A HOSSZÚ HÁZASSÁG TITKA
(élet-morzsák)
Nagy melegben ritkán vagyok rávehető a főzésre, de ha mégis,
akkor kisvendéglő-szinten indítom be magamat, amikor is minimum
négyféle finomság rotyog a lábasokban, fazekakban. Persze nem is
csinálhatnám másképp, hiszen a háromtagú család három különböző
ízléssel megáldott. Ha figyelembe veszem, ehhez még válogatósak
is vagyunk... hát... még több. Nem mondom, vannak ugyan
átfedések, de sajnos egy kézen megszámolható, hány ilyen étel
létezik.
Általában éjszaka, éjfél és egy óra között kelünk életem
párjával, mert mindkettőnknek meggyőződése, ilyenkor lehet
legintenzívebben szellemi munkát végezni. Mivel írás terén
amatőrködünk, igyekszünk is kihasználni a hasznos órákat.
Kivételt képeznek a forró, nyári éjszakák, amikor már hajnali
négykor a konyhában tevékenykedek, hogy éhen ne haljunk. Tegnap
sem volt ez másképp, csak az időzítés volt rossz, mert annyira
benne voltam a regénytémában, abszolút nem volt hangulatom a
főzéshez. Ráadásul vasárnapra virradtunk, ami azért érintett
kellemetlenül, mert nálunk ez a piacnap. Hátrányos helyzetűeknek
tartom emiatt magunkat, mert a piac irányítja az egyik pihenésre
szánt napunkat, ami annyit jelent, véletlenül sem gondolhatunk
lustizásra, hiába van ünnep. Mit tegyünk, ha elöljáróink sok-sok
évvel ezelőtt - ki tudja, miért - megmásíthatatlanul így
döntöttek?
Na de, hogy szavamat ne felejtsem, még este elővettem a jégről a
marhahúsleveshez, vadashoz, tejfölös-gombás szelethez,
sertéspörkölthöz a hozzávalókat. Éjfél és egy óra között, amire
lefőtt a kávé, fejemben kész volt a terv. Négyig írok, tehát a
számítógép előtt a helyem, mert ugyebár a szellemi munka...
Hatkor irány a piac, hogy hazaérjünk, mire melegszik az idő. Fél
nyolcra itthon vagyunk, nyolckor "regebédelhetünk". (E sajátos
szóképzéssel igyekszem kifejezésre juttatni a nálunk kialakult
fordított sorrendet): reggel főétkezés, délben egy kis könnyű
pótlás, délután gyümölcs. Étkezés szempontjából ezzel mintegy
befejezettnek tekinthető a nap.
A főzési előkészületek előtt megjegyezném, női tapasztalataim
alapján a hosszú házasság titka - ha néha nehezünkre esik is: a
végtelen türelem, na, és a meghitt beszélgetések szinten tartása.
Ez utóbbi meghonosítása sem egyszerű feladat, de semmiség a
fenntartásához képest. Ennyi körmagyarázat után jöjjenek az
események.
Kávézás után befészkelem magamat a több hét székpróbálgatás után
bevált fotelembe, ami ebben a hőségben nem a legideálisabb, de fő
a kényelem. Ehhez ilyen időjárási viszonyok mellett nem szabad
megfeledkezni a folyadék-felvételről sem. Oda is készítem
magamnak az asztalra.
Végre nekiülök írni. Ahogy ez lenni szokott, az ihlet mindig
akkor szállja meg az embert, amikor erre kiszabott ideje van. Az
én fejembe is tódulnak a jobbnál jobb ötletek, csak győzzem őket
ujjacskáim alá terelni. Hát írok, azaz rendületlenül kopog a
klaviatúra az ujjaim alatt. Egyszer csak arra lettem figyelmes,
odakint erősen világosodik. Az órám pedig, a neveletlen órám, fél
ötön túl jár. Mentés, gép kikapcs. Felpattantam, ezzel a
lendülettel késztettem öngyilkosságra az üdítős üveget. Gyorsan
kaptam utána, így csak egy pohárnyi került a szőnyegre. Ki a
fürdőbe, takarító alkalmatosságért. Közben járt az agyam, hogy
hozzam be a lemaradást. Hogy ösztönözzem életem párját némi
segítségre? Indul a manőver:
- Édeske, ugye segítesz nekem, ha szépen megkérlek! - próbálom
felvenni a társalgás fonalát vele, aki velem átlósan ül,
ugyancsak a gépe előtt.
Ő azonban valami érdekfeszítő anyagot bűvöl a neten, csak így
lehet, különben elképzelhetetlen, hogy ennyi energiát emésszen
fel a próbálkozásom. Óhajom közlésére ugyanis a közénk telepedett
csend a válasz. Sebaj, türelem! Próbálkozom ismét, hasztalan.
Elhagyom a bázist, vödörrel és felmosóval a kezemben. Visszafelé
bedobálom a húsokat a mosogatóba, mosás és feldolgozás végett,
elvégre az idővel takarékoskodnom kell. Majd vesszen, aminek
vesznie kell, megállok a szobaajtóban:
- Mikuli, figyelsz egy picikét?
