség kezdeti szakaszában munkatársaival együtt pontírásnyomtatót dolgoztak ki, ő maga kézikönyvet írt a pontírásról, Ambrózy Géza matematikatanárral kiadták a matematikai és kémiai írásmód kézikönyvét, és Bánó szelídítette meg kissé a rövidírást és ő alakította ki azt az egyszerűsített változatot, amelyet ma általánosan használunk. Hadd idézzem ismert mondását: aki nem ismeri a rövidírást és nem tud eszperantóul, az tucatember. Hát én csak féltucatra sikerültem: nem tudok eszperantóul.
Braille hatpontos rendszerében 63 variációlehetőség van; milyen jó lenne, ha több lehetne! Braille kénytelen volt bevezetni az előjelzőt. A különböző előjelzők - például a nagybetűjelző vagy a számjelző - lehetővé teszik, hogy ugyanazt a pontkombinációt több különböző jelentéssel felhasználjuk. Emiatt azonban a síkírás bizonyos számú karaktere nem feleltethető meg ugyanannyi pontírású karakternek. Ez csak mostanában vált lehetővé a számítógépes, nyolcpontos ún. ComputerBraille-ban. Mégsem készülnek nyolcpontos nyomtatványok, mert, aki megszokta a hatpontos rendszert, annak nagyon nehéz ezt olvasni. Spanyolországban már 1855-ben hivatalosan beiktatták az oktatásba Gabriel Abreu nyolcpontos kottaírásrendszerét. Ebben 255 variációlehetőség van. Állítólag már a nyolcéves gyermek ujjbegye is elég nagy ahhoz, hogy a jel felületét tapintani tudja. A Braille kottaírást - amit maga Braille is folyamatosan tökéletesítet egészen haláláig - 1929-ben rögzítette egy párizsi értekezlet, és sok jel csak ekkor került be a rendszerbe. A nyolcpontos kottaírás az 50-es években ment ki a használatból, de sosem vették át más országok.
A napjainkig vezető út
Az idők során több olyan technikai berendezés született, amely sajátságos értéket kapott a vakok használatában. Már a 19. század vége felé több cég - az Underwood, a Remington, az Adler - gyártott írógépet. Ez lehetővé tette, hogy a vakok a látók részére iratokat készítsenek. Ma - a számítógépes világban - tudnia kell gépelni a vak tanulóknak, de a gépírást régóta tanítják az iskolákban. 1998-ban kéthetes tanulmányútra küldtek Chemnitzbe (az NDK-s időkben Karl-Marx-Stadt volt), ahol a vakoknak egy igen jelentős iskolája és átképző intézete van. Tanulmányozhattam egy irodai munkára képesítő kurzus munkáját, ahol igen alapos gépírásoktatás folyt, különösen súlyt helyeztek az iratok megfelelő formájára, de számítógéppel is dolgoztak, Braille-kijelzővel. Magyarországon tudtommal sosem volt gyors- és gépíróképzés vakok részére, de Németországban és Angliában ezek fontos munkalehetőségek voltak. A gyorsíróknak sajátságos pontírógépet fejlesztettek ki, mely nem lapokra hanem szalagra dolgozott, és a szóközbillentyűt egyszerre kellett lenyomni az utolsó betűvel, így is megtakarítottak egy leütést. Létezett korábban még egy hétpontos gyorsírás is, azonban ezt itt már nem használták. De gyönyörű Braille-kijelző volt a telefonközpont kezelőkészletén is, mely majdnem ugyanolyan volt, mint egy számítógép billentyűzete. A kért nevet a kezelő beírta a gépbe és - ugyanúgy, ahogy ezt a Windows csinálja, amikor egy betű leütésére ráugrik a kívánt bejegyzésre - a kijelzőn megkapta a kért nevet. Egy ilyen rendszerrel a vak kezelő akármilyen nagy központban vagy akár szállodában is dolgozhatna.