Válasz most sem érkezik, de megmozdul a székén. Türelemre intem
magamat, mert ha most felcsattanok, annak csak kudarc lehet a
vége, márpedig akkor mehetek egyedül a konyhába.
- Segítesz nekem egy kicsit, ha szépen megkérlek!
- Mii? - böki oda kurtán, még értetlenkedve, de végre érzékeli a
jelenlétemet.
Bár a türelem fogy, de hurrá, rám figyel! - gondolom én, és
mosolyogva ismétlem meg a kérésemet:
- Segítesz nekem, ha szépen megkérlek?
- Kérjél meg! - mondja a nem létező bajsza alatt mosolyogva, még
mindig a gépét bűvölve.
Megismétlem, bár be kell vallanom, már kissé remegő gyomorral.
Láss csodát! Életem párja megmozdul. Elismerés ide! Még öt óra
sincs, és mi a konyhában vagyunk. Mire kikészítem a vörös- és
fokhagymát, szolgálatkészen veszi át tőlem a tálat, és hatalmas
"lendülettel, munkakedvvel" áll neki a tisztításnak,
felaprításuknak.
Hogy elnyomjam a nem éppen kedvünkre való munka zaját, az
említett "meghitt beszélgetés"-t igyekszem kezdeményezni:
- Mivel kötötted le annyira magadat?
- Olvastam.
- Megkérdezhetem, mit?
- Kérdezd!
Úgy tűnik, rossz éjszakája volt, kicsit nehezen indul be a
folyamatos társalgásunk. Semmi gond, fog ez menni!
- Meséld el, légyszi', mit!
- A biotermesztésről egy cikket - volt a meglepő válasza.
- Hmm... Mióta érdekel téged a mezőgazdaság?
- Ki mondta, hogy érdekel? Egy programot kerestem, és ezt
találtam.
Harsány kacaj mindkettőnk részéről, és teljes siker, mert az én
Mikulim mesélni kezdett, ami annyit jelent, nekem már meg sem
kell többet szólalnom.
Hát valahogy így, kedves feleségek! Higgyétek el, ez kilencven
százalékban bejön.
Minden a tűzhelyen. Megnézem az órát, mindjárt indulnunk kell.
Fél hatkor ébresztem a hétalvó lányomat :), aki Gyöngyi névre
hallgat, és a piac megjárásában az elmaradhatatlan partnerem.
Kocsiba be, piacra ki. Lassan sétálunk végig a sorokon, telnek a
szatyrok, igaz nem egészen azokkal, amiért kimentünk, de lényeg a
lényeg: vásárolunk. Közben az órámról sem feledkezhetek meg, ami
hetet mutat, fogom a mobilom:
- Szia, drága! Nincs nagy piac, ma sem tudunk gyümölcsöt venni.
- Szia, ezért hívtál?
- Háát, nem egészen, ezt csak úgy mondom. Sok jóra ne számíts! -
közlöm mosolyogva - Légyszi', zárd le a pörkölt alatt a gázt.
- Melyik annak a kapcsolója?
- Pillanat, édeske! Igen, vegyél! Két kilót, kicsim! (- Abból a
belső ládából, ha lenne drága - mondja egyetlen utódom, miközben
én a papájával próbálnék értekezni.)
- Itt vagy?
- Itt, és érdeklődéssel várom, melyik kapcsolóval kell lezárnom a
fölöslegessé vált lángot.
- Ha szemben állsz vele, balról a második. (- Igen, maradhat! -
válaszolok az eladó kérdésére.)
- Tessék? Mi maradhat?
- Azt nem neked mondtam. Szóval értetted, melyiket zárd le?
- Értettem! Mikor jöttök?
- Még van egy pár sor, de sietünk!
Továbbsétálunk. Telnek a szatyrok hagymával, zöldséggel,
gombával. Újabb óranézés: fél nyolc. Mobil a kézbe:
- Szia, Mikuli! Tegyél fel vizet forrni a dupla fazékba, és ha
megkérhetlek, készítsd elő a turmixgépet és egy közepes méretű
lábost.
- Mást nem üzentek? Hol a francban vagytok ennyi ideig?
- A piacon, édesem...hol máshol lennénk? Jól van na, ne
domboríts morgó medvét, tudod, hogy te vagy a világ
legaranyosabb, legszorgalmasabb férje. Te csúnya morgó medve! Pár
perc, és otthon vagyunk! Ha megcsinálod, amit kérek, nyolckor
regebédelhetünk is!
Így történt, és ebben semmi írói túlzás. A vasárnap reggelek
nálunk nagyjából így zajlanak. A "ház urának" zord viszonyulása
nem a dolgokhoz való hozzáállását, csupán a pillanatnyi
hangulatát tükrözi, amit egy jó feleség pontosan tud, és még csak
véletlenül sem veszi rossznéven. Főleg nem, ha aznap neki sem a
főzéshez lenne leginkább kedve.
(2007. augusztus)