Amikor az 50-es évek közepe táján megismertük a magnót, az valóságos csoda volt. Mindannyian magnóra gyűjtöttünk; nem volt olcsó mulatság: az első magnómat 1958-ban vettem 4500 Ft-ért, azaz több mint öthavi fizetésemért. Az elsőmű, amelyet hangoskönyvben meghallgattam Dürrenmatt Ígéret című regénye volt. Azután át kellett térni a kazettára, emlékszem Dr Körner akkori főtitkárunk lelkendező írására a Vakok Világában, amikor létrejött ez az áttérés. És ma már ez is megszűnik... Pedig a diktafonok igazán pompásak voltak. Nem ezekre a tinédzser játékszerekre gondolok, amiket ma diktafonnak neveznek, hanem azokra a komoly, robusztus, lábkapcsolós gépekre, amelyeket fontos helyeken jegyzőkönyvek leírására még ma is használnak. Amit az órabéres felolvasó egy óra alatt felolvasott, azt az ember a saját idejében kényelmesen átírta pontírásba. A hangoskönyv természetesen nem szenved ezáltal, hiszen CD-n vagy DVD-n esetleg MP3 formátumban ez a lehetőség tovább él.
Amikor a 70-es években megjelent az Optacon, sokan a pontírás elhalálozására tippeltek; persze ez egyszer már lezajlott a magnó megjelenésekor is. Vannak emberek, akik minden új dologtól talán kissé túlságosan elragadtatják magukat, de aztán a dolgok beilleszkednek az értékrendbe. Az Optacon pompás eszköz, de nem sok lehet belőle hazánkban, számuk legfeljebb tizes nagyságrendű. Akinek sikerül elsajátítania használatát, az bármikor betekinthet egy síkírású könyvbe. Olyan eszköz, amely nem tud elavulni.
Ma minden téren uralkodik a számítógép. A vakok hamar felismerték a benne rejlő lehetőséget - bevallom őszintén én nem. 1990-re már két beszédrendszer is kapható volt Magyarországon: az Arató András és Vaspöri Teréz által fejlesztett Brailab (úgy érzem, az elnevezés a tisztelet jele) és a Voice, melynek szoftverjét kedves nemrég elhunyt barátom, Dr Hohl József írta. Ez utóbbi szerényebb képességű volt, mint a Brailab, de a DOS-os gépemen máig is ezt használom. A Brailabot ismételten fejlesztették, és ezt adaptálták a kis PDA-ban működtetett mobiltelefonhoz is, ami egyébként csak a Braille-írás ismeretében használható. A számítógéphez számos cég készített Braille-kijelzőt, kisebbet-nagyobbat, de mindegyik botrányosan drága. A már említett Brailite és a hozzá hasonló Braille-kijelzős, eleve vakoknak fejlesztett készülékek még drágábbak. Úgy érzem ma a csúcs egy laptop gép, beszéddel és Braille-kijelzővel.
Nem fenékig tejföl azért a dolog. A bajok akkor kezdődtek, amikor a karakteres üzemmódról - ez még a DOS-korszak - kezdtek áttérni a grafikus üzemre és eluralkodott a Windows. Ami a látóknak mint látvány vonzó és kellemes volt, az a vakoknak aránytalan nehézségeket okozott. Nagy áhítattal hallgatom és olvasom azokat a nyilatkozatokat, melyek arról szólnak, hogy milyen csodálatosan meg vannak oldva a dolgok a vakok részére. Az én tapasztalatom egészen más: öt programból legalább egy, de inkább kettő egyáltalán nem működik; egy keservesen döcög, és egy vagy kettő az, amelyik használható, de akkor is csak igen korlátozottan. Nem érzem túlzásnak azt állítani, hogy a vakok a számítógép lehetőségeinek jó, ha a 10%-át tudják használni; kissé elfogultan azt mondhatnánk, hogy mi vakok a látók bankettező asztaláról lepergő morzsákat szedegetjük. De kérem, ne értsenek félre: én szinte egész nap számítógéppel dolgozom, és nagy szerényen megelégszem azzal, ami van. Ma már a könyveinket, folyóiratainkat számítógépen szerkesztjük, fordítjuk pontírásra, a Braille-kijelzőn ellenőrizzük kinyomtatás előtt, és a számítógép vezérli a nyomtatót is.
Sok mindenről sikerült beszélnem és sok minden részlet kimaradt. Befejezésül kedvenc cinikus íróm, Oscar Wilde egyik mondását idézem. A gondolat több, mint száz évvel ezelőtt született, de ma is tökéletesen időszerű: Ma mindennek tudjuk az árát, de semminek nem ismerjük az értékét. - Ne kövessük el ezt a hibát! Ápoljuk a vakkultúrát, becsüljük meg a Braille-kultúrát!
Görgényi Miklós
Pécs, 2009. jan. 6.
Először elhangzott előadás formájában 2009. január 10-én, Debrecenben, a Louis Braille születésének kétszázadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen.
